Büntetésből építettem rezsifórumot a Fidesznek

1. A kormány a munkanélkülieket, szociális segélyre jogosultakat közmunkaprogramokba tereli
2. 2013-ban már 300 ezer közmunkás dolgozott
3. Orbán Viktor a Hello fészbúkosok videóüzenetében elmondta, Magyarországon óriási a foglalkoztatottság, és csökken a munkanélküliség
4. Az elemzők viszont arról írnak, hogy a közmunkások (és a külföldön dolgozók) nélkül a foglalkoztatottak száma stagnál, vagy csökkent 2013-ban.
5. Egy szabálysértés miatt közérdekű munkavégzésre köteleztek, ami hivatalosan és statisztikailag nem közmunka, gyakorlatilag azonban igen. A munkavezetők is végig közmunkásnak tituláltak.
   

Úristen, mégis megtörtént – hatalmasodott el rajtam a szorongás a közterület-fenntartó vállalat telepén, söprűk, lapátok és láthatósági mellényes alakok közt várakozva. Valósággá vált, amivel gyerekként rémisztgettek: rosszul tanulok, utcaseprő leszek. Pedig annyira nem tanultam rosszul, végül diplomát is szereztem, lett munkahelyem, bár igaz, nem biztosítja a klasszikus, polgári életmódot. Most például éppen az újságírás miatt kerültem ilyen helyzetbe: ki akartam deríteni, hogyan virágoztatja fel az országot a kormány közmunkaprogramja.

De ne rohanjunk előre. Tapasztalataimnak van egy kalandos része: hogyan építettem rezsifórumot, és milyen utcaseprőnek lenni. Ha Önt viszont az izgatja, miként tudja gyorsan közmunkára váltani autós vagy egyéb bírságát, ugorjon az utolsó fejezetre!

Közmunkában a rezsicsökkentésért

Amikor reggel beléptem a közterület-fenntartó telephelyére, még nem tudtam, hogy a rezsiharc katonája leszek. Arra figyeltem, hogy gyorsan elsajátítsam a közösség szokásait. Kezet kell nyújtani a félhomályos raktárban üldögélőknek, és mondani a keresztnevet. Aztán hátra lehet dőlni a széken szunyókálni, vagy kötetlenül csevegni.

Tízen lehettünk, az átlagéletkor 30 év körüli, a legtöbben utcai ruhájukban voltak, úgyhogy előző este jól elrontottam a dolgot. Hosszasan gondolkodtam ugyanis, hogyan készüljek fel az utcai munkára, hogy közben ugyanakkor ne nézzek ki expedíciós hegymászónak sem. Nincs nagy hideg, mínusz 3-4, de vélhetően nem is mozgunk majd intenzíven. A lassú söprögetés közben átfagy az ember. Műszálas aláöltözetet, wind stopper expedíciós kezeslábast, polárpulóvert választottam, plusz a pehelykabát, ezek fölé jött a zöld, beilleszkedést szolgáló kabát és nadrág. Veszettül izzadtam.

A hangulat olyan volt, mint egy szakmunkásképző tornaórája előtt: a srácok arról sztoriztak, hogy ki miért került be, és hol volt már közmunkán.

„Én autószerelőnek tanultam, múlt hónapban a BKV buszgarázsába raktak, de ott is csak szemetet szedtem egész nap. Nem engednek komoly munkába, fogalmuk sincs, ki vagy, mit tudsz. Meg mire beleszoksz, már vége is az egésznek, érted” – mesélte az egyik srác, de aztán önkormányzati irodistacsajok vonultak át a termen, és kezdődött a röhögcsélés.

A barátságos munkavezető fél óra várakozás után érkezett, és két részre osztotta a csapatot. A vicces fiúk az utcai brigádba kerültek, engem pedig egy hallgatag sráccal és két lánnyal a szomszédos hangárba irányított. Az önkormányzati tulajdonban lévő rendezvénytermet kellett kipakolnunk. Asztalokat és egy szétszedhető pódiumot kellett átvinnünk a raktárba.

A munka úgy nézett ki, hogy: a vécébe visszavonulva lehántottam magamról 4 kiló ruhát. Majd a jó erőben lévő sráccal cipekedtünk, a két munkavezető beszélgetett, a két huszonéves lány egy sarokban ülve kornyadozott. Jól dolgozhattunk, egyrészt, mert másfél óra alatt kirámoltuk a helyiséget, másrészt, mert a munkavezető hozott nekünk kávét. Aztán elmehettünk pihenni, és a nap hátralévő részében nem csináltunk semmit. A két lány felmosott, a munkavezetők eltűntek, és én a munkaidő végéig hallgattam munkatársam sztorijait az idegenlégióról, ahol állítólag szolgált.

A második nap ugyanígy indult, csak már nem eszkimónak öltözve érkeztem, és gyakorlottan kezeltem a közmunkás társakkal. A rendezvényteremben már nagy volt a nyüzsgés, hivatásos takarítónők mosták fel azt a padlót, amit előző nap a két közmunkás lány is feltakarított, ezek szerint feleslegesen. A munkavezető nem volt jelen, úgyhogy egy idő után összetoltam a székeket, és lefeküdtem. Négy óra múlva keltett az idegenlégiós, hogy székeket hoztak, azokat kell pakolni.

Egy „Lido konferenciaközpont” feliratú kisbuszban érkeztek a bársonyhuzatú székek. Több százat hoztak, de a pihenés után energikusak voltunk, és két óra alatt beborítottuk velük a termet. Majd hirtelen megdöbbentem, mint a közgazdász, aki először lát Matolcsy Györgyöt. Egy fiatalember „rezsicsökkentés fórum – Fidesz” feliratú plakátokat cipelt be. Aztán az asztalokra aláírásgyűjtő ívek, fideszes plakátok kerültek, és egy nagy halom CÖF-ös füzet, amiben a Fideszhez nem köthető civil szervezet Bajnai és Gyurcsány bűneit veszi számba. A pártnak dolgozom közmunkásként, állt össze a kép.

A döbbeneten hamar túl kellett tennem magam, mert a plakátokat hozó fiatalember mosolyogva rám mutatott: „Te indexes vagy, igaz?” Összeszorított szájjal sziszegtem: „Én itt most közmunkás vagyok”. Elfordulva az idegenlégiós sráccal találkozott a tekintetem. Rám kacsintott: „Micsoda, axás vagy?” Széttártam a kezem, hogy hát, igen, ezt sajnos így hozta az élet.

Amúgy sem volt idő társalogni, mert a „Lido konferenciaközpont” feliratú autó hozta az újabb székeket. „Ezeket a konferencia-központból bérlik?” – tudakoltam, mire a munkások vidáman mesélték. A Lidóhoz tartozó Római-parti Csónakház mulatóból hozzák a cuccot, és szó sincs bérlésről. A tulaj ingyen adja a berendezést, jófejségből. Néhány hete már volt itt egy fórum, Varga Mihály tartotta, akkor is így ment.

Később utánanéztem: A Csónakház Mulató tulajdonosa egy állami cég, a Belügyminisztérium által alapított Beruházási, Műszaki Fejlesztési, Sportüzemeltetési és Közbeszerzési Zrt. Szóval az állam olyan nagyvonalú, hogy ingyen ad berendezést a párt rezsifórumaihoz.

Utcaseprő lettem

Az utcaseprés teljesen más, mint amilyen gyerekkoromban elképzeltem. Azt hittem, az ember álló nap söpör, lassú, vontatott mozgással araszolva végig az utcákon. Ehelyett az utcaseprők alig használnak söprűt, és a lassú mozgás is távol áll a valóságtól.

Öt közmunkás társammal osztottak be minket egy köztisztasági brigád hét munkása mellé. Egy vékony kék egyenruhás, szótlan köztisztaságis mindenki kezébe nyomott egy fekete nejlonzacskót, majd a hirtelen meglóduló, nagydarab, ötvenes alak nyomába eredt. Nem volt idő kérdezni, futni kezdtünk mi is. Loholtunk a széles, óbudai úton, elöl a tagbaszakadt ötvenes, utána a többi kék ruhás hivatásos, majd lemaradva mi, közmunkások. Értetlenül mutattam a zacskómat a légiósnak, aki csak intett. „Ebbe kell szedni a szemetet. De nekünk nem kell dolgozni. Meg is mondtam a főnöknek, hogy velem ne akassza össze a bajszát. A papírunkban az van, hogy kötelező megjelenni a közmunkán, nem az, hogy dolgozzunk.”

Az események igazolták is az állítást. Igaz, egy ideig nem is volt lehetőségem részt venni a kerület szépítésében, mert nem láttam át, mi a feladat. Elképesztő ütemben vágtattunk, a két fűseprűvel felszerelt alak az eszközével néha cirkuszi ügyességgel felkapott egy szemetet, azt kicsapta az út közepére, és az egyik utána loholó hivatásos kézzel bedobta a zacskójába. Néha megálltunk egy-egy parkos részen, és míg a közmunkások lődörögtek, a köztisztaságiak a szemetet szedték. De még mielőtt az összeset feltakarították volna, a csupán morgásokkal kommunikáló főnök meglódult, és újra kezdődött az erőltetett menet.

Nagyjából 20 perc menetelésre jutott 10 perc munka és fél óra transz. Ez utóbbi tűnt eleinte a legérdekesebbnek. Letáboroztunk egy padnál, lépcsőnél, az emberek leültek, és stand by üzemmódba kapcsoltak. A hivatásosok nem beszéltek, mozdulatlanul ültek, de nyitva volt a szemük. Csak a közmunkások beszélgettek, de ahogy haladtunk előre a napban, ők is egyre kevésbé. A transzidőszakot volt a legnehezebb elviselni, ugyanis nem könnyű semmit sem csinálni. Az ember vagy tevékenykedik, vagy ha beszüntet minden aktivitást, akkor elálmosodik, és elalszik. Elaludni a szeles, hideg utcán persze nem lehetett. Úgy éreztem magam, mint a kezdő jógi, aki váratlanul megismerkedik egy csoportnyi, a meditációt magas fokon űző mesterrel.

Néha a főnök azonban átváltott aktív munkafázisba. Volt egy park, amit szemétlerakónak használtak a kedves polgárok, és az ott elhelyezett mázsányi szemetet a munkások serény munkával fekete zsákokba rakták, még a szennyezett avart is összegereblyézték, és az egésszel csurig töltöttük a kihívott teherautó platóját. Később egy bokros területet tisztítottak így meg, hogy aztán váratlanul újra nekilóduljunk a város kietlen útjainak.

Mi tanultam a közmunkában?

• Megismertem az ébrenléti kómához hasonló stand by állapotot
• Megtudtam, hogy az állami szervek önként segítik a Fidesz kampányrendezvényeit
• Kiderült, hogy ha random keringünk Budapest utcáin, akkor a város inkább egy szomorú Tarr Béla-film helyszínére emlékeztet
• A legfontosabb tapasztalat mégis az volt, hogy az ember rádöbbenhet: mennyire jó az a munka, amit a mindennapi életben végez. (Igaz, ezt a tapasztalatot a legtöbb közmunkás, éppen helyzetükből adódóan, nem szerezheti meg.)

Hogy lehet Ön is közmunkás?

Ha regisztrált munkanélküli, és több mint 90 napja kapja a segélyt, akkor előbb-utóbb kötelező lesz közmunkát végeznie. Amennyiben Önnek van munkahelye, akkor három módon lehet közmunkás:

• Ön VonaGábor
• Kisebb bűncselekményt követ el, amelyet kötelező közmunkával büntetnek
• Szabálysértési pénzbüntetését váltja közmunkára

Mi az utóbbit választottuk, ami csak annyiban különbözik a kormány közmunkaprogramjától, hogy nem kap pénzt. A munka ugyanaz.

Így ússza meg a sárga csekket!

• Szerezzen be egy büntetést! Mi ehhez a buszparkolóba való autós behajtás módszerét használtuk.
• Fontos: 2013 szeptemberétől csak azok a büntetések válthatók közmunkára, amelyeket névre ír a rendőrség, közterület-felügyelet. Tehát ha rossz helyen parkol, és csak a rendszám van a csekken, akkor sajnos fizetnie kell. Ha viszont a helyszínen tartózkodik, akkor felírják az adatait, és kezdődhet a buli.
• Keresse meg a lakhelyéhez tartozó munkaügyi központot! A Google-keresés zavaros információkat ad. Mi végül az illetékes kormányhivatal honlapján található számot hívtuk fel, ahol megadták a számunka üdvözítő címet. 
• Menjen el a munkaügyi központba! Tipp: Reggel hosszú a sor, délután 3 körül viszont már mindenki megkapta a sorszámát, akkor hamarabb eljuthat az ügyintézőhöz.
• Az ügyintéző regisztrálja, hogy közmunkát kért, tehát ettől kezdve már nem kérik számon, hogy nem fizette be a büntetést. Kap egy papírt, hogy be kell szereznie munka alkalmassági orvosi vizsgálatot. Ez 3300 forintba kerül, tehát csak akkor érdemes az egészbe belevágni, ha a büntetése jelentősen több ennél, vagy morálisan annyira felzaklatta a bírság. (Lásd: szemét parkoló őr/rendőr, direkt szívat.)
• Orvosi vizsgálat: Kérdezze meg az ügyintézőt, hova érdemes menni a környéken! A budapesti központ az Omfi, a Nagyvárad tér 2. alatt. Ez a hely különösen szórakoztató, mert az orvos a vizsgálat közben bevezet az egészségügy szétverésének mozzanataiba, felvázolja, milyen okokból érzi hamisnak a kormányzati sikerpropagandát, majd egy éles kanyarral kádárista megoldást javasol. Kiderült, napi 20-30 ember jelentkezik náluk a pénzbüntetés közmunkára váltása miatt.
• Az orvosi papírral visszatér a munkaügyi központba. (Délután érkezni!) Az ügyintézőm segítőkész volt: választhattam, melyik kerületben szeretnék dolgozni. Majd felsorolta a közmunkásokat foglalkoztató helyeket: a köztisztaságiak és egy lovarda közül választhattam.
• Tipp: Ha jó fej az ügyintéző, akkor a közmunka aspiráns konkrét helyet is megjelölhet, hogy hol szeretne dolgozni. Erről az oldalról letölthet egy Excel-táblázatot, amelyben 2100 foglalkoztató szerepel, múzeumoktól az óvodán át a horgásztavakig. Sajnos a táblázatot január elseje óta nem frissítették, így már nem minden hely szerepel a listán. És nem minden foglalkoztató fogad szabálysértési ügy miatt érkező közmunkásokat, de egy kívánságlistát érdemes összeállítani, hátha pont a kedvenc parkunkban sétálgathatunk néhány napig.