Jenő
3 °C
8 °C

Ritka ajándék, ha nyerhet az ellenzék

2014.04.01. 17:26

Nehéz dolga volt annak, aki a békemenettől és az ellenzéki pótmárciustizenöttől hangos hétvégén olyan rendezvényt keresett, ahol úgy hallhat a választásokról, hogy közben mégsem kényszerül pusztán a megjelenésével egyértelmű politikai állásfoglalásra a valamilyen színű zászlórengetegben.

A bölcslány-dilemmára a Hosszulepes.org hozta el a megoldást tematikus várostörténeti sétájával, ahol az is kiderült, hogy a látszat ellenére olyan sok minden mégsem változott Magyarország elmúlt 150 évének választási történelme során. Az elmúlt 25 év megbicsaklása után jó eséllyel térünk vissza jól megérdemelt hagyományainkhoz.

Nincsen fülkemagány

Ott, ahol ma a Magyar Rádió ötlettelenül szögletes épülete áll, egykor a Nemzeti Lovarda épülete emelkedett. A dualizmus korában ez volt Józsefváros egyetlen szavazóhelyiségének helyszíne is, így aztán a választások idején itt különösen magas hévvel tombolt a voksolási láz, amire két dolog is ráerősített: egyrészt a választók saját jelöltjük zászlaja alatt érkeztek nagy menetelésben, egyszerre a kormánypárti jelölt híveinek azonos koreográfia szerint szerveződött csoportjával, másrészt, mert a választásokat augusztusban tartották.

A választás nem volt titkos – ez Budapesten csak az I. világháború után valósul meg, vidéken pedig kis megszakítással 1945-ig nyílt volt a választás – mindenki élőszóval közölte a bizottság előtt, hogy kire szavaz.

A kevés kocsi jó a kormánynak

Az aratás miatt rengeteg ember és lovaskocsi is távol volt a várostól, ami megnehezítette, hogy a szavazók a távoli helyekről is eljussanak a körzetükben lévő szavazóhelyiségbe – még akkor is, ha ez az adócenzus miatt a felnőtt lakosságnak mindössze 5-6 százalékát érintette, Józsefvárosban például összesen 1300 embert. „Arra, hogy szervezetten szállítsák őket, ilyen körülmények között leginkább a kormánypártnak voltak meg a forrásai” – adta meg a nyári időpont magyarázatát Ignácz Károly történész. (Végül is, az ellenzéki lovaskocsik távoltartásának ez még mindig szofisztikáltabb módja, mint traktoroknak behajtani táblákat kihelyezni a fővárosban.)

A Budapest választ című könyv szerzője azonban elismeri, hogy a trükk nem mindig jött be: 1878-ban például Jókai Mór a kormányzó Szabadelvű Párt jelöltjeként vereséget szenvedett az Egyesült Ellenzék jelöltjével szemben.

A Nemzeti Lovarda épülete előtt nagy volt a hangzavar, de az indulatokból nem lett összecsapás az ellentáborok között. Már csak azért sem, mert a rendfenntartók előzetesen deszkafallal választották ketté az utcát, így különítve el az ellenérdekelt szavazókat.

Nem kell váltógazdaság

Birodalmak mentek, rendszerek jöttek, egy valami azonban meglehetősen állandó maradt a K.u.K-tól a Horthy-érán át a szocializmusig: sikerült kiküszöbölni, hogy olyan rendszer jöjjön létre, amelyben reális esély van az ellenzék hatalomra jutására és a váltógazdálkodás kialakulására.

A választás lényegében csupán legitimálta a fennálló rendet, legfeljebb az változott időről időre, hogy mennyi teret kap az ellenzék, létezik-e formális helye a rendszerben, vagy sem. Az, hogy 1990 és 2010 között hat választáson ötször az ellenzék nyert, példátlan időszaka a magyar politikatörténetnek.

Ferenc az ellenzéké

A választástörténeti séta a Ferencvárosban folytatódott. A VIII. kerületben úgy alakult, hogy Ferenc nevével az ellenzék kapcsolódott össze a Monarchia idején. Az ellenzéki jelölt támogatói ugyanis mindig a Ferenc téren gyülekeztek, hogy aztán a választóhelyiséghez meneteljenek. 1878-ban aztán – ahogy Jókait Józsefvárosban – itt is legyőzte az ellenzék. A győztes Thaly Kálmán – mellesleg Jókai másodunokatestvére – volt.

Nem illik a cárral barátkozni

Az eredmény nem volt ugyan hatással Tisza Kálmán pártjának helyzetére, de mégis jól mutatta, hogy nőtt az elégedetlenség Bécs és az azt követő budapesti kormány politikájával szemben.  Különösen monarchia közös külügyminisztere, id. Andrássy Gyula oroszbarát politikája vívott ki ellenszenvet az 1877-78-as orosz-török háború kapcsán. Bécs ugyanis Moszkva felé jótékony semlegességet tanúsított, cserébe azért az ígéretért, amely szerint orosz győzelem esetén megkapja Bosznia-Hercegovinát. (Ez a választás előtti hetekben meg is valósult, igaz, végül az ígéretétől elálló Moszkva ellenére, a berlini konferencia révén.) Az inkább törökpárti – és Bosznia bekebelezésének egyáltalán nem örülő – választók így az ellenzéki erők nagyobb támogatásával büntették a Szabadelvű Pártot.

Bakáts téri gerrymandering

„Ezt minden bizonnyal a képeken sokfelé látható kormánypárti képviselő fogja behúzni” – mondta Ignácz az I. választókerület részét képező Bakáts téren, egy rövid időre a múlt helyett a jelen választását elemezve. A választókerület ugyanis az egyik legjobb példája annak, hogyan kell a választók pártpreferenciáinak ismeretében olyan körzeteket kialakítani, ahol az ellenzék a legnagyobb szavazatvesztéssel bukhatja el a mandátumot, úgy, hogy közben a kormánypárt ne feleslegesen túl nagy győzelemmel szerezze meg a képviselői helyet. Igaz, az ötlet nem éppen hungarikum, a 19. század eleje óta gerrymandering néven ismerik az Egyesült Államokban.

A tömegdemokrácia új trükkjei

„Ilyeneket nem láthattunk a '20-as években” – állt meg Ignácz egy többször letépett, átragasztott választási plakát mellett. A történész nem arra gondolt, hogy akkoriban nem bántották mások politikai hirdetéseit, hanem arra, hogy sem arcok, sem rajzok nem jelenhettek meg a kiragasztott lapokon. Csak a jelölt neve, pártja és gyűlésének időpontja volt látható.

A törvény indoklása szerint ennek célja a választások méltóságának, tisztaságának megőrzése volt, hogy megakadályozzák az „ízléstelen plakátháborút” – hozott egy jól hangzó érvet, ezek szerint nem Berettyóújfaluban vagy Csepelen találtak ki.

A kormány – Bethlen István idején – általában is arra törekedett, hogy a választási kampány minél rövidebb legyen és minél kevésbé legyen látványos. Mivel akkoriban még nem volt televízió, ezért a kereskedelmi adókon a politikai hirdetések visszaszorítása már az országot tíz éven át irányító kormányfőt példaképnek tekintő kései utódok feladata lett.

A kórház jobbra húz

A Klinikákhoz érve Ignácztól megtudtuk azt is, hogy ott, ahol kórház esik egy körzetbe, jó eséllyel számíthatott a kormánypárti jobboldal szavazataira – a II. világháború előtt. Az orvostársadalomban ugyanis erős volt a megosztottság: a jómódú magánorvosok jelentős része zsidó volt, míg a közkórházakban dolgozó, így kevésbé tehetős orvosok keresztények voltak. Ráadásul a szociáldemokraták a közintézményekben nem szervezkedhettek, így a baloldali hatás a kórházakban sem volt érzékelhető. És mivel klinikai tömbök egyúttal rengeteg alorvos, műtős és egyéb személyzet lakhelyéül is szolgáltak – akik a tekintélyelvű társadalomban egyébként is jobbnak látták átvenni a főorvos nem titkolt pártpreferenciáját –, ezért a kórházak gyakran dönthették el egy körzetben a mandátum sorsát.

Igazold, hogy megtiltottuk

Az 1939-es választások már a II. zsidótörvény árnyékában teltek, amely több tízezer magyar állampolgártól vonta meg a szavazati jogot – ezt Ignácz már a ferencvárosi Szentágothai téren idézte fel. Voltak ugyan, akik mentesültek a törvény hatálya alól – I. világháborús frontharcosok, olimpiai bajnokok, mint például a majd munkaszolgálatosként megölt Petschauer Attila, akiről Szabó István a Napfény íze című film hősét formázta –, ám ezt a mentességet is maguknak kellett igazolniuk. Sőt, még a jogosulatlanságot is. „Mivel a választás kötelező volt, és a részvétel elmulasztása pénzbírsággal járt, a jogaiktól megfosztottak is inkább megjelentek, hogy közöljék a bizottsággal, azért nem tudnak szavazni, mert a zsidótörvény hatálya alá esnek” – idézte fel a groteszk helyzetet Ignácz.

A nőkkel nyertek a Kisgazdák

A Természettudományi Múzeum Közszolgálati Egyetemmé tett épületénél, a Ludovika téren ért véget a történelmi séta, ahol az is kiderült, hogy 1945-ben, az első valóban szabad, nőkre is korlátozás nélkül kiterjedő, vidéken is titkos választáson kik adták a Kisgazdapárt győzelmet jelentő hátországát. Bár a Ludovika katonai akadémia ifjú tisztjei is rájuk szavaztak, a győzelmet a nők adták a kisgazdáknak. Ezt sosem tudtuk volna meg, ha valamilyen okból 1945-ben a titkosság és egyenjogúság ellenére nem kezelték volna külön a férfi és női szavazatokat, nemek szerint eltérő színű szavazólapokkal.

A színek két évvel később is főszerepet játszottak. Igaz, a kékcédulás választáson már a férfiak és nők ugyanolyan színű szavazólappal voksolhattak és már nem nagyon számított, hogy kire.