Hella
14 °C
27 °C

Avatárok irtották a zsidókat

2014.04.24. 20:19
Zsidókat akart menteni Horthy, vagy csak megúszni egy puccsot? Tudhatták-e a magyar zsidók a hazai sajtóból, hogy milyen sors vár rájuk a deportálással? És persze a legfontosabb, ki a felelős a több mint 400 ezer magyar zsidó haláltáborokba való szállításáért: a birodalmi sas vagy Gábriel arkangyal? – erre válaszolt az MTA „Bűn, felelősség, emlékezés – A magyarországi holokauszt 70 év távlatából” címen tartott nemzetközi konferenciája, amelyen úgy tudott csörtézni egymással Karsai László és Ungváry Krisztián, hogy valójában mindenben egyetértettek.

„Nahát, a német nagykövetet az izraeli mellé ültették” – kuncogott két külföldi vendég, miközben az MTA Dísztermében a holokausztkonferencia megnyitója előtt nézegették a VIP-széksorokba kitett cédulákat. Valószínűleg eltúlozták az aggodalmat, rajtuk kívül másnak nem jutott eszébe, hogy ez pikáns volna, legkevésbé a német és az izraeli nagykövetnek.

Szembenézünk, nem mi voltunk

„Nem hagyjuk veszni a mérhetetlen emberi szenvedés emlékét, nem mentjük a bűnösöket... de csak a bűnösöket nevezzük bűnösnek, s nem nevezzük kollektív bűnösnek a magyar nemzetet” – adta meg a felütést az MTA elnöke, figyelmeztetve arra a veszélyre, amivel senki sem fenyeget. Miközben Pálinkás József köszöntőjében óvott a túlzó bűnbánattól, nem tett említést arról a kormány támogatásával készülő emlékműről, amely szerint viszont Magyarország – Gábriel arkangyal képében – a német birodalmi sas támadásának ártatlan áldozata, aki egyáltalán nem tehet a 434 ezer magyar zsidó deportálásáról.

A felelősség boncolgatását azonban megtették a felszólaló történészek. (A Kamenyec-Podolszkban megölt 20 ezer, hontalannak tekintett zsidó Magyarországról való kiutasítását idegenrendészeti eljárásnak nevező Szakály Sándor vezette Veritas Történetkutató Intézet nem volt a meghívottak között.)

Hagyjuk a bűnt

Ha meg akarjuk érteni, hogyan zajlott a népirtás, jobb, ha nem használjuk a bűn szót. „Ha azon keresztül próbáljuk megmagyarázni, akkor nem lehet megérteni” – mondta Roger Griffin. Az Oxford Brookes University oktatója szerint azért sincs értelme így magyarázni – hiába volt ez a konferencia címében is –, mert az elkövetők nem ebben a kategóriában gondolkodtak.

A gonoszság nem magyarázza meg a nácizmust

– jelentette ki a brit történész, aki szerint a történettudomány még mindig adós azzal, hogy megmagyarázza, miként is történhetett meg a genocídium. Sokkal fontosabb azt megérteni, hogy az elkövetők egy ideológia szerint cselekedtek. „A náci fanatikusok hittek a vízióban, szent missziónak tartották tettüket – az emberek megsemmisítését az emberiség érdekében” – jelentette ki Griffin, váratlan példaként az Avatárt és a Taxisofőr filmeket hozva. Mindkét film főszereplője más bőrébe bújt – egyikük egy főldönkívüliébe, másikuk egy igazságosztó hősébe – és a maga számára igazolást kapott a gyilkolásra. Igaz, mindketten agresszorokat öltek meg, Griffin a példával csupán azt jelezte, hogy ha megvan az ellenségkép, akkor a gyilkolásra lehetőséget adó feloldozás már csak egy lépés, és ennek pszichológiai mechanizmusa ugyanaz a Taxisofőr vagy a náci haláltábor működtetője között.

Igaz, Griffin is elismeri, hogy nem az ámokfutó gyilkos a legveszélyesebb, hanem amikor az ellenség megsemmisítésének gondolata után normává válik a végrehajtás, márpedig azt forrófejű fanatikusoknak egyáltalán nem nevezhető bürokraták, politikai vezetők teszik elfogadhatóvá.

„A politikusok, újságírók, tankönyvírók feladata meggyőzni a holokauszt tagadóit, nem a miénk.

A mi feladatunk megmagyarázni tudományosan a történteket, és ebben az az erkölcsi megközelítés, amely szerint ez bűncselekmény volt, nem használ, noha a mindennapi életben ez a helyes hozzáállás” – mondta Griffin az előadás után. A történész kitért a tervezett budapesti emlékműre is. Szerinte

a felelősség elhárítása nem új, a népirtással kapcsolatosan ez már a Terror Háza koncepciójában is látható, ott is sokkal kisebb súllyal van jelen a holokauszt, mint a kommunizmus bűnei.

„Szeretném, ha a kormányok a történelemszemléletüket a történelem tudományos szempontjai szerint közelítenék meg, de ez utópisztikus vágy.”

A sas és az arkangyal tehet róla

Romsics Ignác arra keresett választ, miként lehet, hogy a zsidók emancipációjában a 19. század második felében élen járó Magyarországon fogadták el a modern Európa első, lényegét tekintve antiszemita törvényét, a numerus clausust 1920-ban.

Az Egri Eszterházy Károly Főiskola oktatója szerint ugyan voltak már az 1890-es években előfutárai az antiszemitizmusnak – többek között a negatív zsidó szellemmel szemben keresztény önvédelemre felhívó Prohászka Ottokár révén –, ám az I. világháború nélkül és a vereség traumája, majd a vörösterror nélkül mindez nem intézményesült volna.

Az 1921-ben kormányfővé lett Bethlen István posztján tíz éven át igyekezett egyensúlyozni az erősödő antiszemitizmus és saját nézetei között. A miniszterelnök alapvetően nem ellenezte a zsidók visszaszorítását, de ellenezte a közéletből, gazdaságból való azonnali kizárásukat. Nem fokozta a nyomást Gömbös Gyula sem, így az első nyíltan vállalt zsidótörvényre csak Darányi Kálmán alatt, 1938-ban került sor. A II. zsidótörvény már nem is vallási, hanem származási alapon korlátozta a zsidók tevékenységét, 1942-re 220 ezer ember kezéből véve ki a megélhetést. Romsics szerint fontos, hogy kifogásai ellenére

Horthy még csak meg sem vétózta a törvényt, amivel kétszer fél évre elodázhatta volna életbelépését.

Mindennek ellenére Romsics szerint a 14 millió lakosú Magyarország 825 ezres zsidóságának 1944-ig megvolt az esélye a túlélésre, nem volt szisztematikus deportálás. Az „elmaradást” azonban a német megszállás alatt Magyarország öt hónap alatt behozta. A történész szerint hiába volt hagyománya az antiszemitizmusnak, a német megszállás nélkül nem történt volna meg a megsemmisítést jelentő deportálás, ezért a „közös a németek és a magyarok felelőssége, ezt közösen kell vállalni.”

Rosszabb, mint a marhavagon

A zsidómentő kormányzó legendáját a Szegedi Tudományegyetemről érkezett Molnár Judit előadása is igyekezett szertefoszlatni. A történész felhívta a figyelmet arra, hogy júliusban Horthy Miklósnak számtalan praktikus oka volt a deportálások leállítására. Bár ez alapvetően a negyedmilliós budapesti zsidóság javának megmentését hozta, az elsődleges ok az volt, hogy

a kormányzó tartott Budapest szőnyegbombázásától, de legalább annyira egy puccstól:

a budapesti deportáláshoz ugyanis a vidéki csendőrség jelentős része a fővárosba érkezett, amit Horthy saját helyzete szempontjából is aggályosnak érzett. A deportálás leállítása egyúttal arra is jó volt, hogy a csendőrség erőit eredeti helyükre küldjék vissza.

A holokausztot harminc éve kutató Molnár szerint nem igaz az sem, hogy a magyar vezetés ne lett volna tökéletesen tisztában a deportálás embertelen körülményeivel. Az áruszállítmányként kezelt embereket szállító szerelvényekre vagononként 70 embert zsúfoltak be – napi 200 gramm kenyér fejadaggal és egy vödör vízzel –, a közhiedelemmel ellentétben nem marhavagonba, hanem gabonavagonba. Az előbbit legalább élőlényeknek szánták, utóbbi viszont még kevesebb levegőt biztosított a benne lévőknek.

Szerecsenmosdatás

A szálat Ungváry Krisztián vitte tovább, magyarázatot keresve arra, hogy a zsidótörvényeket túlzónak tartó Horthy miért hagyta azok életbelépését, majd miért vállalta mégis a deportálások leállítását. A történész szerint Szakály Sándor és Nemeskürty István tévesen állítja, hogy a kormányzó ekkor szerzett tudomást a deportálások valódi céljáról, hiszen alapvető források igazolják az ellenkezőjét. 1941–42-ben Ukrajnában már láthatták a magyar erők, hogy mi vár a zsidókra. De legkésőbb 1944 áprilisában, amikor Horthyt Klessheimbe rendelte Hitler, világos lehetett a cél. A kormányzónak az sem volt titok, hogy a hárommilliós lengyel zsidóság már kisebbre zsugorodott, mint a magyarországi.

Ungváry szerint Horthy tehetett volna úgy, mint a németekkel kollaboráló Pétain marsall, aki a francia zsidók kétharmadát nem deportálta. „Pedig neki négy éven át kellett, 70 német hadosztállyal szembenézve ellenállni”, Horthynak csak néhány hónappal és 4 német hadosztállyal kellett számolnia.

A kormányzó azonban mégsem a követelések minimális teljesítését választotta – például valóban munkára fogható zsidók kiküldésével –, hanem a teljes vidéki zsidóság deportálását.

A fővárosi zsidók „megmentése” csupán abból adódik, hogy Horthy tartott a már említett puccstól, és nem akarta, hogy a magyar csendőrség kompromittálja magát a deportálással – az azonban saját nyilatkozata szerint sem volt ellenére, hogy ezt a németek hajtsák végre. Ungváry felhívta a figyelmet, hogy ezért is

álságos mai kormányzati szándék, hogy Koszorús Ferenc ezredes a zsidók megmentőjeként kapjon szobrot,

hiszen a csendőrség visszavonásának nem ez volt a valódi célja. Ezt igazolja, hogy a csendőrség Budapesten kívül még július 9-ig folytatta a deportálást. Ez a további három nap további 45 ezer civil, köztük gyermekek, idősek és nők halálát jelentette.

Horthy szerepe mutatja, miért ízléstelen köztereket elnevezni róla

– mondta Ungváry, aki szerint az arkangyalos-sasos emlékmű felállításának terve, és a történtek kormányzati értelmezése „a történettudomány semmibevételével fenyeget”.

Aki akarta, értette

Karsai László előadásából az derült ki, hogy a magyar sajtóban a cenzúra ellenére is tökéletesen kivehető volt, hogy mi várhat a zsidókra – feltéve, ha nem az asszimilációs, neológ kiadványt, a Magyar Zsidók Lapját olvasta. Abból azonban az sem derült ki, hogy kitört a második világháború – mondta a Szegedi Tudományegyetem professzora. A történész lapszemléje szerint azonban még az MTI tudósításai is jelezték a zsidóság európai megsemmisülését, hiszen arról írt, hogy Minszkben, Zsitomirban már nem laknak zsidók, valamint hogy a lengyel gettókban összesen egymillió ember él – noha korábban a lengyel zsidók közössége korábban hárommillió volt. A nyilas lapok pedig szintén beszámoltak deportálásokról, például Franciaországból.

Nem az információ, hanem a képesség és az akarat hiányzott a helyzet megértéséhez

– vélte Karsai, aki szerint csődöt mondott az ország vezetése, de a zsidó közösségek vezetői is, akik nem hívták fel a figyelmet a végveszélyre, pedig ezzel tíz- és százezrek életét lehetett volna megmenteni.

Vita a paraszthajszálról

Karsai odaszólt Ungvárynak is, aki szerinte tévesen állítja, hogy elég lett volna 120 ezer munkaképes zsidót kiküldeni valódi munkára, amivel a magyar zsidóság háromnegyede megmenthető lett volna.

„Krisztián szerintem eléggé magányosan a közmondásos magyar ló túloldalán tartózkodik, amikor döntő jelentőséget tulajdonít a magyar hatóságok nagyon aktív, lelkes részvételének. A másik oldalon azok vannak, akik mindenben a németeket tartják a felelősöknek” – mondta Karsai, aki szerint ez utóbbi oldalon van a kormány arkangyalos emlékműve is, ebben tökéletesen egyetért Ungváryval. A nézetével reményei szerint a „lovon ülő” professzor úgy látja, hogy a náci vezetés egyértelműen a teljes magyar zsidóság deportálását követelte, ezért küldték ide Adolf Eichmann vezetésével a legtapasztaltabb „szakértőket”.

Ezt viszont nem tagadta Ungváry sem, aki szerint a lényeg, hogy Németország az adott helyzetben nem tudott volna tenni semmit, ha a magyar hatóságok nem deportálják olyan szorgosan a magyar civileket. Kénytelenek voltak ezt tudomásul venni Franciaországban, Romániában és Bulgáriában is.

Ezt Karsai is elismerte, aki szerint „paraszthajszálon vitáznak.” A professzor szerint is tény, hogy a magyar hatóságok nem csupán konstruktívak voltak, de túlteljesítettek. A német fél a főként Auschwitzba irányuló szerelvényekből naponta egyet fogadott volna – ez háromezer embert jelent – ehelyett két, három, végül már napi öt szerelvény futott be a haláltáborokba.

Így hagyta el az országot 147 szerelvény; ha számszerűsíteni kell, ez azt jelenti – feltételezve, hogy a német kérés teljesítése megkerülhetetlen volt –, hogy 80-100 szerelvény a magyar hatóságok túlbuzgósága révén jutott Auschwitzba, gabonavagonokba préselve 240-300 ezer halálraítélt civillel.