Kitört a balatoni vízháború

Felsőörsnél olyan az erdő, mintha Krúdy Gyula írta volna hozzá a növényhatározót. Van itt bársonyos tüdőfű, ernyős sárma, bíboros kosbor és vérehulló fecskefű.

– Hoppá! – mondja hirtelen Varga Szabolcs, a helyi Fenntartható Élet és Környezet Egyesület titkára. – Most éppen egy pusztai meténgre léptek rá.

– És az baj?

– Még szép, hogy az, mert védett fajta. Szerencsére van belőle bőven, de azért máskor vigyázzanak.

Vargával azért járjuk a tavaszi erdőt, hogy megnézzük, mi minden pusztul el, hal ki, változik meg, ha a Dunántúli Regionális Vízmű Zrt. még két kutat létesít errefelé. Ott, a patakparton a gyertyánsor például nem húzza majd sokáig, aztán, ha csökken a vízszint, elporladhatnak a mésztufagátak, eltűnhetnek a békák, feljebb pedig kiszáradhat a Királykúti forrás, amely egyszer, a '90-es években már kiszáradt, és évekbe telt, amíg ismét megjelent benne a víz.

Vízszintről beszélgetünk, kapillárisrendszerről, és Eötvös Károlyról, aki annyira szerette ezt a vidéket hajdan. Közben kiderül, hogy Varga civilben elméleti fizikus, és nemrég megmérte, mennyi a Malomvölgyi-séd vízhozama. Fogott ehhez egy stoppert, falevelet dobott a patakba, aztán figyelte, mennyi idő alatt halad egy métert az a falevél.

– A Q= v x A képlettel dolgoztam, ahol a v a sebesség, az A pedig a patak keresztmetszete lenne – magyarázza.– A számításaim persze csak hozzávetőlegesek, de úgy négyezer köbméter lehet most a patak napi hozama.

– És az sok?

– Nekünk elég lenne. Az egyik szakértői jelentésben azonban fehéren-feketén az áll, hogy ha működni kezd az a két új kút, a Malomvölgyi-séd aszályos időben esetleg kiszáradhat.

– De hát akkor ez nem is biztos.

– Tudják, mi itt nem bízunk a feltételes módban.

+ + +

A Balaton-felvidék negyven évvel ezelőtt vízügyileg szinte még érintetlen volt. Akkor kezdtek először az itteni forrásokra vízműveket telepíteni, amelyekből a Balaton-partra vezették a vizet. Ennek egyik látványos következménye a vízszintcsökkenés és az akkoriban még honos sebes pisztráng gyors kipusztulása volt. Hasonló hatásoktól félnek most a helyiek, hisz az előzetes tervek szerint napi kétezer köbméter vizet venne ki az itteni karsztrétegből a tervezett tizenkét új kút egyenként.

A Dunántúli Regionális Vízmű ugyanis jelentős fejlesztést tervez a Balaton északi részén és a Dél-Bakonyban. Balatonszőlős és Kincsesbánya között több új kutat létesítene, amelyek kiválthatnák akár a teljes balatoni felszíni vízkivételt. A kutak hatásterülete által érintett falvak – Nemesvámos, Márkó, Tótvázsony, Szentgál, Felsőörs, Dörgicse – lakossága forrong, szerintük egyértelműen ők lennének a vesztesei annak, hogy Balaton-parti településeket, Balatonfüredet, Balatonalmádit, Balatonfűzfőt és Balatonkenesét a Balaton-felvidék karsztvizével akarják megitatni.

A csökkenő talajvízszint ráadásul a mezőgazdasággal foglalkozók megélhetését is veszélyeztetheti, egyszóval egy példás kis win-lose játszma van kibontakozóban arrafelé. Akárki nyer, azt utálni fogja a másik: a tóparti és a Balaton-felvidéki, a DRV Zrt. és a környezetvédők mind az öklüket rázzák majd a végkimeneteltől függően.

Van még egy gyönyörű csavar is az egészben. Néhány települést a veszprémi székhelyű Bakonykarszt lát el Balatoncsicsóról ivóvízzel, ám ha a vízszint csökken, az ezt a szolgáltatást is érinteni fogja, úgyhogy a két szolgáltató simán egymásnak ugorhat.

+ + +

A Dunántúli Regionális Vízmű Zrt.-nél általában Bertók Balázs szokott nyilatkozni, meg is lepődünk, amikor szólnak, Fábrik főmérnök vár majd minket a siófoki üzemigazgatóságon. Fábrik Tamás középmagas férfi, farmert és sötét zakót hord. Tulajdonképpen a kályhánál kezdjük a beszélgetést: miért van szükség erre az egészre?

– A Vízmű távlati stratégiájának kidolgozása érdekében tárja fel a vízellátás hosszú távú, minimum húszéves lehetőségeit. Jelenleg egy átfogó vízkészletvizsgálat folyik, amelynek célja, hogy vizsgálja, a balatoni vízkivétel miként csökkenthető a meglévő, illetve lehetséges vízbázisok feltárásával. Annak idején ugyanis a fogyasztási csúcsokra telepítették a vízműveket, és részben a rétegvizekből, részben a Balatonból kinyert vízzel látták el a környéket. Ez a rendszer azonban öregszik.

– Akkor miért nem modernizálják?

– Ezt a lehetőséget is vizsgáljuk, mint ahogy számtalan másikat is.

– Például a hálózat felújítását? Állítólag harmincszázalékos a Vízmű vesztesége.

– Mire alapozzák ezt a számítást?

– Szakértők ennyire becsülik. Miért, ön szerint mennyi?

Fábrik főmérnök furcsán néz ránk.

– Ezt általánosságban nem lehet megmondani. Egyes szakaszokat külön-külön kell megmérni, és abból ki lehetne számítani a veszteséget. Természetesen a felújítás is egy lehetőség. Hangsúlyozom, mi a legjobb megoldást keressük, ezért foglalkozunk a karsztvizes megoldással is. Ezek azonban csak tervek.

– De már a kutak pontos helyét is bejelölték a rajzokon.

– Azok csak támpontok, hogy legyen mivel számolniuk a mérnököknek. Egyelőre az elvi engedélyezésnél tartunk, kútfúrásra még nincs létesítési engedélyünk.

– Az emberek attól tartanak, hogy ha már megvan az elvi engedély, kevesebb beleszólásuk lehet a végkimenetelbe.

– Megnyugtathatok mindenkit, semmi nem történik majd a helyiek, valamint az érintett hatóságok, a vízgazdálkodással és a környezetvédelemmel foglalkozó szervek hozzájárulása nélkül. Ezért is magyarázzuk el a koncepciónkat minden közmeghallgatáson.

– Nem túl nagy sikerrel, hiszen iszonyú nagy az ellenkezés. Az igaz például, hogy a karsztvíz kiemelése miatt méterekkel csökkenhet a talajvízszint, egyes források pedig kiszáradhatnak?

– Ezek csak feltételezések. Célszerű pontos számításokkal alátámasztani az esetleges vízhozamváltozásokat. Ebben az esetben ez szerintem nem releváns prognosztizáció.

– Érdekes, mert épp az önök szakértői írták így le.

Fábrik egy kicsit ideges lesz.

– Elképzelhető, hogy a lehetséges változatok között a szélsőséges esetek is feltárásra kerülhettek – mondja végül.

Lassan bólintunk.

Persze. Lehetséges.

+ + +

Az egyik kutat Balatonakalin Király Lászlóék földjére tervezték. Ők adták ki évekig a Pécsi hét című újságot, és az asszony jelenleg a Lovas Nemzet című kiadvány főszerkesztője. Pár éve költöztek Pécsről Dörgicsére, igazi gyüttmentek tehát, így is mondja Királyné rögtön: mi itt csak gyüttmentek vagyunk.

Vízügyben azonban éppen ezek a gyüttmentek hallatják leginkább a hangjukat. Ők azok, akik általában városból érkeztek, öntudatosak, függetlenek, nem ijednek meg, ha egy hatóságnak neki kell menni, ráadásul értékelik azt, amit a helybeliek talán már észre sem vesznek: a környezet szépségét.

– Még tavaly figyelmeztetett egy ismerősünk, hogy Akaliban, az önkormányzat hirdetőtábláján látta a vízügyi terveket, és észrevette, hogy az egyik kutat a mi földünkre jelölték – meséli az asszony. – Gondolhatják, mit éreztem. Szerencsére az utolsó pillanatban még be tudtunk jelentkezni ügyfélként az eljárásba. A hatóságnak ugyanis állítólag nem kötelessége levélben értesíteni még a közvetlenül érintetteket sem, elegendő csupán hirdetmény útján, amit aztán a földtulajdonosok vagy észrevesznek, vagy nem.

– Mi történt azóta?

– Novemberben tartottak egy lakossági fórumot. Már az is felbőszített mindenkit, hogy nekünk kellett a DRV székhelyére, Székesfehérvárra utazni, és nem onnan jöttek hozzánk, a szóban forgó települések valamelyikére. Sokan voltunk, természetvédelmi őrök, borosgazdák, polgármesterek, és csak úgy özönlöttek a kérdések. Azt kell mondanom, sajnos nem kaptunk rájuk megnyugtató választ.

– Miért: miket kérdeztek?

– Én például azt szerettem volna megtudni, mivel bizonyítják, hogy a kutak létesítése közérdek. Mert ha tényleg szomjaznak a parti települések, ha valóban nem biztosítható a felszíni vízkivétellel a lakosság ivóvízellátása, akkor másképp áll hozzá az ember. Viszont a helyzet az, hogy a helyi lakosság száma fogy, a turistaidény pedig lerövidült. Már olyat is hallottam, hogy csak azért viszik el innen a karsztvizet, mert palackozva akarják piacra dobni.

Királyné később megmutatja, hová tervezi a Vízmű a kutat. Egy fenyves mellé kanyarodunk, jellegzetes karsztbokor erdőbe. Pár lépés után már csend van, alig hallatszik ide az országút zaja. Gyér fű nő a köveken, a tölgyfák kisebb-nagyobb csoportokban állnak.

– Ez egy Natura 2000 besorolású védett terület – mondja az asszony. – Azért elképesztő, hogy ide ipari kutat, hozzá vezető utat, nyomóvezetéket terveznek, miközben ezen a területen minden élőlény – a fák, bokrok, itt élő lepkefajok, de még az árvalányhaj is – kiemelten védett.

– Szóval itt fúrnának?

– A tervek szerint igen. De én ezt nem fogom hagyni.

+ + +

Az elvi engedélyhez szükséges szakvéleményt Csepregi András, a Hydrosys Víz- és Környezetvédelmi Fejlesztő Szolgáltató Kft. munkatársa készítette. Tulajdonképpen sajnáljuk ezt a férfit, hisz őt szidja most az egész Balaton-felvidék. Megállapításait részrehajlónak és szubjektívnek minősítik a civilek, az egész tervezetet pedig felszínesnek és trehánynak. Ő az a motyogós, mondták róla a közmeghallgatások után, bár ebben tévednek: Csepregi András egyáltalán nem motyog, inkább mintha túl sok gondolat lenne a fejében, és ezt a sok gondolatot egyszerre akarná elmondani.

– Megmondta önnek a Vízmű, milyen következtetésre jusson – kérdezzük, bár érezzük, erre élő ember nem válaszol igennel.

– Miért mondták volna meg? – kérdez vissza.

– Mert úgy tűnik, nagyon ki akarják nyerni azt a karsztvizet.

– Szó sem volt ilyesmiről. Azt viszont vállalom, amit leírtam: a kérdéses területen a felszín alatt van szabad, felhasználható vízkészlet, amelynek normális az utánpótlódása.

– Ismeri a lakosság félelmeit?

– Persze, de azok teljesen megalapozatlanok. A mezőgazdasági munkákhoz szükséges nedvességet például nem a karsztvízből, hanem a talajnedvességből, talajvízből nyerik. Az új kutak okozhatnak ugyan vízszintcsökkenést, de ennek nem lesz jelentős hatása. Ugyanezt mondhatom a környezetvédelmi aggodalmakra.

– Vizsgálta az egyéb alternatívákat is? A jelenlegi, Balatonból nyert víz tisztításának korszerűsítését például?

– Nekem csak a karsztvíz volt a feladatom, de gondolom, azzal foglalkozott más. Azt azért tisztázzuk, hogy az én szakvéleményem egy elvi engedélyhez készült. Ez után kezdődik csak meg a részletes tervezés, ráadásul, ha jól tudom, most készül a környezetvédelmi hatástanulmány. Maga a Vízügyi Hatóság is számos kikötéssel élhet. Meghatározhatja például, hogy nem éves átlagban, de akár naponta mennyi vizet vehetnek ki azok a kutak.

– Szóval lesznek kutak.

– Én ezt nem mondtam. Én csak azt mondtam, hogy előzetes tervek készültek.

+ + +

Keskeny utakon autózunk, a kanyarokból újabb és újabb települések bukkannak elő. Vászoly, Pécsely, Balatonszőlős, apró, tiszta települések követik egymást. Nemesvámosnál jó húsz kilométerre lehetünk a Balatontól. Nem a tó közelsége lengi már át a települést, inkább kacsint az északra, Veszprém és a Bakony felé. A tervek szerint azonban innen is elvinnék a karsztvizet. Pár hete zajos gyűlést tartottak a községházán, rengeteg volt az ember, még a takarítónő is elcsodálkozott, micsoda hanggal vannak azok odabent.

Nemesvámos akkor beintett a DRV-nek, mi pedig a falut járjuk, hogy megkérdezzük, miért. Lenner Lászlóval a Petőfi utcában találkozunk. Harminchét éve Veszprémből költözött ki, autófényező a szakmája. Amikor a víz kerül szóba, egyszerre a távolba mutat.

– Látják azt a fehér tornyot? – kérdezi.

– Persze, hogy látjuk. Az egy hidroglóbusz.

– Az bizony. Veszprémből jön bele a víz.

– És?

– Mi onnan kapjuk a vizet, a miénket meg a Balatonhoz akarják vinni. Meg kell itt bolondulnia az embernek.

+ + +

Mielőtt elmennénk, benézünk még a Korsó kocsmába, bár ez az a hely, ahol biztosan nem vizet isznak. Beszélgetünk, nézelődünk, próbáljuk kifürkészni a hangulatot. Felsőörsi mésztufagátról magyarázunk, borosgazdákról, meg arról, hogy láttuk, Dörgicsén Királyné műanyag hordóba gyűjti az esővizet, akkora érték az arrafelé. Egy ember sört iszik, és bólogat: náluk is.

Később megszólal a pultnál egy középkorú férfi, Laci, akinek első pillantásra egyetlen szembeötlő tulajdonsága van: már nem szomjas.

– Thank you – köszön felénk, majd bizonytalanul hozzáteszi: tudok ám németül is.

– Tényleg?

– Még szép. Was ist los?

Ránézünk, nem tudjuk, kell-e ilyenkor válaszolni. A pult sarkában söröző férfi ránk kacsint.

– Das Wasser ist los – feleljük végül.

Nevetnek a pultnál, és nevetünk mi is, pedig tudjuk, ennél jobban, pontosabban ki sem fejezhettük volna a lényeget.