Delejes idők

Egy, kettő, három.

Egy.

Kettő.

Három.

Ide-oda lépkedünk a gyugyi templom mellett, leülünk a földre, felállunk, széttárjuk a karunk, de semmi. Nem is igazán tudjuk, mit remélünk, talán hogy feltűnjön az ég jobb felső sarkában egy akkumulátor-ikon, benne három muglival, alatta pedig a felirat: töltés. Mert valami ilyesfélét kellene éreznünk, feltöltődést, pozitív energiákat, de minimum apró bizsergést talptájon.

– Mi csak azt vettük észre, hogy sokszor álmosodunk el, ha errefelé dolgozunk – meséli a gyugyi közmunkások egyike, Szabó Imréné.

– Megesik az néha...

– De ez nem lehet véletlen. A múltkor például kihoztam ide az unokámat, a Marcit. Köhögött, fájt a torka, de itt pár perc alatt megnyugodott, és elaludt.

– Mit gondol, mitől lehet ez?

Szabóné komolyan néz ránk.

– Van itt valami a földben.

És biztosan nem akarja, de úgy mondja, hogy a hátunkon végigfut a hideg.

===

Apró, háromszáz lelkes falu Gyugy, leírni nem is azzal lehetne leginkább, amije van, hanem azzal, amije nincs. Ez az a hely, ahol nincs iskola, nincs bolt, nincs focicsapat, ahol a kocsma is csak délután nyit ki, de minek: hiszen vendég sincs nagyon. Mintha megállt volna az élet pár kilométerrel arrébb, Lengyeltótinál. Gyugyra nem jönnek se nyaralók, se turisták, itt legfeljebb csak átsiet az ember, mintha azok az erők a föld alatt nem tudnák egy pillanatra sem marasztalni az utazót.

Mert ha más nincs is, erők, azok állítólag vannak. Egy ősi elképzelés szerint Szent György-vonalak, vagy más néven sárkányvonalak hálózzák be a Földet. Ahol a vonalak keresztezik egymást, ott hatalmas az energiakoncentráció, a többszörös metszetek pedig szakrális helyek lennének, amelyek fölé régen előszeretettel emeltek templomokat, így a gyugyit is.

A gyugyiaknak idén április 25-éig fogalmuk sem volt a sárkányvonalakról. Akkor két idegen jelent meg a településen, méregetni kezdtek a II. János Pálról elnevezett dombon, járkáltak, vizsgálódtak, végül megállapították, hogy nem kettő, de mindjárt három Szent György-vonal metszi egymást a helyi templom alatt.

===

A méregetők egyikét Bencze Ágnesnek hívják. Hajdan titkárnőként dolgozott egy ügyvédi irodában, volt utazásszervező és a Vörös Október TSZ-nél személyzetis, aztán egy elhúzódó izomgyulladás kapcsán talált rá a természetgyógyászatra. Betegből hamar gyógyító lett, innen pedig csak egy ugrás volt neki a radiesztézia, a feng shui és a tibeti hangtál-terápia.

Budapesten találkozunk vele, és hamarosan egy különös karrier bomlik ki előttünk, aurát mérető miniszterekkel és művészekkel, vállalatokkal, amelyeknél az asszony íróasztalokat tolt át a hatékonyabb munkavégzés érdekében. A kanyargós élettörténet egy pontján megjelenik egy hajléktalan is, aki egy XI. kerületi szerszámoskamrába hívta, hogy állapítsa meg, miért nem tud aludni, ám ennél sokkal fontosabb, hogy megtudjuk, Bencze Ágnes, ha éppen nem aurát mér, Árpád-kori templomoknál vizsgálja a Föld-sugárzást.

Amikor erről beszél, kissé átszellemül az arca. Szinte már várjuk, hogy egy szerkezetet vesz elő valahonnan, mutatóval, számokkal, esetleg villogó lámpácskákkal, ehelyett csupán egy meghajlított fémpálcát tesz elénk.

– Ez lenne az? – kérdezzük, és alig tudjuk leplezni a csalódottságunkat.

– Ez bizony – mondja. – Rozsdamentes, saválló acél, lengyelpálcának is hívják, de ne kérdezzék, miért.

– Furcsa műszer.

– Tévednek: a műszer maga az ember. A pálca csak segít nekünk.

Kiderül, Bencze Ágnes mintegy nyolcvan templomot mért be eddig. Járt Kallósdon, Egregyen, Jákon, Veleméren, Bödén, és mindenütt érezte azokat az energia-vonalakat. Járt egyébként vagy négy éve már Gyugyon is, úgyhogy amikor felkérték, nézze meg, mi van olyan különös hatással itt az emberekre, meg sem lepődött: már régóta tudta a választ.

===

A hírre, hogy Gyugyon energiavonal megy keresztül, egyből lecsapott a média. Elsőnek a Somogyi Hírlap számolt be a szenzációról, aztán sorra jöttek az országos lapok, forgatott itt még a tévé is, a gyugyiak pedig azon kapták magukat, hogy hirtelen az érdeklődés középpontjába kerültek.

– Egyik reggel az a Balázs nevű műsorvezető azzal viccelődött a rádióban, hogy nem is érti, miért nem nyernek matematikaversenyt az itteni gyerekek – háborog az egyik helyi, Fritz Imre, és felemeli a kezét. Szép, nagy tenyere van, egykor karbantartóként dolgozott a Balatonboglári Állami Gazdaságnál.

– Szóval megy a gúnyolódás, meg a csodapadozás, de ebből már nagyon elegünk van – mérgelődik tovább Fritz.

– Miért? Van csodapadjuk?

– Ne kezdjék már maguk is! Ez az egész terület egy energiazóna, onnan, attól a fakaputól fel, addig a gesztenyefáig, aztán végig a temető mellett. A ravatalozó már nincsen benne, de a pad előtte még igen.

– Tehát ezért hívják csodapadnak.

– Egy fenét! Azért hívják úgy, mert a maguk kollégája kitalálta.

Látjuk, fájó pontra bukkantunk. A csodapad olyan Gyugyon, mint egy sértés, mintha bohócorrot rakna valaki a falura. Ki-ki vérmérséklete szerint fogadta a dolgot, Szabóné például a sokadik újságcikk után dühösen ment haza. Na, szép kis padot csináltál te, mondta a férjének. Milyen padot?, kérdezte ártatlanul a férfi, bár történetesen tényleg ő volt, aki a rönkökből készült ülőalkalmatosságot összeácsolta. Tessék, még ő kérdezi, milyen padot?, zsémbelt az asszony. Hát csodapadot. Benne vagy az újságban is.

===

Mérges volt a polgármester, Jelenka György is. Róla azt írták, hogy a csodapadon felejtette a szemüvegét, úgy szállt autóba, és ment a dolgára, pedig korábban szemüveg nélkül még az udvarból sem tudott kitolatni. Nőtt, dagadt tehát a történet, mindenki hozzátett egy kicsit, a pad lett szinte az a hely, amelyre ha leül valaki, öt perc alatt elmúlik a lumbágója, teherbe esik, de minimum folyékonyan kezd japánul beszélni.

– Komolyan, már arra gondoltam, elvitetem innen, vagy száz méterrel arrébb – fakad ki Jelenka.

– De hát éppen ön hívta a természetgyógyászokat, hogy mérjék be a területet.

– Én voltam, nem tagadom, de ki sejtette, hogy ez lesz belőle. Meg is fogadtam, hogy többet rá sem ülök arra a padra.

Jelenkával a temető felé sétálunk. Csendes minden, valami nehéz bágyadtság ül a levegőben, mintha esni készülne. A férfi lassan lépked. Ő az ország legidősebb polgármestere, nyolcvankét éves, hajdan főállattenyésztőként végigdolgozta szinte az egész országot. Lovagolt, vadászott, egy időben magyar vizslákat tenyésztett, aztán nyugdíjba vonult, és hetvenhárom évesen elkezdett verseket írni. A ravatalozónál is ott van az egyik költeménye, kőbe vésve egy jó kétméteres táblán.

„Élet kapujának

Küszöbét átlépve

Ismeretlen világ

Tárult elénkbe.”

– Ezt még 2005-ben írtam – mondja. – De van nőnapi köszöntőm is, ha visszamegyünk az autóhoz, majd odaadom maguknak. Olvasgassák, ha lesz rá idejük.

Hirtelen felnéz, aztán csak ennyit mond: itt vannak.

===

A ravatalozó előtt egy idősebb férfi és egy nő ül a padon. A csodapad hírére ugyanis özönleni kezdtek az emberek Gyugyra, és a falut, amelyik korábban turistát alig látott, hirtelen ellepték az idegenek. A gyugyiak aggódni kezdtek: mi lesz, ha összetapossák a sírokat, szemetelnek, zajonganak majd a látogatók.

Beszédbe elegyedünk a párral, Hamar Lajossal és a feleségével. Egyikük sem az a hangoskodó, szemetelős típus, csendben ülnek, nézelődnek. Pilisvörösvárról jöttek, a Blikkben olvastak a padról. A férfi hetvennyolc éves, korábban volt gépkocsivezető és vájár is.

– Annyi betegségem van, hogy gondoltam, már csak brahiból is kipróbálom ezt a helyet – mondja. – Az előbb lefeküdtem a földre, hátha úgy hatásosabb.

– És mit érzett? – kérdezzük.

– Őszintén? Nem tudom. Semmit. Bár, ha jobban meggondolom, most mintha lenne egy kis bizsergés a talpamban.

Újabb autó áll a parkolóba, egy öreg Opel Astra. Takácsék reggel indultak Kaposvárról, miután látták a Kapos TV riportját. A férfi portás és cukorbeteg, és ezt úgy mondja, mintha a két dolog valami rejtélyes módon összetartozna.

– Miért jöttek ide?

– Mert kíváncsiak vagyunk. Tudják, a feleségem kézrátétes. Mármint, hogy kézzel gyógyít – magyarázza, aztán az asszonyra néz: na?

Takácsné ide-oda lépked, az arca összpontosítást sugároz.

– Itt van egy kicsi, de nem sok – mondja.

Aztán a pad felé lép.

– Itt már erősebb.

– Mit keres tulajdonképpen? – kérdezzük.

– Hát az energiát.

===

Bolt és iskola mellett még valamije nincs Gyugynak: saját papja. A nyolcvanhat éves Gyuriga Károly a szomszédos Lengyeltótiból jár át misézni, az ottani parókián találkozunk vele.

Nem tudjuk, hogy egy cukiság válogatásba kölyökkutyák, és maszatos szájú kisgyerekek mellé szokás-e idős plébánosokat is beválogatni, de ha igen, a magunk részéről feltétlenül javasolnánk a felvételét: nála édesebb emberrel régen találkoztunk. Magas, kissé hajlottan áll, és bármit mond, valami pajkos mosoly játszik a száján.

– Meglepné, ha azt mondanánk, minden héten energiamezők felett misézik?

– Milyen mezők felett?

A plébános szeme elkerekedik, de csak mosolyog rendületlenül. Röviden vázoljuk neki, amit a sárkányvonalakról tudunk, és megemlítjük a híressé vált padot is.

– Amikor Lourdes-ban jártam, én magam is sok csodás gyógyulásról hallottam – mondja erre.

– Hisz a csodákban?

– Persze. Jézus is azt mondta, ha nekem nem hisztek, a csodáknak higgyetek. Bár hitről errefelé nem könnyű beszélni.

– Miért?

– Mert Somogyban vagyunk. Itt egy kicsit mindenki Koppány ivadéka még.

===

Azért kipróbáljuk mi is a padot. Ráülünk, fészkelődünk rajta egy kicsit, de két perc után megunjuk. Nem múlt el a derékfájásunk, nem tudunk hatjegyű számokat fejben szorozni, hogy a terhességről már ne is beszéljünk. Csalódottan indulunk a kapu felé. Lassan lépkedünk.

Egy, kettő, három.

Ichi.

Ni.

San.

Arigató godzaimasz.