Árpád
3 °C
12 °C

Trianon már csak Magyarországon fontos

2014.06.04. 23:01 Módosítva: 2014-06-05 10:58:13
Június 4. a Nemzeti Összetartozás Napja. Az emléknap az eredetileg a Jobbik által felkarolt és terjesztett Trianon-kultuszt iskolai ünnepségekkel és hungarikumokkal banalizálja (tényleg, mi lett a nagy barackfával?), de Trianon ettől még traumatikus gyászünnep marad. Nem spontán már ez a fájdalom és a határontúli magyarok is csak kellékként szolgálnak hozzá: magunkról szól, hétköznapi frusztrációk visszhangoznak benne, az autómatricák és a nem, nem, sohás pólók virtuális Nagy-Magyarországa saját csonkaságunk szimbóluma.

Néhány éve az egyik legintaktabbnak ismert moldvai csángó faluban keveredtem kínos helyzetbe. Egy magyarországi ezoterikus nemzetmentő oktatta a vendég kedvéért népviseletbe bújt helyieket magyarságról, kitartásról, Kárpát-tudatról és legfőképpen a spirituális energiákat lefedő bádogtetejű román templomok veszélyeiről. Nem volt nagy foganatja, az udvarias hümmögés volt a legtöbb, amit kaphatott.

Gyimesből ruccantunk át, éppen akkor volt ott a rendes évi egyhetes táncház-fesztivál, magyarországi, ausztráliai, amerikai magyarok tanulták a lépéseket, a cigány ütőgardonos Rózsika vezetésével hajnalig tartottak a bulik – annak is nagyon bejött, aki hozzám hasonlóan nem tud táncolni. A népzenén kívül sok vendég valószínűleg azért volt ott, hogy saját élményt szerezzen a nemzeti összetartozásról, miközben nemes cél érdekében csipegethet a turistáknak adagolt egzotikumból.

Vannak „urbánus” barátaim, akik szívesen mennek Székelyföldre, de gondot okoz nekik az a politikai ballaszt, amit az Erdély-mítosz jelent. Ők ugyanúgy csak Wass Alberten keresztül tudnak viszonyulni ehhez az egész komplexumhoz, mint a jobboldali legendásítók. Nekik a kettős állampolgárság elbukott népszavazásán sem volt nagy gond nemmel szavazni: bár nem vették természetesen túl komolyan a Gyurcsány vízióiban szereplő 23 millió román vendégmunkást, nem akartak bedőlni a Magyarok Világszövetsége által gründolt politikai játszmának. Ezzel viszont a „külhoniakat” ugyanúgy a magyarországi politikai logika keretében tudták csak elhelyezni, mint amazok. A magyar bal- és jobboldal számára ezek az itt lerománozott, ott meg skanzenbe zárt figurák csak ideológiai díszletek.

A közelmúltban jelent meg Feischmidt Margit Nemzet a mindennapokban – Az újnacionalizmus populáris kultúrája című könyve, benne a jobboldali radikalizmus és a mai Trianon-kultuszok elemzéseivel. Bár a Kolozsvárról elszármazott szerző nem moralizálni, hanem megérteni akar, műve értelemszerűen vitákat váltana ki, ha olvasnák a leginkább érintettek. Némi zavart talán csak éppen erdélyisége keltene, hiszen a pesti politikai szlengben csak „hatumaként” emlegetett határontúliaktól a fő elvárás, hogy drámai pózba fagyva álljanak a vártán és ne arról okoskodjanak, hogy mit jelentenek ők a határnak ezen az oldalán. Ehhez képest Feischmidt azt is megmutatja, hogy Trianonnak igazából nincs jelentősége mondjuk a mai kolozsvári magyar emlékezetben.

Talpaink egymásra lépnek

Miközben „odaát” sokaknak fájó lehet az arroganciával vegyes balos érdektelenség, a trianonozó pesti beszéd pedig komikusan hat, Magyarországon tobzódik a trianonozás. Régen voltak a kilencvenes évek, amikor az egész kérdés nagyjából politikai tabu alá tartozott és például az akkori Fidesz az akkori Orbánnal az élen tüntetőleg kivonult a plenáris ülésről, amikor az Országgyűlés Szabad György kezdeményezésére egyperces fejhajtással emlékezett meg a párizsi békeszerződés kényszerű aláírásáról.

2010-ben a kétharmados Fidesz-többség egyik első döntésével úgy határozott, hogy a trianoni évforduló ezentúl a Nemzeti Összetartozás Napja legyen. Az MSZP akkor nemmel szavazott, de ma már a baloldali ellenzék retorikája is messze van a románokkal való riogatástól, még a kettős állampolgárság, sőt, a szavazati jog kiterjesztése elleni hangok is elhalkultak. Ezt a fejleményt a jobboldal szereti a nemzeti közép sikerének, egy új konszenzus megteremtésének látni, valójában azonban a trianoni megemlékezések állami szintre emelése nem középről, hanem a radikális jobboldal felől nyert teret. A Fidesz 2010-ben beelőzte a Jobbikot, eredetileg Vonáék tettek javaslatot a nemzeti emléknapra, de azt a kormánypárt nem tűzte napirendre. A Fidesz az ismert stratégiát követte: átveszi a jobboldali radikálisok egyik szimbolikus témáját, amit eközben megpróbál megszelídíteni és a maga szempontjai szerint átértelmezni.

Amíg a Jobbik Trianont rendszeresen a holokauszttal szemben kínálta föl (legutóbb a Budapestre tervezett Trianon Múzeum számára javasolta Novák Előd a holokauszttal kapcsolatos kommemorációs költségek átcsoportosítását), a Fidesz egy, ha általános is, de pozitív üzenet megformálásával a magyarság összetartozásának ünnepévé igyekezett átszínezni június 4-et. Ennek persze megvan az a veszélye, hogy kiüresíti a dolgot, a kötelező iskolai megemlékezéseknél nincs hatékonyabb eszköz az elidegenítésre. Trianon banalizálására a legerősebb kísérlet a tavalyi barackfás összetartozás dala volt, de idén is erős a felhozatal a hungarikumokat hirdető kampánytól (a nagy akácfa-háborúban rögtön bekerült a „magyar akác” és ettől függetlenül, de azért elég ijesztő módon a „klasszikus magyar nóta” is) a mai esti rendezvényig Kállay-Saunders Andrásostul és operettestül.

Jobbikos rituálé, kipróbált koreográfia

De Trianon mégsem lesz az állami népszórakoztatás brandje: a gálaműsorok nem lehetnek életképes alternatívái a radikálisabb és bizonyos értelemben tartalmasabb, Jobbik-közeli rendezvényeknek. Főleg a kisebb településeken most is ezek dominálnak, nem véletlenül: a Jobbik honosította meg az elmúlt tíz évben a Trianon-megemlékezéseket és ők kezdeményezték először a most már szakmányban érkező Trianon-emlékművek felállítását is. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom a Jobbik-világban úgy vitte a Trianon-szólamot, ahogy a Magyar Gárda a cigánybűnözést, aztán a mérsékeltebb megemlékezések terjedésével – már Vona legendás elkölyökvizslásodása előtt is – sok helyen családi program lett ezekből a június eleji alkalmakból.

Megvan a műfaj stabil koreográfiája: helyszín a szokásos séma szerint kialakított helyi Trianon-emlékmű, elhangzik egy-két vers a húszas-harmincas évekből, a játéktér annyi, hogy Wass Albertet vagy a kamasz József Attilát, esetleg Juhász Gyulát vagy Dsida Jenőt szaval-e az előadó, majd egy meghívott történész beszél a trianoni döntésről és következményeiről. Utóbbiak elég szűk körből szoktak kikerülni: van közöttük elismert kutató is, de inkább valamelyik, a történettudomány margóján elhelyezkedő, a trianonozást a nagyobb nyilvánosság előtt viszont rutinosan és akadémiai aggályok nélkül művelő előadót hívnak meg. A honvédelmi államtitkársága után a jobboldali mítoszgyártásban és összeesküvéselmélet-iparban jeleskedő Raffay Ernőhöz hasonló figurák jól kiszámítható tartalomszolgáltatóként működnek: a történelmi alvilág leegyszerűsített Trianon-képe szerint a magyarság a nyugat által elárult, belső ellenségei (Károlyi, a Tanácsköztársaság, stb.) által kiszolgáltatott áldozat.

Népi trianonozás és virtuális önmegerősítés

A saját nemzete ellen rontó baloldal toposzának orbáni felkarolása is alátámasztja Feischmidt Margitnak azt a megállapítását, hogy a szélsőjobb által felkínált trianoni témát a kormányoldal magáévá tette, szerinte azért, mert csak így tudja kezelni a Trianon-kultusz népszerűségét. De azt is látni kell, hogy a kultusz ugyan a politika segítségével nőtt nagyra, annak valós társadalmi beágyazottsága van. Többek között azért lehet sikeres, mert nem volt olyan régen az a két világháború közötti időszak, amit a revizionista jelképek és szlogenek ma megidéznek. Mivel a szimbólumok most is ugyanazok, mint akkor, úgy tűnhetne, hogy a mai trianonozásban nincs is semmi új, de valójában nem ez a helyzet és ezzel majdnem mindenki tisztában van a jobboldalon is. Ma már szinte senki nem akarja a teljesen irreálissá lett revíziót tényleges politikai programmá tenni, a Horthy-kor kellékei egyszerűen egy korszak hangulatát idézik meg, hogy egy szimbolikus ellenállás vágyát, a „nem nyugszunk bele” érzést fejezzenek ki.

Ebben a megvilágításban a mai Trianon-kultusz még mindig abból nyeri erejét, hogy a kérdés sokáig tabu volt. Ha csak virtuálisan is, de a büszkeség, vagy inkább a büszkének lenni akarás kifejeződése, amely – Feischmidt szavaival – a lealacsonyított, megalázott kollektív önbecsülés számára a valóságos cselekvés helyett szimbolikus helyreállítást kínál.

Trianon ma olyan jelkép, amivel aktuális traumáknak lehet hangot adni: a kisemmizettség-érzés helyett egy – különféle tartalmakkal megtölthető, vagy éppen tartalom nélküli – aktív viszony igénye. Ebben sokszor benne van valamiféle körvonalazatlan tenni akarás és az elnyomottakkal való szolidaritás szándéka is, még ha azok, akikre így gondolnak (leginkább a határontúli magyarok) számára egyáltalán nem evidens, hogy ők patronálandó rászorulók lennének. Trianon a szimbolikusan megfosztottak fő virtuális játéktere, és Magyarországon majdnem mindenki megfosztottnak érzi magát valamitől, csonkának, ráadásul többnyire szubjektíve érthetően. A magyar kollektív emlékezet elsőszámú rítusának, a népi trianonozásnak fő értelme ezeknek a különféle, egyéni és csoportos csonkaságoknak az égbekiáltása, némi nárcisztikus mártíromsággal és a hajdani nagysággal kapcsolatos fantasyvel kiegészítve.