Nem akarom, hogy tudják, milyen zsidónak lenni

„1924-ben születtem. Az egész életemet meghatározta a fasizmus. Szüleimnek már gyerekkoromban megélhetési gondjai voltak az antiszemitizmus miatt. Anyám kalaposságot tanult, apám fuvarozást vállalt bérkocsival. Később állandóan munkaszolgálaton volt, távol tőlünk. Annyi jövedelmük nem volt, hogy engem eltartsanak: a nagymamámnál voltam, akinek fűszerüzlete volt. Ott nőttem fel.”

Így kezdte visszaemlékezését Homonai Irén. A 89 éves asszony azon kevesek közé tartozik, akik megtapasztaltak szinte minden borzalmat, amit a nácizmus csak kitalált.

Interjút készítettünk a megdöbbentően fiatalos asszonnyal, akinek életében összesűrűsödött egy egész történelmi fejezet.

Első emlékek a nácizmusról

Eleinte zsidó elemibe jártam, onnan mentem át a polgáriba. Volt olyan tanárnő, aki 39-40-ben szólt nekem, hogy Rosenblüch, maga üljön a legutolsó padba. Már 14-15 éves koromban ezt tapasztaltam. Aztán behívatták anyámat, hogy az iskolában numerus nullus van, és nem járhatok tovább. Jászberénybe küldtek kertészetbe, mert nem tudták a szüleim, mit csináljanak velem. Aztán egy évvel később hazajöttem, mert apám munkaszolgálatos lett.

Anyámék szerették volna, ha lesz belőlem valami. Taníttattak németre, taníttattak angolra, taníttattak zongorázni, táncolni. Hogy a kornak megfelelő kultúrával rendelkezzem. A német tanárnőm, amikor bejöttek a németek, öngyilkos lett. Sokan lettek öngyilkosok akkoriban.

Élet a negyvenes években

Viszonylag szabadon éltünk Budapesten. Persze ez azt jelentette, hogy be kellett szolgáltatni a rádiót, a biciklit. Ha meghatározott értéken felüli készpénz volt, azt is be kellett szolgáltatni. Be kellett adni az ékszereket. Tudtuk, hogy ezeket sosem kapjuk vissza, kirabolnak minket.

Kirablás a németek bevonulása után

A nagymamám fűszerüzletében dolgoztam, amíg be nem jöttek a németek. Onnantól borzalom volt az életünk. Azt meg kell mondanom, hogy németet nem is nagyon láttunk. Minden rendelkezést a magyarok hajtottak végre. Egyszer megjelent nálunk három vagy négy magyar, hogy azonnal adjuk át az üzlet kulcsait. Úgy ahogy volt, elvették, mindent ott kellett hagynunk. Még a kabátunkat sem hozhattuk el.

Kilakoltatás és a csillagos ház

Nem sokkal később, június elején már azért jöttek, hogy a lakást is el kell hagynunk. Egy bőrönddel mehettünk el. A Horthy Miklós út 51.-be mentünk, ócska, földszintes kis ház volt. Azóta lebontották. Anyámmal költöztünk be, húszan voltunk a lakásban. Sok öreg volt ott, mi voltunk fiatalok, én 19 voltam, anyám 41, fiatal nő.

Nyomasztó, nagyon szomorú életünk volt. Naponta két óra volt a kijárás, be voltunk zárva. Azt sem tudtuk, ha megszökünk, hova menjünk. Nehezen ment az idő. Beszélgettünk, kártyáztunk, anyám főzött azoknak, akiknek nem volt mit enniük. Az öregek nagyon hamar leestek a lábukról. Apám hozott nekünk élelmet minden nap, az egész ház ebből élt. Ez tartott fenn minket, mert jegyrendszer volt, és olyan keveset adtak, hogy az semmire nem volt elég.

A túlélő apa

Egyedül az apám próbált meg valamit. Ő ebben az időben 42 éves, klassz, ereje teljében lévő férfi volt.Először munkaszolgálatos volt, aztán sárga karszalagot kapott, aztán fél keresztje, keresztje lett. Ügyes volt. Amikor azt mondták, álljon ki, akinek a felesége keresztény, ő kiállt. Amikor azt mondták, álljon ki, aki kitért, akkor ő kiállt. Végül már mint nyilas katona szolgált: a Zách utcai laktanyában volt főszakács. Ott nem egy zsidó fiú szolgált egyenruhában. A konyhában dolgoztak, az apám alatt.

Minden reggel jöttek a csillagos házhoz teherautóval, és hoztak tejet, kenyeret, néha valami húsfélét is. A Zách utcai parancsnok szerintem tudta, hogy ezek a fiúk zsidók.

Miért nem volt zsidó ellenállás?

Tudomásul vettük, hogy nem tudunk mit csinálni. Mi mindent tudomásul vettünk. Azt hogy nyolc-tíz nyilas vitt minket a vagonhoz, azt is tudomásul vettük. Nem tudom miért.

A vidéki zsidókat már korán deportálták, Azt hittük, dolgozni viszik őket. Nem tudtuk, hogy haláltáborba.

Az apám volt, aki próbálkozott valamivel. Ő, mint sofőr volt Kamenyec Podolszkban is. Ő szállította azokat a zsidókat, akiket innen kitoloncoltak, mert hontalanok. Autóval vitték őket, és látta, hogy agyonlőtték őket. Akit tudtak, megmentettek. Beöltöztettek katonaruhába fiatalokat. De hány embert tudtak visszahozni? Két-három embert, nem többet.

De a tömegmészárlásnak nem volt híre. Nekünk ugyan elmondta, de nem mertük terjeszteni. Féltünk. Inkább azt mondtuk, velünk ez nem fordulhat elő.

Apám a háború végén azt mondta, nem tud Magyarországon élni, és elment Izraelbe. Ott két-három évet élt, de az sem tetszett neki, és kiment Amerikába. Ott kapott aztán kitüntetést a magyar követségen, azokért a dolgokért, amiket a háború alatt tett.

A magyarok segítsége

1944 novemberében hamis papírokkal albérletet szerzett az apánk, és oda költöztünk át. Amikor visszamentünk a csillagos házba a paplanért, elkaptak minket a nyilasok. Albertfalvára, a téglagyárba vittek minket, egy csomó más emberrel, akiket összefogdostak. 16 éves gyerekek voltak ott puskával, a sapka beesett a szemükbe, csak a fülük tartotta. Ők vették el az utolsó értékeinket. Ha nem elég gyorsan mozgott valaki, amikor adta a pénztárcát, akkor keresztüllőtték a kezét.

Amikor később vittek minket a nyilas házból a pályaudvarra, egy kis bőrönd volt nálam, ruhákkal, amiket a Columbus utcában kaptunk. Akkor már december volt, hideg, semmilyen meleg ruhánk nem volt, és ott összeadtak nekünk valami kis ruhákat. Mondtam anyámnak, hogy már nem bírom ezt a táskát vinni. Tedd le, mondta nekem, és én egy utcasarkon hagytam azt a kis holminkat, amink még volt. A körben álló magyarok, mint a vércsék, kaptak rajta, hogy még mi van benne. De akkor már elvették a lakásunkat, üzletünket, mindenünket, akkor már semmink nem volt. Így álltak hozzá ehhez az egészhez.

Menekülés és deportálás

1944 novemberében volt, amikor Albertfalvára vittek minket. Egy ismerős meglátott minket, az anyám ledobott a földre egy cédulát, hogy hol vagyunk. Másnap nyilas katonák jöttek értünk, azzal, hogy apám valamit elkövetett, és minket túszként visznek. És bevittek minket a Zách utcai laktanyába, ahol egy raktárban laktunk egy hétig. Onnan vittek minket lefüggönyözött autóval a Colombus utcába, ahol a németek vigyáztak ránk.

A Colombus utcában azok voltak, akik nagy pénzért megváltották magukat. (Ez volt az a ház, ahol a 6,5 millió pengőért megváltott zsidó prominenseket őrizték, mielőtt Svájcba vitték volna őket). Nem tudom, hogy tudta apám elintézni. Egész normális körülmények közt voltunk, kis faházakban, normális ellátással. Az oroszok már egészen közel voltak, és akkor az anyám azt mondta, hogy költözzön be az apám is hozzánk, hogy most már felszabadulunk, és legyünk együtt.

Aztán egy nap, amikor a németek ebédeltek, a nyilasok körülfogtak minket, és elvittek mindenkit a Teleki térre, a nyilas házba. Ott voltunk egy vagy két napot. Akkor már jöttek a verések. Aztán vittek minket a Józsefvárosi pályaudvarra, és bevagoníroztak. Hetvenen-nyolcvanan voltunk egy vagonban, én az anyámmal voltam. Apám is azon a vonaton volt, de ő külön került tovább.

Kaptunk egy vödröt víznek, a hetven ember, egyet pedig arra, hogy a szükségleteinket végezzük. És valami ennivalót. Ide-oda tologattak minket, mert akkor már háború volt, közel volt a front. December 6-24-ig voltunk bezárva a vagonba. Karácsony napján érkeztünk Bergen-Belsenbe.

A koncentrációs tábor

Amikor kinyitották a vagonokat, már nagyon sok halott volt. Ki kellett másznunk a vagonból, és vánszorogtunk. Meztelenre vetkőztettek minket a hóban, kaptunk egy csíkos ruhát, meg egy fapapucsot, semmi fehérneműt, semmi meleg holmit. Mindenki kapott egy számot, amit fel kellett varrni. Akkor már nem tetováltak. Én a 12 211 voltam.

Az adminisztráció, az ragyogó volt. Megvannak a könyvek is, két vaskos kötet, hogy kik voltak Bergen-Belsenben, abban minden adat precízen szerepel. Behajtottak minket egy barakkba, háromemeletes priccsek voltak. Ketten jutottunk egy priccsre, és én az anyámmal aludtam együtt. Piszok, bűz, jajgatás, kiabálás. Napokon belül tetvesek voltunk. A mosakodási lehetőség az volt, hogy a barakk előtt volt egy vályú tíz csappal, ha folyt, akkor jó, ha nem, akkor be volt fagyva

Minden reggel appel volt, fel kellett sorakoznunk, a halottakat ki kellett vinnünk, hogy megszámolhassák, hogy a létszám meglegyen. Volt egy elegáns csinos nő, ostorral, és ha valami nem tetszett neki, akkor használta. Őt később felakasztották az angolok, nyilvános akasztása volt, volt ott egy bíróság és elítélték. Több embert, a táborparancsnokot is felakasztották előttünk. De én nem mentem el, nem tudtam volna végignézni.

Munka a táborban

A mi blokkunkban lakott egy munkavezető. Zsidó nő volt, lengyel. Azt mondta: mi már évek óta vagyunk a táborban, ti most jöttetek ide, és megtanuljátok, mi az a deportálás. Kegyetlen rossz nő volt. Egyszer úgy megvert, hogy az orromból dőlt a vér, embertelen volt. Ő kiabált reggelenként, hogy ki hova menjen dolgozni. Mindenki tülekedett, hogy kiszabaduljunk onnan.

Vittek minket erdőirtásra, útépítésre. Képzelje el, januárban, télen, egy szál csíkos ruhában, fapapucsban. Volt egy német katona, kicsi volt, pipázott, mindig egy kutyával jött, úgy hívtuk, hogy a Popeye. Amikor a Popeye jött, tolongtunk, hogy vele menjünk fát irtani, mert vele nem kellett sokat dolgozni. Mondta, hogy csak annyi fát szedjünk, amit a táborba be tudunk vinni. Akkor dupla adag ételt kaptunk.

Amikor 1945. április 15-én felszabadultunk, akkor a Popeye-ről kiderül, hogy angol kém volt, aki be volt építve oda. Ő akadályozta meg azt is, hogy felrobbantsák a tábort.

A jó németek

A táborban is voltak emberséges németek. Időnként elvittek minket fürdeni. Mindig éjszaka vittek minket, nem tudom miért. Nem tudtuk, hogy a gázba megyünk-e, vagy a fürdőbe. Csoportokba mentünk, és aki eltévesztette a csoportját, azt nagyon megverték, ostorral. Egy alkalommal, akkor voltam már 20 éves, és 35 kiló, eltévedtem a csoportomtól. Ott álltam a terem közepén, meztelenül. Jött felém egy német, gondoltam, hogy most fog megverni. De nem, hanem mondta, hogy ott a csoportod, oda menjél. Látja, még akkor is volt emberség.

Az anya halála

Szegény anyámnak nem is kellett volna velem jönni, mert csak 40 éves korig vittek el. De azt mondta, hogy egyetlen gyerek vagyok, és nem hagyja, hogy egyedül menjek.

Enni reggelire valami fekete levest kaptunk, egy szelet kenyérrel, pici margarinnal. Délben marharépa volt, egy nagy merőkanál. Vacsora ugyanaz volt, mint a reggeli. De én nem tudtam a marharépát megenni, ha ránéztem, már rosszul voltam. És akkor azt mondta nekem az anyám, hogy majd ő megeszi a marharépát, és odaadja nekem a reggelit és a vacsorát. És 42 éves korában, felszabadulás után... éhen halt. Végelgyengülésben meghalt, mert megettem az ő adagját.

Már felszabadítottak minket, az orvos megvizsgálta, és mondta, hogy késő. Három napig feküdt aztán a hullahegyben, csak a feje látszott ki, és én odajártam, hogy lássam.

Most már ne fotózzon tovább, mert csak sírok.

Felszabadulás

Április 14-én nem volt appel. Nem kellett kiállni sorban a barakk elé. Nem tudtuk, hogy mi van. Nem láttunk egy németet sem. Nem mertünk kimenni a kerítésen, mert abban áram volt. Éhesek voltunk, a tűlevelekből csináltunk teát, és azzal próbáltuk az éhségünket csillapítani.

Másnap reggel vonultak be az angolok. Egyből látták, mi van. Hullahegyek. Gumiálarcban, kesztyűben jöttek a barakkba. Nem lehetett közénk jönni, mindenki tífuszos volt, tetves. Leraktak rengeteg ennivalót, kenyeret, konzervet. Az az éhes tömeg nekiesett, és akkor megint sokan meghaltak. Mert már nem bírta a szervezetük feldolgozni.

Aztán jöttek a németek, akik akkor már foglyok voltak, és nagy gödröket ástak, és próbáltak 10-15 ezer embert belerakni. De már nem bírták, kezdett meleg lenni, és gépekkel tolták be a hullákat oda.

Az angol orvosok vizsgáltak meg minket. Akik tífuszosok voltak, azoknak a fejére egy nagy T-t rajzoltak. Mi egészségesek voltunk, később kerültünk a német tábor helyén létesített kórházba. Harminchárman voltunk egy teremben, ebből hárman maradtunk életben az egészségesek közül.

Élet a háború után

Apám a vöröskereszttel kerestetett, így találtuk meg egymást. Mondtam, hogy én nem akarom elhagyni Magyarországot. Hülye voltam, hiányzott az Andrássy út.

Iskolába jártam, elvégeztem a kereskedelmi és vendéglátó-ipari főiskolát. Először közértben dolgoztam, de mindig feljebb kerültem, a végén 20 évig voltam a belkereskedelmi minisztérium munkaügyi főosztályán. Megbecsültek, szerettek, jó dolgom volt.

Három férjem volt, mindegyik zsidó volt, véletlenül, nem akarattal. Egyikkel sem beszéltünk ezekről a dolgokról. Az elsőtől elváltam. Azért mentem hozzá, mert amikor hazajöttem, nem volt mit egyek, és ez egy vidéki zsidó fiú volt, én meg 21 éves. A másik két férjem betegségben halt meg.

Szerencsére már nem zsidó

Negyven évig nem beszéltem ezekről az élményekről még a gyerekeimnek sem. Nem akartam, hogy ennyi gyötrelmet megtudjanak. Nem akartam, hogy tudatosuljon bennük, milyen zsidónak lenni.

A családom nagy része szerencsére már nem zsidó. A lányom nem zsidóhoz ment férjhez, az unokám szintén. Örülök is ennek. Mert ne legyen meg velük az a sok gyötrelem és megaláztatás, ami engem ért. Nyolcvanéves születésnapomra megírtam az életem történetét, és odaadtam a két unokámnak. Megdöbbentek.

Elszámoltatás

Nincs bennem düh. Senkit nem kerestem meg, pedig tudtam név szerint, hogy ki volt, aki elvette az üzletünket, vagy aki kirabolta a lakást. Most sincs semmi bosszúvágy bennem, csak sajnálom, hogy az embereket manapság megint így félrevezetik.