Ottó
19 °C
35 °C

Nyakunkon a sakálapokalipszis

DSC 2208
2014.07.28. 15:03
Baranya megye több részén már alig vannak őzek, mert mindet felfalták az aranysakálok. A vadgazdálkodásból élőknek ez milliós veszteség, a vadászok eddig mégis tehetetlenek voltak, nem tudtak lépést tartani a szaporulattal, ez pedig nekik és több fajnak is rossz. Mekkora a baj? Mire jutottak a magyar sakálkonferencián? Jön-e a sakálapokalipszis? Elmentünk vadászni, hogy kiderítsük az igazságot!

Szerda délután szakadó esőben érkeztünk meg Bogdására, egy 283 fős községbe, amelytől már csak pár kilométer a horvát határ. Azért mentünk oda, mert a környék állítólag aranysakál-paradicsom, a régió egyik legendás vadászával pedig másnap hajnalra megbeszéltünk egy vadászatot. De erről majd később.

Előtte találkozni akartunk a környékbeliekkel, de az eső miatt egy lélek sem volt az utcán, a kocsma pedig már két éve bezárt. Szerencsére hamarosan elbiciklizett mellettünk Kisgyörgy Ferenc, akinek a falusi házak között ritkaságszámba menő 270 centiméteres belmagasságú, tornácos házában váltottunk pár szót a helyzetről.

Régen volt, hogy az őz a szénakazalba ellet le, és még meg is lehetett simogatni a kis bambit. Ma már nincs ilyen, főleg azért, mert a sakálok szinte teljesen kiirtották az őzeket

– kezdte drámaian Kisgyörgy, aki közben azzal is elbüszkélkedett, hogy 1974-ben faipari szakmunkás képesítést szerzett, és világ életében dolgozott. Örömmel tenne a sakálprobléma megoldásáért is, de nincs hozzá jogosítványa: „Én még a házamban sem tarthatok puskát, mert ha engedély nélkül kilövök egy rókát a kertemben, lecsuknak."

Háborús menekültből nagy hódító

A nádi farkas, toportyán, toportyánféreg vagy csikasz, ahogy a köznyelvben nevezik, őshonos volt Magyarországon, de a XX. század közepén kihalt. Az utolsó példányt 1939–42 körül lőtték, legközelebb a hetvenes években bukkant fel beszámolókban egy hasonló faj, de hivatalosan 1992 óta van újra a határokon belül. Az éghajlati változások, és főleg a délszláv háború miatt menekült át a Dráván, az ország déli határvidéke ideális terep neki. Két évtized alatt 3-6000-es populációt hozhattak létre, évente legfeljebb a tizedét vadásszák le, ami jóval lassabb a szaporulatuknál. Túlszaporodásuk több fajt is érint, mert vagy őket, vagy a táplálékukat eszi meg.

Bár Kisgyörgy és felesége szerint a sakálok éjszakánként a kertek alatt mászkálnak, a háziállatokban még nem tettek kárt. „Nekem ötven tyúkom van, eddig egyre sem mentek rá" – mesélte elégedetten a férj. A beszélgetés után elindultunk a szomszédos Drávafokra, hátha ott többet megtudunk a környékbeli sakálokról. A falu határában egy méretes őz ugrott az autónk elé, csak úgy jelezvén, hogy tényleg a vadonban járunk.

Drávafokon nyitva volt a kocsma, de csak őrlángon. A tsz idejében sokan jártak oda pihenni, csereberélni a háztájiakat, és persze a presszó is vonzotta a népet, azonban a tsz-ek megszűnésével fokozatosan a kocsma is elnéptelenedett. Szerda késő délután csak néhány férfi lézengett a már-már romos épületben a megszámlálhatatlanul sok légy és kevert között, a háttérben az RTL Klub híradója ment.

A pultot támasztó Majorosi Györgynek durvább sztorija is volt a sakálokról: „Két éve a szomszédom kutyáját széttépték a sakálok, pedig szép nagy farkaskutya volt. A koponyájáról és a gerincéről is lemarták a húst." Majd megjegyezte, hogy az ő kutyája is összetűzött már sakálokkal, de az ebnek szerencséje volt, és el tudott menekülni. Majorosi tehát nem volt túl jó véleménnyel a sakálokról.

Utolsó tróger állatok, egyedül félnek, csak falkában bátrak

– mondta, de nem tudtunk sokáig a témánál maradni, mert hamarosan heves összeszólalkozás alakult ki a vendégek között arról, hogy ki csinálta a falon lévő egyébként nagyon impozáns intarziát. Zoltán vagy Ferenc, a kérdés végül nem dőlt el, mi pedig továbbálltunk.

A nagy vadászat előtt Szigetváron szálltunk meg, a panziós, Hegedűs Ferenc rögtön azzal kezdte: „Sakálok? Itt annyi van belőlük, mint a nyúlszar." Majd elmesélte, hogy amikor nyolc-tíz éve felültek a lesre, csak úgy szaladgáltak körülöttük, mint a szovjet filmekben a farkasok.

Hegedűs különös dolgokról is beszámolt, miközben sötétedés idején fából tákolt verandáján töltöttük ki a szállás papírjait:

Én láttam olyan kutyát, ami rókával szaporodott, konkrétan világítottak a szemei! Ilyesmiről előtte csak Vietnamban hallottam!

A kőrisfák levelei alatt

04:57-kor csörög a telefonom. „Mikor érnek ide?" – kérdezte Jung Jenő, a sellyei fővadász, akivel korábban abban maradtunk, hogy öt és negyed hat körül érünk a vadászházhoz. Bele kellett húznunk, mert világosban már nincs értelme vadászni, hajnalban viszont még van esély elkapni egy-egy óvatlan aranysakált. Ilyenkor ugyanis a jóllakottság vagy az éjszakai biztonság mámorában figyelmetlenebbek az állatok.

Vadászatra menet láttunk az országút szélén egy fényes szőrű, hegyes fülű sakált. Bundája világított a sötétben, testformája a rókáéhoz, járása pedig a kutyákéhoz hasonlított. Valószínűleg nem egy rókát néztünk sakálnak, ugyanis Jung szerint a sakál megjelenése óta nem nagyon maradtak rókák a környéken. Pedig ő jobban szerette a rókákat, mert sokkal kevesebb kárt okoztak a vadállományban.

A sellyei vadászmezőkön évek óta nem is vadásznak őzre, mert a sakál szinte teljesen kiirtotta. Igaz, amikor Jung terepjárójával mentünk a leshez, átszaladt előttünk egy csapat, de szerinte ez már ritkaságszámba megy.

Nagyon hiányzik az őz

– sóhajtott fel többször is a vadász, az őz hiányának pedig legkevésbé érzelmi okai vannak. A társaság árbevételtől esik el, mert

  • nem tudják az egyébként drága vadhúst értékesíteni a piacon
  •  nem tudják fogadni azokat, akik őzet akarnak lőni, pedig abból is sok pénzük lenne

A társaságnak évi 5-6 millió forint hiányt okoz a sakál, ami ezen a hatezer hektáros vadászterületen sok pénznek számít. A helyzet olyannyira probléma, hogy a Megyei Vadgazdálkodási Tanács külön ülést is összehívott már a témában, eredménytelenül.

Jung szerint azonban a téma nemcsak lokális, mivel a sakál az egész országban elterjedt, nincs olyan pont, ahol ne lenne, ezért a vadállomány is rohamosan zuhan, amiből hamarosan országos probléma lesz, és még a parlamentben is kénytelenek lesznek a sakálkérdéssel foglalkozni!

Mindezt suttogva beszéltük meg hármasban a 1,5 x 1,5 méteres lesben, nehogy a hangos beszéddel elijesszük a sakált. Sajnos a körülmények fél hét tájban már bőven szuboptimálisak voltak: teljesen világos volt, a magas avar miatt eleve nehezen lehetett látni a kis testű állatokat, ráadásul az előző napi eső folyamatosan csöpögött a kőrisfák leveleiről, a sakál pedig a legkisebb neszre is megriad, és nem mozdul.

A balkáni sakál elleni orvosság

Hamar világossá vált, hogy a sakállal nemcsak most nekünk, de a nemzetnek is meggyűlhet majd a baja. Volt például olyan német vadászújságíró, aki egy hétig reggel-este vadászott a sellyei erdőkben, de még csak nem is látott sakált, nem hogy előránthatta volna a puskáját.

Jung megerősítette azt az általános vélekedést, hogy a sakált vadászati módszerekkel most már nem lehet megállítani. Még a csapdák sem működnek, mert szerinte annyira óvatosak. Marad

a szelektív méreg vagy a fogamzásgátlás,

de ezek jelenleg tiltottak, ő pedig nem fog ilyen eszközökhöz folyamodni. „Mi a szart lehetne csinálni?" – tette fel magának a kérdést, de még ő sem tudja a választ, pedig nála nem sokan lőttek több sakált az országban.

Jung szerint egyébként a sakál szinte tökéletes állat: monogám típus, az egész életét a párja mellett éli le, hacsak el nem ütik az autók, vagy ki nem lövik. Másrészt igazi nagy túlélő: a növényektől kezdve a kukoricáig mindent megeszik, a lényeg, hogy „megtömje a bendőjét". A sakál állítólag hetekig is kibírja élelem nélkül.

Teljesen kipusztulhat a szarvas

Egyre melegebb lett a lesen, miközben sakállal, de még csak pocokkal sem találkoztunk. Nyolc óra körül úgy tűnt, ma nem fog elsülni a fegyver. Jung közben elmesélte, hogy 2013-ban rendeztek egy aranysakál-konferenciát Gödöllőn, amire alig hívtak meg vadászt, főleg kutatók voltak jelen, akik szinte ugyanott tartanak, mint hosszú évekkel ezelőtt. „Húszéves gyomorvizsgálatokkal hozakodtak elő, akkor még lehet, hogy csak apróvadakkal táplálkozott, de ha most megnéznék pár száz sakál gyomrát, nagyon mást találnának" – mondta Jung. A konferencián alig mert megszólalni „a sok környezetvédő és tudós között", akkora kisebbségben volt a véleményével, hogy a sakálügyet „most már nem lehet a szőnyeg alá söpörni".

Sok szakdolgozat és disszertáció született már a témában, különösebb hatás nélkül.

Jung szerint most már jó lenne a tettek vadászmezeire lépni, mert ha nem állítják meg a folyamatot, kipusztulhat az őz és a szarvas az országból. Ráadásul a sakál Magyarországon keresztül továbbterjedt, és már Szlovákián és Ausztrián keresztül egész Európa fenyegetve érezheti magát.

Egy olyan lesben álltunk, ahonnan sakálok tucatjai estek már el, ezen a napon mégsem volt szerencsénk. Jung sűrűn kért bocsánatot, amiért nem járt eredménnyel, de így sem maradtunk élmény nélkül: visszatérve a vadászházhoz megnézhettünk egy preparált aranysakált, valamint a fővadász gyönyörű banánfáját is.