Passzív házak

A rendszerváltással egy időben, 1989-ben egy pótkocsis kamion is Tanakajdra érkezett. A jármű vezetője állítólag ki akarta kerülni a sávjába áttévedt szombathelyi járatot, ám eközben a teherautó az oldalára fordult, betörte Jánosiék kerítését, és csúszva tarolt le mindent maga előtt.

– Három szobánk néz a főútra, mind a hármat lerombolta – mondja Jánosi Józsefné. – Délután ötkor történt a baleset, szerencsére akkor éppen a konyhában főztem. Különben nekem sanyi.

– Sanyi?

– Hát kész, s annyi... Sanyi.

Huszonöt évvel ezelőtt történt mindez. A baleset bekerült a hírekbe, Jánosiék pár hétre az iskolába költöztek, aztán mindenki meg is feledkezett az egészről. Nem is láttak azóta Tanakajdon nagyon újságírót, és most tessék, megint a faluval foglalkozik a sajtó. Ahogy elmennek a tévések, már jönnek is a rádiósok, aztán valaki a megyei laptól, esetleg egy országostól, és csak kérdezősködnek napestig. Tanakajd ugyanis az egyetlen település az országban, ahol jelentkező híján nem tudnak sem képviselő-testületet, sem polgármestert választani októberben. Olyan hely még akad, ahol nem lehet polgármestert választani, olyan is, ahol nincs elég képviselőjelölt, de ez a kettő nincsen sehol máshol így együtt az országban.

Tanakajd tehát híres lett.

És Tanakajd utál híres lenni.

– Szégyelljük magunkat, az egész falu szégyelli magát.

Pintérné Nagy Zsuzsa mondja ezt, és az ölébe ejti a kezét, mintha tényleg valami rosszat követett volna el. Kicsit meglepődünk a reakcióján, hiszen csak annyit szerettünk volna megtudni tőle, mit gondolnak a faluban a kialakult helyzetről. Talán ő is érzi a meglepetésünket, mert ránk néz.

– Tudják, most mindenki rólunk beszél.

Az asszonnyal véletlenül találkozunk, igazából a férjét keressük, Pintér Sándort, a kevesek egyikét, akik képviselőnek jelöltették magukat. Úgy tűnik, hiábavaló volt az erőfeszítésük, mert a négytagú testületbe csupán hárman jelentkeztek, így meg sem tartják a választást. Kár, mert Pintér például jól tudja, mire vállalkozna: volt már képviselő, sőt alpolgármester is. Akkori megbízatása egészen pontosan 2007. december 14-én délután fél kettőig tartott.

– A munkásaimnak vittem Bükre a fizetésüket, amikor egy hóátfúvásos szakaszon megcsúsztam – meséli. – Két hétig voltam kómában, hat hétig feküdtem az intenzíven, összesen tizenkét csontom törött el. A szülőhelyemen, Táplánszentkereszten még misét is mondattak a felépülésemért.

Magas, jókötésű ember Pintér, hajdan atletizált, bokszolt, nagyváltósúlyban vasutasbajnok volt. Most azonban lassan, kissé bizonytalanul mozog, de ami ennél is nagyobb baj, kásásan, néha szinte érthetetlenül beszél. Magánhangzókat hagy ki, csücsörít, formálja a hangokat, látszik, küszködik azért, hogy kifejezhesse magát.

– Ezért is nem indulok a polgármesterségért – vallja be önkritikusan. – Így nem lehet egy falut képviselni.

– Ezt megértjük, de azért furcsa, hogy más sem jelöltette magát.

– Mit mondhatnék erre? Az embereknek elég a saját gondjuk, másét már nem akarják magukra venni. Gyors, látványos dolgokat itt nem lehet felmutatni, az meg kinek kell, hogy állandóan támadják?

– Akkor: sanyi?

– Tessék? – kérdez vissza értetlenül Pintér.

– Szóval vége a falunak?

– Dehogyis. Csak...– kezdi a mondatot, aztán mégsem fejezi be.

Kinéz mögöttünk az ablakon, mintha csak az utcán keresne valakit.

– Valami úgyis lesz – mondja végül.

+ + +

Hétutcás település Tanakajd, nem laknak benne ezren sem. Van itt egy növényvédő állomás, egy neoromán katolikus templom, egy klasszicista stílusban épült kastély, a legérdekesebb dolog pedig, amit találunk róla, egy 18. századi feljegyzés, miszerint a község emberemlékezet óta nem fizet adót.

Ahogy végigsétálunk rajta, tiszta, gondozott udvarokat látunk, nyírt füvet, nemrég festett házakat. Zavarba jövünk, talán, mert mást vártunk, mert ilyen az ember, egyszerű magyarázatokat keres. Ha elhanyagolt lenne itt minden, könnyebben értenénk, miért nem érdekel senkit a falu sorsa, mi ez a nagy passzivitás, mintha a vakolatlan házak, szemetes utcák, lógó kapuk egyenlők lennének valami közéleti közömbösséggel. A dolog azonban biztosan nem ilyen egyszerű.

Görcz Gyula Csabával, Tanakajd egyik korábbi polgármesterével a kapuja előtt találkozunk. Öltönyben van, siet, éppen menni készül Zalaegerszegre, egy osztálytalálkozóra. Négy cikluson át volt a falu első embere. Eleinte függetlenként indult, aztán a Fidesz támogatásával, egyik kampányrendezvényére még Hende Csaba is eljött. Ezen meglepődünk: Tanakajd nem az a kategória, ahová vezető politikusok járnak. Görcznek azonban nem segített a honvédelmi miniszter jelenléte, mert 2010-ben simán alulmaradt a választásokon.

– Kérem, az én időmben rendbe tettük a középületeket, megoldottuk a szennyvízelvezetést, bevezettük a kábeltévét – sorolja szinte kérdezés nélkül, és talán mi látjuk bele, talán tényleg így van, de mintha lenne egy kis keserűség a hangjában.

– Végül mégsem önre szavaztak az emberek. Miért?

– Ezt talán tőlük kellene megkérdezni. Most viszont már én nem akarok indulni.

– Megsértődött?

– Nem, csak azóta köztisztviselő lettem, én vezetem a járási hivatalt. Szóval a két dolog összeférhetetlen lenne.

– Nem is érdekli, mi lesz a faluval? Hiszen tizenhat évig vezette...

– Mi lenne? – kérdez vissza. – Semmi. Megy minden tovább, ahogy eddig. És ne aggódjanak, előbb-utóbb úgyis megválasztanak majd valakit.

+ + +

Furcsa hely lett Tanakajd egy ideje: van is testülete, meg nincs is. A képviselők közül az egyik Szombathelyre költözött, a másik szinte többet van külföldön, mint itthon, a harmadik alig ér rá, a polgármester asszony pedig szeptembertől óvónő lett a szomszédos Vasszécsenyben. Ők azok, akik nem akartak az októberi választáson indulni. Egyedül a negyedik képviselő, az alpolgármester Csapody Gábor jelöltette ismét magát.

– Tudják, már megszoktam ezt a képviselőséget – magyarázza. – Az emberek is megszokhattak engem, mert csak végigmentem itt az utcán az ajánlóívvel, és tíz perc alatt összejött a szükséges hét aláírás.

A háza mögötti óriási kertben beszélgetünk vele, a málnabokrok mellett állva. Körülöttünk almafák vannak, arrébb egy cédrusfa, amely Csapody elmondása szerint évekig nem akart megeredni, aztán egyszer csak erőre kapott, és nőni kezdett.

– Csendes kis falu ez – magyarázza az alpolgármester. – A focicsapatunk a megye II.-ben játszik, van asszonykórusunk, egyházi kórusunk, gitáregyüttesünk, működik öregek klubja és ifjúsági klub is az egykori iskolában.

– Ezt most miért mondta el?

– Hogy lássák, hogyan élünk. Megy itt minden szép nyugodtan, szinte magától. Talán ezért is nem törik magukat annyira az emberek a hivatalért.

– De valahogy mégis el kell vezetni ezt a falut.

– Valahogy igen – mondja Csapody Gábor. – Volt olyan választás egyébként, amikor négyen-öten is jelentkeztek polgármesternek, és majdnem tízen akartak képviselők lenni. Most viszont ez van.

– Nem bánja?

– Bánom, nem bánom, nem mindegy? De várjanak, hozok maguknak egy kis almát. Mi csak Nagyasszony-almának hívjuk, mert Nagyasszonykor terem.

Elmegy, és egy zacskóval tér vissza. Komótosak a mozdulatai, és ahogy nézzük, eszünkbe jut Pintérné. Hirtelen megértjük az asszony különös szégyenkezését, a falusi ember zavarát, aki csendesen él, kiszámíthatóan, különösebb megrázkódtatások nélkül, aztán jön egy ilyen ügy, mint a választás, és ő egy pillanatra rivaldafénybe kerül, pedig nem akar mást, csak hogy hagyják békén.

+ + +

Kiss Zsanett polgármestert a Petőfi Sándor Művelődési Ház előtt várjuk. Szombat van, egy óra, a hétvégeken mindig ilyenkor szállítja az öregeknek az ebédet. Egy Suzuki Swifttel kanyarodik mellénk, és egyáltalán nem csodálkozunk azon, hogy a faluban senki nem tudta megmondani, milyen színű az autója. Ez most bronz? Mélypiros? Esetleg korall?

– Hivatalosan napsárgaként szerepel a katalógusban – mondja Kiss, miközben kiveszi hátulról az ételhordókat. – De a legtöbben mégis répaszínnek hívják

Alacsony, szemüveges nő ez a polgármester. Piros nadrágot hord, a haja vörösesre van festve, és már az első pillantásra látszik, hogy tele van energiával. Olyan, mint egy Duracell-nyúl, mondta róla valaki a faluban. Soha nem áll le.

Kiss hajdan magyar–művelődésszervező szakon végzett, Tanakajdra is művelődésszervezőként került, de kis hely ez, el kell itt végezni mindent, ami csak egy hivatalban előjöhet. Aztán amikor az előző polgármesternek adótartozás miatt 2011-ben le kellett mondania, elindult az időközi választáson, és megnyerte azt.

– Mindig érdekelt a közélet, bár ez talán valami családi örökség lehet – mondja. – Édesapám hajdan képviselő, sőt alpolgármester is volt itt, édesanyám pedig a helyi Vöröskeresztet vezette.

– Akkor miért nem folytatja? Elég volt a három év?

– Ez nehéz döntés volt, higgyék el. Én sem tudtam igazán, mit akarok: kikértem például az ajánlóívemet, elkezdtem gyűjteni az aláírásokat, a leadás előtti pénteken sokat beszélgettem a jegyzővel is. Akkor még csak egy képviselőjelölt adta le az ívét.

– Szóval ezért döntött így?

Kiss Zsanett sóhajt egyet.

– Inkább csak akkor jöttem rá, milyen lehetetlen ez a helyzet. A falu költségvetése főállású polgármestert nem bír el, ami pénzünk van, az kell a közüzemi számlákra, a bérekre, a fűnyírásra, meg a temető gondozására. Az utcák javítására már nem futja, a focipályát így is a pártoló tagok tartják rendben, ami nálunk megvalósult, az mind társadalmi munkában lett kész. A helyiek közül sokan segítenek, de azt mondják, tisztséget nem akarnak vállalni.

– Miért nem?

– Mert olyan kevés állami támogatást kapunk, hogy abból nem lehet felelős döntéseket hozni. Akkor meg minek bajlódjon, idegeskedjen az ember. Én reggel bejöttem, este hazamentem, és nem volt időm se magamra, se másra, semmire. Aztán másnap kezdődött elölről az egész.

– És elege lett.

– Nem is tudom. A múltkor felhívott egy nő Borsodból. Ő is negyven körüli, egyedülálló, mint én. Indulni akart a választáson, valahol hallott rólam, és megkérdezte, miért nem jelöltettem magam. Elmondtam neki. Egyből megértette.

+ + +

Ritka dolog az, ami Tanakajdon történik. Négy éve, 2010. október 3-án két településen, Salomváron és Tápon maradt el egyéni listás választás, aztán a decemberben megtartott időközi választás már sikerrel járt.

A jogszabály szerint egyébként jelöltek hiányában a képviselő-testület megbízatása az időközi választás napjáig hosszabbodik meg, a polgármester megbízatása pedig az új polgármester megválasztásáig tart. Listár Dániellel, a Nemzeti Választási Iroda főosztályvezetőjével rövid, ám tanulságos beszélgetést folytatunk erről.

– Sikertelen választás esetén százhúsz napon belül újat kell tartani – mondja például. – Így rendelkezik a törvény.

– És ha az is eredménytelen lenne.

– Akkor százhúsz napon egy újabbat kell tartani.

– És ha az is?

– Akkor még egyet.

– Egészen a végtelenségig?

Listár gondolkozik egy pillanatig.

– Tulajdonképpen igen. De erre még nem volt példa.

+ + +

Kis falu Tanakajd, mégis van két kocsmája. Az egyik a Horváth söröző, amelyet a kiszolgálás lassúsága miatt Csigának is hívnak, a másiknak azonban nincs neve, csak száma: ez az 575-ös számú ÁFÉSZ-italbolt. Délután két óra van, négyen ülnek odabent, előttük fröccsös pohár.

Beszélgetni kezdünk. Egyikük épp az a polgármester, aki 2010-ben legyőzte Görczöt. Kondor Gábornak hívják, és nem is abból, ahogy beszél, inkább abból, ahogy ránk néz, látjuk, ezt az embert megforgatta már néhányszor az élet. Pár éve még saját vállalkozása volt, az ő gépeivel építették a Rákóczi utcát a templommal összekötő ösvényt, amit a tanakajdiak azóta is miseútnak hívnak. Aztán becsődölt a vállalkozása, adótartozása lett, le kellett emiatt mondania. Őt követte Kiss Zsanett a település élén.

– Olyan falu nincs még egy a környéken, mint ez – magyarázza Kondor. – Nagyon sok itt a szürkeállomány: a növényvédő állomáson régen több mint százan dolgoztak, azoknak a hetven százaléka mérnök volt. De még most is maradt belőlük jó néhány, mind értelmes, okos ember.

– Mégsem akar egyikük sem indulni a választáson.

Kondor maga elé néz, ide-oda ingatja a fejét.

– Amikor én polgármester voltam, nálam mindenki egyenlő volt. Itt a taknyos cigánygyereknek ugyanannyi joga volt, mint a kétdiplomás mérnöknek, egészen addig, amíg bele nem szart a közösbe.

– Ezt most miért mondja?

– Csak úgy. Hogy tudják.

A másik asztalnál idősebb férfi figyel minket, egy nyugdíjas vasutas, Horváth János. Egy idő után átszól hozzánk.

– Mondanék valamit – kezdi. – Mondhatom?

– Persze.

– Szóval mi heten voltunk testvérek. Rákosi alatt megéltünk, Kádár alatt épültünk, és gondoljanak, ami akarnak, jó volt nekünk akkor.

– Ezt akarta mondani?

– Csak ezt.

– És most milyen itt az élet?

Ezen elgondolkodik egy pillanatra.

– Most nem annyira jó. Bár nekem már mindegy.

+ + +

Azután a réges-régi baleset után átéltek még néhányat Jánosék. Egyszer egy személygépkocsi rohant a kerítésbe, aztán egy ecetesüvegeket szállító teherautó hajtott a házukba, legutóbb pedig egy terepjáró, amelynek az ütközés következtében még a kereke is kiesett.

– A sofőr két nappal később jött vissza megkeresni – emlékszik vissza Jánosiné. – Átkutattunk az udvarban mindent, végül egy bokor alatt találtunk rá, oda gurult be.

– És mit szól a választásokhoz? – váltunk témát.

Az asszony megvonja a vállát.

– Mit szólnék? Az én lányom is indult volna képviselőnek. Megvolt már az ajánlása, de amikor kiderült, hogy nem indul a Zsani, inkább visszakozott ő is.

Aztán csak hallgatunk, mert már tényleg nincs miről beszélnünk.

Később még egyszer körbejárjuk a falut. Senkit nem látunk az utcákon, nincs semmi mozgás, ha nem ugatna egy kutya valahol, azt hinnénk, nem is él ez a település. Aztán Rákóczi úton feltűnik egy biciklis férfi. Lassan teker, a kormányon egy szatyrot egyensúlyoz. Biccent, ahogy elhalad mellettünk, mi pedig visszabiccentünk.

Már lehet vagy tíz méterre, amikor egy hirtelen ötletnek engedve utána kiáltunk.

– Hé, nem akar maga polgármester lenni?

Erre megáll, kérdőn körbemutat, kaszáló mozdulatot tesz a házak felé, aztán legyint egyet.

Elértjük persze a mozdulatát.

– Sanyi, ugye? – sietünk felé.

De nem, valami Lacinak hívják.