Huba
18 °C
34 °C

Ez neked megyeszékhely?

2014.11.17. 15:30
A Nógrád megyei közgyűlés átköltöztetése után beindultak a települési lobbik, vannak, akik egész megyeszékhely-költözési hullámot vizionálnak. A Salgótarjánnal szemben újra helyzetbe hozott Balassagyarmathoz hasonlóan települések egész sora hordoz régi sérelmeket és kívánhatná régi jogai visszaállítását. Bár az, hogy egy megyének mi a székhelye, ma már nem sokkal több szimbolikus kérdésnél, a szomszédvárak ősi rivalizálása új lendületet kaphat. Történelem kontra lakótelep: címverseny a megye I.-ben.

15 olyan valamikori megyeszékhely van a mai Magyarországon, amely az elmúlt 150 évben vesztette el a címét, és ebbe még nem vettük bele a csak néhány évig, papíron székhellyé lett falvakat, pedig ilyenek is voltak. A „kisemmizett” városok egy része ma nincs olyan helyzetben, hogy újra ambicionálhatná régi jogai visszaszerzését, a jelentősebb polgári központok azonban nem könnyen felejtenek: Gyula, Sopron, Szentes öntudatában mindig is fontos helye volt régi vezetői szerepének.

Egyes régi székhelyeket már az 1876-os közigazgatási reform megfosztott a szerepkörétől. Mások Trianon miatt kerülhettek egyáltalán képbe, de az új országhatárnak köszönhették hanyatlásukat is; több polgári központot pedig az 1950-es megyerendezés nyomott el, hogy helyettük szocialista „csinált városokat” hozzanak vezető helyzetbe.

Balassagyarmat - Salgótarján

Ahonnan indulhat a hullám. Balassagyarmat 165 éven keresztül volt megyeszékhely, úgy is, hogy korábban elvesztett városi címét csak 1923-ban kapta vissza – ebben akkor „hősi érdemei” is szerepet játszhattak: ‘19-ben a városi helyőrség fegyveresen verte ki a megszálló cseh csapatokat. A város határában meghúzott trianoni határ Nógrádot kettészelte, ma is ez az ország legkisebb megyéje, s bár légvonalban közel van Budapesthez, mégis perifériára került.

A polgárias, kereskedő- és tisztviselővárosként felemelkedő Gyarmat helyett 1950-ben a szocialista településfejlesztés által favorizált Salgótarjánt lett a székhely. Az ideológiailag megtámogatott döntés mögött azért voltak érvek: Tarján ekkor már kétszer akkora volt riválisánál, az új megyehatárok között Balassagyarmat földrajzi elhelyezkedése sem volt ideális. A megyetanács ezzel együtt még ‘52-ig Gyarmaton ülésezett (a nem a megyeszékhelyen működő közgyűlésnek tehát van előzménye), és a megyei bíróság is itt maradt. A rendszerváltás után Balassagyarmat megpróbálta visszaszerezni a megyeszékhelyi rangot, de ebből Tarján ellenállása miatt sem lehetett semmi. Talán majd most.

Nagykanizsa - Zalaegerszeg

Nem kell feltétlenül régi megyeszékhelynek lenni ahhoz, hogy egy város kitartóan törekedjen a címre. A modern közigazgatás idejében Zala megyének mindig is Zalaegerszeg volt a hivatalos központja, Kanizsa azonban polgáriasabb és sokáig gazdagabb is volt.

Egerszeg kanizsai szemmel soha nem lehet több, mint „csinyáátváros”, a szocialista fejlesztés mesterséges kreálmánya. A régi sértésére az öntudatos egerszegiek joggal ordíthatnák vissza, hogy már 1730-ban náluk épült fel a vármegyeháza, nem pedig a törökdúlta Kanizsán, de „Zeg”-en sokáig csak ez a barokkos intézmény volt az egyetlen igazán városias épület. A városi lét talán nem is volt nagyon fontos a helyi mesterembereknek, legalábbis – a kárörvendő kanizsaiak boldogságára – Egerszeg 1870-ben a kisebb adóval járó nagyközségi státuszt választotta.

Községként is Zala székhelye maradt, de nem tudta tartani a lépést a környező megyeszékhelyekkel, ahogy Kanizsával sem. Az öntudatos helyi értelmiséggel és jelentős zsidósággal is rendelkező Nagykanizsa főtere polgári palotáival eközben egységes városképet alakított ki. 1945 után fordult a kocka: az iparfejlesztés és a lakótelep-építések Egerszegre koncentrálódtak, a népességszámban is lemaradó Kanizsának csak az jelenthetett némi kései kárpótlást, hogy a rendszerváltás után megyei jogú várossá vált.

Jászberény - Szolnok

Jászberény ugyan szintén nem volt megyeszékhely, de csak azért nem, mert az egész megyerendszertől független volt. A kunokhoz hasonlóan a jászok ősi kiváltságuknál fogva közvetlenül a király alá tartoztak, adómentességet élveztek, és bár elmagyarosodtak, elvett szabadságjogaikat az 1745-ös redemptióval visszakapták.

A széttagolt jász, kiskun és nagykun területek különállását az 1876-os közigazgatási reform szüntette meg. Az egykori Jászkun kerület központja, Jászberény ekkor vesztette el korábbi funkcióit, a betagolás errefelé azóta sem felejtett sérelem.

Ha már a jász és nagykun területeket mindenképpen be kellett illeszteni egy „muszáj vármegyébe”, a 20 ezres Jászberény a székhelyi címért indított harcot. Az akkor még kisebb Szolnok tiltakozott:

Mi megelégszünk azzal, hogy magyarok vagyunk, nem akarunk ezen felül még jászok is lenni

– mondták, de aztán stratégiát váltottak: felajánlottak 30 ezer forintot és a vármegyeháza elhelyezésére a Zöldfa vendéglőt. Központibb fekvése mellett ez dönthetett Szolnok javára, a büszke jászok és kunok leszármazottainak nagyon csekély vigasz, hogy a szocializmusban Szolnokra egyszerűsített nevű megye a rendszerváltás óta megint Jász-Nagykun-Szolnok.

Nagykálló - Nyíregyháza

A rajta átmenő vasúti fővonalnak Szolnok is sokat köszönhetett, de az tudták, hogy Nyíregyházából csak azért lehetett bármi, mert a nagykállói nemesemberek nem engedték, hogy az ő földjeiken menjen keresztül a vonat? Legalábbis a nagykállói öregek még ma is úgy tartják, hogy Nyíregy semmi nem lenne, ha egykori uraik megértik az idők szavát.

Bár a végső csapás valóban a vasútépítés lehetett, volt azért más is: a korábbi évszázadokban a helyi közélet központjaként működő Kálló fokozatosan hanyatlott, 8000 hold földet is elvesztettek a város határában, miközben Nyíregyháza gyors fejlődést mutatott a 19. század második felében. Nagykállón ezzel együtt 1870-ben még négyosztályú gimnázium és vármegyei közkórház működött, az akkori közélet olyan kötelező polgári intézményeiről nem is beszélve, mint a kaszinó, dalárda, tűzoltóegylet, ipartársulatok és olvasókörök.

1876-ban mégis mindent elvesztettek, még a városi címet is, amit csak 1989-ben kaptak vissza. Nagykálló tragédiája, hogy már arról is csak álmodozhatnak, hogy legalább Nyíregyháza gyűlölete ellenük irányuljon; komoly helyi tétje ma már sokkal inkább a Nyíregy–Debrecen-meccsnek, „tirpákok” és „hurkások” összecsapásának van, a megyén belül Egyháza mindent vitt.

Szentes - Hódmezővásárhely - Szeged

Micsoda küzdelem, micsoda keresztbeverések, micsoda koalíciók! Sehol nem volt akkora harc a megye első számú városa címért, mint Csongrádban. A megyének nevet adó Csongrád város után a vármegye nemesei Szeged ajánlkozását elutasítva 1767-ben a szegvári Károlyi-kastélyban rendeztették be az új megyeházát. Egy évszázadon át volt itt a székhely, majd az 1870-es években nagy verseny alakult ki a cím megörökléséért Szeged, Hódmezővásárhely és Szentes között. Végül az akkor legnagyobb, 28 ezres Szentesre esett a választás, a döntésben az is komoly szerepet játszott, hogy a majdani győztes az új megyeháza céljára ingyenes telket, 1 millió téglát és kellő számú fedélcserepet ajánlott fel.

Az időközben a „vidék fővárosává váló” Szeged azonban a következő évtizedekben sokkal gyorsabban fejlődött az egyébként polgárias, lüktető életű Szentesnél, annyira, hogy az utóbbi még egy komoly öncsonkításba is belement volna, csak hogy megtarthassa rangját. 1943-ban azt javasolták, hogy hozzák létre az önálló Szeged megyét, cserébe a kisebb Csongrád központja továbbra is ők maradhattak volna. Amikor azonban 1950-ben elvesztették a megyei intézményeket, az új székhely mégsem a Horthy miatt a „bűnös város” bélyeget megkapó Szeged, hanem Hódmezővásárhely lett, talán a megyén belüli központi elhelyezkedése miatt is.

A megyehatárok átszabása során megszüntették Csanád megyét is, így Makó (1890-ben még Pécsnél, Miskolcnál is nagyobb) 220 év után szintén elveszítette székhelyi rangját. 1962-ben aztán újabb váltással Szeged kapta meg Vásárhelytől a címet, 1990-ben mindketten megyei jogú városok lettek. Botka alatt Szeged az első számú MSZP-s fellegvár, Vásárhely Lázár János szűkebb pátriája – érdemes figyelni a fejleményeket.

Sopron - Győr

A dunántúli derbi, mondhatná a mindenkiben ott élő sportújságíró, és az biztos, hogy a másik fél győzelmét székhelyügyektől függetlenül soha nem ismerné el egy igazi soproni poncichter polgár. Sopron vármegyét 1950-ben egyesítették Győr-Mosonnal, ekkor a győrieknek elvileg már lehetett tapasztalatuk arról, hogyan kell lenyomni a rivális településeket. Amikor még a 19. században először felmerült Győr és Moson megye egyesítése, a győriek nemzeti alapon érveltek előjogaik mellett a német és horvát Óvárral szemben:

a megye tisztán magyar ajkú lakossága szeretve őrzött nemzeti nyelvét félti.

Mosont Pozsony megye maradékával együtt végül csak 1923-ban nyelték el, Sopronra pedig ‘50-ben, már más ideológiai zászló alatt került sor. Bár a soproniak ezért is utálhatták a laposiaknak gúnyolt kisalföldieket, a kommunista megyerendezés valójában mindenhol felülről történt, párt- és minisztériumi kezdeményezésre.

A „leghűségesebb városnak” a következő évtizedekben a határközeliség csak hátrányt jelentett, miközben a megyeszékhely megkapta a fontos fejlesztéseket. Az ETO-stadion, az új színházépület és más nagyberuházások miatt szegény győrieket Sopronban igaztalanul is gigantomániásnak mondták, de a háttérbe szorítottság érzése nem vett el a legendás soproni lokálpatriotizmusból. Amikor Sopron ‘90-ben megyei jogú város lett, helyesírási hibás „Good by Győr” plakátok jelentek meg az utcán. Ez így búcsú helyett inkább „Győr jóvoltából”-t, vagy valami ilyesmit jelentett, de gondos kezek utólag egy e betű betoldásával korrigálták a hibát.

Gyula - Békéscsaba

Egy másik régi rivalizálás, a kolbásztöltő versenyek eldönthetetlen örökrangadója. Békéscsaba már a 19. században is megpróbálta elorozni a megyeszékhelyi rangot, amit Gyula egyébként néhány évszázaddal korábban Békéstől szerzett meg. Az uradalmi központként felemelkedő Gyula ősbűne: a város parancsnoka 1595-ben felégette a békési palánkot, hogy erőit saját városa védelmére koncentrálhassa, emiatt Békés egy időre teljesen el is néptelenedett.

A 18. században szlovák parasztokkal újratelepített Békéscsaba kereskedelmének és a vasútnak (a régi nóta: a Gyula környéki birtokosok gátolták meg, hogy a Szolnok–Arad-fővonal feléjük menjen) köszönhetően gyorsan fejlődött; vele szemben Gyula „históriai érdemeire” hivatkozott, és nemzeti alapon is fúrta a tót csabaiak előzési kísérleteit. Sokáig maradt azonban a status quo, leginkább az erősen falusias megye nagyközségeinek köszönhetően: nem akartak a túl dinamikus Csaba mögött végleg háttérben maradni, jobban megfelelt hát nekik a kisebb Gyula békésebb uralma.

A II. világháború után újfajta ideológiai érveket vethetett be az agrárszocialista múltjára ekkor már bátran büszke Békéscsaba Gyula „feudalista” uraival szemben. 1950-ben egy indoklás nélküli központi döntés jóvoltából Békéscsaba lett az új megyeszékhely, kompromisszum gyanánt azonban néhány intézmény – például kórház, bíróság, levéltár – Gyulán maradt. A rendszerváltás után az akkori gyulai polgármester újra elővette a székhelyáthelyezés kérdését, azzal kecsegtetett, hogy Gyula adminisztrációs és szellemi centrumként működhetne a közlekedési csomópont és ipari város Békéscsaba mellett, de a javaslatból akkor nem lett semmi.

Esztergom - Tatabánya

A Salgótarján–Balassagyarmat-párbajhoz hasonló történet. Mint Nógrádban, Komárom megyében is a Rákosi-időkben, nagyrészt politikai okokból, felülről döntöttek az új megyeszékhelyről. A polgárias, egyházi központ Esztergom helyett az a Tatabánya lett a székhely, amelyet csak három évvel korábban hoztak létre négy község összevonásával.

Komárom nem, Tata viszont eleinte szintén felmerült új központként, a tervezett bányaipari fejlesztésekre hivatkozva azonban Tatabánya mellett döntöttek. A rendszerhűnek gondolt munkástömegek is Tatabánya mellett szóltak: míg Esztergomban 1948-ban alig szavaztak a kommunistákra, ott az utolsó többpárti választásokon is masszív baloldali többség lett.

A „klerikális” Esztergom mindenben hátrányt szenvedett és lakosságszámban is egyre inkább lemaradt az ország egyik nagy nehézipari központja mögött. A két város korábban nem volt közvetlen versenyhelyzetben, nem csak eltérő jelentőségük miatt, de azért sem, mert nem volt közöttük igazán szoros kapcsolat. Így az esztergomiaknak nem annyira magukkal a tatabányaiakkal volt bajuk, rájuk inkább csak mint az őket elnyomó rendszer helyi képviselőjére tekintettek.

Esztergomnak a rendszerváltás után némi szimbolikus elégtételt jelentett, hogy legalább a megye nevébe visszakerültek. Medgyes Tamás polgármestersége alatt megyei jogú város is szerettek volna lenni: hangsúlyozták ugyan, hogy Tatabányának nincs mitől tartania, ez nem ellenük irányul, de mivel törvény szerint ehhez a címhez legalább 50 ezer lakos kell, a parlament visszadobta a kérést.

Székesfehérvár - Dunaújváros

Amíg a legtöbb megyében a székhelyhez mentek a komolyabb fejlesztések a többi település rovására, Fejérben fordított volt a helyzet. A Duna menti Pentele községből a szocialista városfejlesztés csinált Sztálin-, majd Dunaújvárost, valamint komoly riválist a régi koronázóváros Székesfehérvárnak.

A hetvenes évekig Fehérvárnak komolyan kellett aggódnia megyeszékhelyi címe miatt is. Többnyire újvárosi prominensek ültek a megye vezetésében, a Dunai Vasmű városából százezres települést akartak csinálni. Ez utólag inkább már csak megmosolyogtató nagyzási hóbort, de éppenséggel Fehérvár is lakótelep-építésekkel tartotta a versenyt a népességszámot illetően.

Fehérvár központi szerepkörét ma már semmi nem fenyegeti, a tervek szóltak arról is, hogy minisztérium (a honvédelmi) is költözik majd a városba, a néhány évvel ezelőtti főváros-áthelyezési tervekről szóló pletykákat inkább tudjuk be politikai hisztériának. A megyei rivalizálás a sportban mindkét városban komoly hajtóerő volt, mostanában ez elsősorban a hokipályán jelenik meg.

Sátoraljaújhely - Miskolc

Az 1950-es közigazgatási átalakításról a kommunista Minisztertanács döntött: A Trianon után megmaradó csonka megyék beolvasztásáról és az új megyehatárokról, székhelyekről csak utólagos tájékoztatást adtak, azt sem kiemelt helyen. „Elsősorban a határ menti csonka megyék megszüntetését javasoljuk, mert ezeket a területi elrendezésük, valamint közlekedési hálózatuk nem teszik megfelelővé arra, hogy a decentralizáció folytán megnövekedő feladatoknak eleget tudjanak tenni. Ilyen megyék Szatmár-Bereg, Abaúj, Zemplén, Bihar, Csanád, Bács-Bodrog, Sopron” – szólt az akkori belügyminiszter, Kádár János előterjesztése.

Azt állították, hogy a megszüntetendő csonka megyéket csak „a revizionista-soviniszta propaganda szülte” és „létezésük gazdasági, igazgatási és más szempontokból egyaránt sok kárt jelentett”. Az ötvenes évekbeli centralizációval középmegyéket akartak létrehozni. Ennek lett áldozata a csehszlovák–magyar határ által városként is kettészelt Sátoraljaújhely, és Zemplén is: az észak-magyarországi megye a trianoni döntéssel korábbi területe több mint kétharmadát vesztette el.

Falusi megyeszékhelyek

Ilyen is volt, nem is kevés. Közvetlenül a trianoni döntés után tíz új székhelyet jelöltek ki a korábbi megyeközpontok elcsatolása miatt. Ezek közül egyedül Baja volt város, így néhány évig kilenc község is megyeszékhellyé vált. Záhony a mindössze 16 négyzetkilométeresre töpörödő Ung vármegye székhelye lett (Ugocsa és Pozsony vármegyék ennél is kisebb, Magyarországon maradó területén nem volt kijelölhető település), de papíron Tarpa, Putnok, Nagymaros, Elek és Kiszombor is adminisztratív központ lett, bármiféle előzmény és valós társadalmi-gazdasági háttér nélkül. Esetükben ez az állapot csak nagyon rövid ideig állt fenn, az abszurd helyzeten részlegesen 1923-ban változtattak, az ideiglenességet és az elcsatolások elfogadhatatlanságát hangsúlyozva szabták át a megyerendszert, és hoztak létre 25 „közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyét”.

Baja mellett azonban három község egészen a területi revíziókig megtartotta Trianonnak köszönhető székhelyi rangját. Berettyóújfalu Nagyvárad helyett lett a csonka Bihar megye, Mátészalka Szatmár, Ugocsa és Bereg, az alig 5 ezres Szikszó pedig Abaúj-Torna falusi megyeközpontja. A valódi urbánus központokkal nem versenyezhettek, de a közigazgatási szerepkör azért járt némi fejlődéssel, intézményekkel és persze állásokkal. Berettyóújfalun megyeháza, polgári iskola, kórház, leventeház, tisztviselőtelep létesült, a faluvárosról saját költője írta:

Ez a falu várost evett.