Lebuktak az ármánykodó örmények

Téved, aki azt hitte, hogy nem lehet már újat mondani a magyarok valódi őstörténetéről, amit nehéz a halszagú finnugorság osztrákok építette mítoszától megszabadítanunk. Pedig a szkíta-hun-pártus múltunk pontos feltérképezéséből az is kiderült, hogy a kereszténységet Azerbajdzsánból hoztuk.

Már ezért érdemes volt elmenni a Gellért Hotelben Obrusánszky Borbála könyvbemutatójára, amelyet csak azért nem nevezhetünk hiánypótlónak, mert hasonló címen már kiadta 2011-ben a könyvet. A különbséget nem tudjuk, talán azóta még nyilvánvalóbb lett két dolog: a magyarok szerves részét képezik Azerbajdzsán múltjának, és az örmények összevissza hazudoznak.

Az örmények leleplezésére bántóan sokat kellett várni, több perc is eltelt, mire az azeri nagykövet rátért a rendezvény lényegi mondanivalójára: 1915-ben nem folyt a széthulló Oszmán Birodalomban népirtás az örmények ellen, viszont ők voltak azok, akik „a környező népek felbujtására a török nép ellen fordultak.”

Az "úgymond népirtásról" sok könyvet írtak, de a történelem bebizonyította és bebizonyítja, hogy ilyen nem történt

– tette helyre a mendemondákat Vilayat Quliyev, aki szerint a követség egyik fő feladata az ország valódi történetének megismertetése: ezért is jelent meg a közelmúltban 60 könyv az országról magyarul.

És persze megköszönte, hogy visszaadta Budapest a baltás gyilkost, akit persze ő nem így nevezett.

"Mindennel egyetértek, amit a nagykövet elmondott" - kontrázott rá a török nagykövet, Sakir Fakili, ami már elég komoly jelzés arról, mit is gondol Ankara a másfélmillió örményt rövid idő alatt megsemmisítő, "1915-ös eseményekről".

Egy nép vagyunk

A török nagykövet jelenléte nem véletlen egy azeri rendezvényen. "Két köztársaság vagyunk, de egy nép, a szívünk is együtt dobban" - légiesítette a határokat a nagykövet. Ha valakiben még maradt volna kétely az örmény ármánykodással kapcsolatban, az előtt Elnur Eltürk tárta fel a meztelen igazságot: "Az örmények annyi szemfényvesztő hazugságot beszélnek, hogy el sem tudom mondani" - mondta az újságíró, aki tényleg nem tudta elmondani: bizonyságul felidézett egy párbeszédet valami egyiptomi amerikai és egy örmény között, de sajnos a tolmács lemaradt róla, mert ő valójában török tolmács és "a két nyelv azonos ugyan, de ez olyan, mintha egy magyarul tudónak egy moldáviai magyar szövegét kellene fordítani, elnézést."

Miközben a háttérben Orbán Viktor és a hatalmat apjától 2003-ban megöröklő Ilham Aliyev képei villantak fel, Fresli Mihály a Nyugat-magyarországi Egyetem oktatójaként a két ország igen sovány gazdasági kapcsolatairól mesélt néhány páratlan grafikonnal. Eszerint 155 ezermilliárd dollár volt a két ország kereskedelmi forgalma 2007-ben (ez az Egyesült Államok egy éves GDP-jének úgy tizenötszöröse). Fresli ezt ugyan szóban már 15 milliárdra szelídítette, de ez is bő százszorosa a hivatalos adatoknak. A gigantikus szám azonban később Fresli szerint 900 ezer dollárra zsugorodott, így végleg elvesztünk a hullámzó adatokban. Annyi azért kiderült, hogy a keleti nyitás egyelőre még nem ért be.

„Drága itt minden, onnan meg az olajon és a gázon kívül nem érdemes hozni semmit” – ez nem a mikrofonban hangzott el, csak egy azeri üzletember és egy magyar vendég közötti beszélgetésben a hallgatóság soraiban. Mivel sok azeri volt a vendégek között, biztos nem buktatjuk le azzal, ha tovább is idézünk tőle: „A rokonaim panaszkodak, nehezen élnek Azerbajdzsánban, nagy a munkanélküliség, örülnek, hogy önellátó gazdálkodásukból fenntartják magukat. Ha azt hiszi, a gáz, meg az olaj mindent lefed, hát nem. Persze Baku, az tényleg szépül” – de elég az ünneprontó szövegelésből.

Ja, ez egy könyvbemutató

"Aki be akarja járni a Kaukázusi országait, annak komoly gondot jelent, hogy az örmények sok grúz és azerbajdzsán dinasztiáról, helyről, történeti és vallási emlékről, valamint néhány különleges hagyományról, de hagyományos ételekről is azt állítják, hogy az az ő örökségük. Ez azonban nem igaz, éppen ők tanultak sokat az őslakos grúzoktól és azerbajdzsánoktól" – olvasható Obrusánszky könyvében.

A kelet-kutatóként a szkíta-hun-magyar rokonságról több könyvet is megíró Obrusánszky elsősorban útikönyvnek nevezte munkáját, bár azoknak is szánta, akik fogékonyak a történelem iránt. Így megtudhatjuk azt is, hogy a szevárd magyarok révén keletről hoztuk be a kereszténységet a Kárpát-medencébe. Itt kicsit bosszantó lenne, hogy a harmadik század óta keresztény örmény állammal kéne kapcsolatba hozni keresztény gyökereinket, de Obrusánszky szerencsére eloszlatott minden aggodalmat. Ezek a történelmi emlékek nem állnak kapcsolatban az örmény kereszténységgel.

Ahova megyünk azt elcsatolják

Obrusánszky könyvboritóján Susa egykori vára látható, bár ez pont az, amit nem lehet látogatni Azerbajdzsánban, mert az örmények katonai ellenőrzése alatt lévő Hegyi Karabahban áll. De miért is fontos nekünk a térség, túl azon, hogy Azerbajdzsán sosem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a terület őt illeti – elvégre Hegyi Karabah örmény fennhatóságát senki nem ismeri el, jogilag valóban Azerbajdzsánhoz tartozik az 1992-ben véres összecsapásokban, kölcsönös etnikai villongásokban elcsatolt terület. Azerbajdzsán az egyik legnagyobb örmények általi mészárlás egyikeként a Hodzsaliban elkövetettet tartják számon. 1992. február 25-ről 26-ra virradó éjjel a településen 700 civillel, köztük  nőkkel és gyermekekkel végeztek az örmény katonák, és valószínűleg azzal a további 1200 emberrel, akik hivatalosan eltűntek.

Hát azért fontos a terület nekünk, mert állítólag itt is nagy számban éltek szevárd magyarok – bár az, hogy az itt élő magyaroktól hogyan jutott el a kereszténység a Kárpát-medencébe, az a beszámolóból nem derült ki. Ha nem lenne örmény elnyomás alatt a terület, most is jelen lennénk, legalább szimbolikusan. Obrusánszkyék ugyanis Hodzsali rovásírásos tábláját is átadták az azeri nagykövetségnek.

Egy praktikus tanács egyébként a könyvből kimaradt: az útikönyv szerint ugyanis Hegyi Karabah csak Örményország felől látogatható. Ez igaz, viszont aki ezt megteszi, az többé nem léphet be Azerbajdzsán területére, ezért a szevard magyarok, és az azeri kereszténység ősbölcsőjét egy körutazáskor érdemes a végére hagyni.