Jöjj vissza, vándor

A Kőszegpatyra érkező látogató nagy valószínűséggel egy szemüveges, középkorú, élénken gesztikuláló férfivel találkozik először a faluban. Ő Laci, a süketnéma, alkoholista szobafestő. Az érkezőt Laci rendszerint megállítja, kezet fog vele, olykor meg is csókolja az arcát két oldalt, majd egy számot ír a tenyerére: 200. Ez azt jelenti, hogy kétszáz forintot kér, amelyet azonnal el is inna a közeli kocsmában.

Ha nem kap, nem keseredik el, csak heves mozdulatokkal magyarázni kezd. Egy láthatatlan ecsetet húzogatva mesél például egykori szakmájáról, néha maga mögé mutat, a helyi kastélyban működő mentálhigiénés központ felé, és kezét a feje alá hajlítva jelzi, hogy ott alszik. Aztán van úgy, hogy a tetőre bök. Csapkodó karral imitálja a repülést, a kéményen lévő gólyafészekre szegezi a tekintetét, pattogó hangokat ad ki, valamit kétségbeesetten próbál magyarázni, aztán csak széttárja a kezét.

Nincsenek, akarja talán mondani. Nincsenek már itt gólyák. És lehajtja a fejét, és mutatja, hogy ő most szomorú.

+ + +

A kőszegpatyi gólyák története tulajdonképpen Hökkön Ferenc története. Ő volt ugyanis az, aki 1958 tavaszán egy kis hordó sörért felmászott a helyi kastély tetejére, és felkötött a kéményre egy szekérkereket. Azon a héten már harmadszor söpörte le a szél a fészket, a gólyák pedig mindháromszor újrarakták azt. Amikor negyedszer is nekikezdtek, épp ebédidő volt. A majorsági dolgozók az istálló előtt álldogáltak, beszélgettek, és a madarakat nézték. Valaki kitalálta, hogy kereket kellene a kéményre erősíteni, arra könnyebben lehet fészket építeni. De ki lenne az, aki felviszi?, tanakodtak egy ideig. Az egyik munkás végül Hökkönre mutatott.

Hökkön Ferenc az a fajta ember volt, aki mindig azt mondta magáról, hogy nem ismeri a félelmet. Pedig lett volna alkalma bőven félni. 1932-ben született, ahhoz a generációhoz tartozott, amelyet szépen megforgatott az élet. Gyerekként élte át a háborút, megszenvedte a front hullámzását, látta a németeket, ott téblábolt a bevonuló oroszok körül, akik széles sztyeppei mosollyal rámosolyogtak, és ha jó kedvük volt, csokoládét adtak neki. Ugyanezek az oroszok azért nem voltak mindig ilyen barátságosak: két asszonyt is megerőszakoltak a faluban, Hökkön keresztanyjának fali óráját pedig szétlőtték, mert bosszantotta őket annak kakukkolása.

A népi demokráciának nevezett korban sem állt nagyon a zászló Hökkönnek. Édesanyja családját kuláknak minősítették, és ő félig még gyerekként nem értette ugyan a szót, de hamarosan a saját bőrén tapasztalta meg annak jelentését. Az iskolában, a padja mellett egy sámli és egy hokedli állt, ez utóbbira arasznyi piros betűkkel ez volt festve: osztályidegen. Ha valaki bekopogott, Hökkön kiugrott a padból, és már ült is a sámlira, könyökölt a hokedlire, hogy az érkező azonnal lássa, tudja ő, hol a helye.

Az iskola egyébként éppen abban az épületben működött, amelyre évekkel később az a kerék került, és amelyet mindenki csak Festetics-kastélyként emlegetett, pedig a XIX. század ismert genetikusa, Festetics Imre csupán elidőzött itt néha. Eredetileg talán vadászháznak szánták, és amikor Hökkön azon a tavaszi napon felért a tetejére, elcsodálkozott: hirtelen minden olyan apró lett körülötte. Akkor már a fél falu az utcán volt, hogy megnézze a mutatványt, néhányan integettek, mások fel-felkiabáltak neki, hé, te, fészekrakó, kelepelj nekünk egy kicsit.

Huszonöt literes volt az a söröshordó, amelybe a majorságiakkal fogadott Hökkön. Délután hatkor ment át a társaság a kocsmába, ahol megitták azt, majd újabb hordót vertek csapra, és még egyet. A következő nap dél felé visszatértek a gólyák. Gyanakodva köröztek a kastély fölött, elrepültek, majd visszajöttek, és megint elszálltak. Két napig csinálták ezt. A harmadikon aztán leszálltak, és elkezdték építeni a fészket.

+ + +

Tulajdonképpen ugorhatnánk is néhány évtizedet a történetben, hiszen Kőszegpaty nem az a hely, ahol emlékezetes dolgok történnek. Az iskolából könyvkötő üzem lett, majd mentálhigiénés otthon, a boltot bezárták, az óvoda Lukácsházára került, a paplakot pedig eladta a plébános. Vass Csabának hívták ezt a papot, egyik mise után magához hívta a férfiakat, és megkérdezte, szerintük mennyit lehetne az épületért kérni. Jó, hogy a templomunk megmaradt, viccelődtek később a patyiak.

Mintha megállt volna tehát az idő Patyon, még a polgármesterük is ugyanaz volt huszonnégy éven át: Kendik Miklós. Tavaly aztán az akkor hetvenhét éves férfi már nem indult el a választásokon. Jöjjenek a fiatalok, mondogatta, a fiatalok pedig jöttek. Egy Budapestről idetelepült vállalkozó, Májerhoffer Attila lett a polgármester, átalakult a képviselőtestület, még új honlapja is lett a falunak.

Nagy terveket szőtt hirtelen Kőszegpaty, meg akarta mutatni a világnak, létezik egy ilyen nevű falu is. És ekkor, mintha csak a sors keze irányítaná a dolgokat, felhívta a patyiakat a Vas Népe online változatának egyik szerkesztője. Nem csak őket persze, hanem még számtalan települést a megyében. Afféle civil tudósítókat keresett a portál, helyi embereket, akik közvetlen környezetük híreit szállítják. Májerhoffer polgármester akkor odament az egyik megbízható emberéhez, Cs. Tóth Péterhez. Elvállalod Petikém, kérdezte, az meg rábólintott: hát, hogy a fenébe ne.

Cs. Tóth Péter egy kisebb kerülővel Pécsről került Kőszegpatyra. A Műegyetem építészmérnöki karán végzett, és idővel afféle helyi híresség lett Patyon, miután négy gyermekéből kettőt a felesége otthon szült meg. Még valamivel kitűnt a faluban, azzal, hogy imádott focizni. Fiatalkorában Papin volt a beceneve az aranylabdás francia labdarúgó után, aki arról volt híres, hogy ördöngősen cselezett, viszont a legnagyobb helyzeteket is kihagyta. Ilyen volt Cs. Tóth is, ügyes, gyors, ám a kapu torkában mintha csak elátkozta volna valami.

Most azonban, immár újdonsült civil tudósítóként nem akart elszúrni semmit. Hazament, asztalhoz ült, és nemsokára egy, a patyiakat immár hetek óta izgalomban tartó dologról írt cikket.

A gólyákról.

+ + +

Kőszegpatynak a gólya olyan, mint Párizsnak az Eiffel-torony. A két dolog elválaszthatatlanul összetartozik, a patyiak ugyanis állítják, az országban hozzájuk jön a gólya először. Vannak persze mindig kétkedők, látni tudósításokat is a tévében, hogy megérkeztek az első gólyák Tüskevárra, meg hogy Szombathelyen már február elején lámpaoszlopra fészkeltek a vándormadarak, de a faluban ilyenkor vagy legyintenek, vagy nevetnek: náluk akkor már egy hete a kastélyon kelepel a gólya.

Igen ám, de idén januárban fel kellett újítani a tetőt (Papin, a mérnök ezt persze héjazatnak mondta, bár azért csak tető az), és felvetődött a kérdés, mi legyen a gólyafészekkel. Az Örökségvédelemi Hivatal a kéményen lévő fészek ideiglenes eltávolítását kérte, ezt azonban a Nyugat- Dunántúli Környezetvédelmi és Természetvédelmi Felügyelőség engedélyezhette csak, mivel Magyarországon a gólyák fészkelő helye kiemelten védett természeti érték. Az egyeztetésbe két másik szervezet is beszállt, az Örségi Nemzeti Park, és a Madártani Intézet, végül az immár hatvan éve épülgető, jó kétszáz kilós fészket levették, a munkálatok után pedig egy fémszerkezetet erősítettek a régi szekérkerék helyébe. Ez volt február 18-án. Másnap már meg is jelent egy gólya, Papin pedig a pillanattól megihletve gyorsan megírta a kőszegpatyi fészek történetét.

Mindenki boldog volt.

Csak Hökkön Ferenc nem.

+ + +

Az a gólya ugyanis nem akart megtelepedni az új fészken. Jött, és ment, a patyiak pedig rákaptak arra, hogy fél szemmel a kastély kéményét lessék: ül-e azon gólya? Nem gólyamarasztaló az, hanem gólyariasztó, kezdte mondogatni Hökkön, néha pedig még azt is hozzátette: úgy néz ki az a tartó, mint egy cintányér.

Addig-addig kesergett, amíg a faluból valaki egy levelet írt erről a Vas Népének, az újság pedig kiküldött egy újságírót és egy fotóst, nézzék már meg, mi a baj Kőszegpatyon. A dologról cikk született, ebben aztán Hökkön elismételte, amit a gólyamarasztalásról, meg a gólyariasztásról szokott mondani, és megjelent egy kép is róla, amelyen a szemét törölgeti, úgy sajnálja, hogy nem lesznek már gólyák Patyon.

Megható történet volt ez, és felkeltette mások érdeklődését is. Újságírók kezdtek telefonálni, volt, aki elutazott Kőszegpatyra, és a falu hirtelen ismertségre tett szert. Nem nagyra, persze, de a kis ismertség is ismertség. Akkor már mondhatja az ember, ha megkérdezik tőle, kiféle, miféle, honnan jött, hogy a mi falunk az a fészkes falu.

A nagy nyüzsgésnek persze nem mindenki örült. Vérzik a világ, ők meg csak a fészekkel törődnek, mondta például az otthon egyik ápolónője, egy alacsony, párás szemű, szőke asszony. A társalgóban közben a Nóta TV harsogott, az egyik ápolt pedig radiátorba kapaszkodva himbálta ide-oda magát, egy másikat a lépcsőfordulóban támogattak, és akkor a riporterek belátták, van igazság abban, amit mond. Mert mi is egy gólyafészek ehhez képest? Semmiség.

+ + +

Két hét alatt aztán szép lassan elült a kőszegpatyi gólyafészek körüli felhajtás. Nincsenek már riporterek a faluban, viszont egyre többet látni gólyát az új fészken. Egyelőre még egyedül van, várja a párját. Ami a régi fészekből megmaradt, az egy talicskán áll a kastélyudvar sarkában, valamikor elégetik talán. Odakint, az utcán Laci továbbra is integet, gesztikulál, rajzolja tenyerére a számokat. Egyedül Hökkön Ferenc dörmög még, a fejét is elfordítja, ha a kastély felé megy: nem akarja látni a cintányért.

Minden olyan tehát megint, mint régen.

Ám Papin, a civil tudósító mostanában izgatott egy kicsit. Új szenzáció van ugyanis Kőszegpatyon: pöttyös gőtét láttak egy vízaknában.