Orbán Viktor ezzel most megbukna a történelemérettségin

Nekünk, magyaroknak az ilyen konfliktusok kezelésére való képességeink nem fejlődtek ki, mert mi sohasem voltunk multikulturális társadalom.

Orbán Viktornak mázlija van, hogy a mindig is homogén magyar társadalomról szóló fejtegetéseivel a toleráns strasbourgi EU-s közönséget fárasztotta, nem pedig mondjuk egy történelemérettségin állt elő elméletével. Akkor ugyanis a nyarat focizás helyett tanulással kellene töltenie, hogy legalább a pótérettségin átmenjen.

A kormányfő ugyanis nem egyszerűen a maga szája íze szerint formált át történelmi tényeket, hogy az EU-s diplomatáknak ezzel érthetővé tegye, miért szükségszerű, hogy kormánya gyűlöletkampányt vezessen a menekültek ellen. A magyar miniszterelnök szavai arról tanúskodnak, hogy nem ismeri hazája történelmét. Sőt, az olyanok mondatokkal, hogy „Magyarország egy homogén ország, kultúrájában, gondolkodásmódjában, civilizációs szokásaiban meglehetősen homogén képet mutat”, éppen a nemzetinek tartott kormánya egyik fő toposzát, a trianoni tragédiát és annak máig tartó hatását kérdőjelezte meg.

Előtte azonban évszázadokon keresztül senkiben fel sem merült az, hogy Magyarországon csak magyarok laknak, és hogy ezzel baj lenne.

Ezeket kell tudni a kettesért

Kezdjük ott, hogy a magyarok sosem éltek elkülönülten, egynemű nemzeti szövetet alkotva. A Kárpát-medence a történelem átjáróházának számított, így a betelepülő magyarok sem népüres térbe érkeztek (és akkoriban az etnikai tisztogatás sem volt még divat); Árpádék az előttünk itt létezett birodalmak, a bolgárok és avarok maradványnépei, illetve a szintén jövevény szlávok közé telepedtek le.

Akkor még nem volt határrendészet és menekülttábor, ezért a békés szándékkal érkező kisebb népcsoportok szabadon jöttek-mentek az országban, az államalapítástól fogva a királyok pedig nemcsak megtűrték, de egyenesen bátorították a betelepüléseket.

A betelepítések mögött a korabeli uralkodók pragmatikus gondolkodása állt: akkoriban ugyanis nem államhatárokban vagy nemzetekben gondolkoztak, ezek a kifejezések a legújabb történelmi korok találmányai. Uralkodóink egyszerűen minél több alattvalót akartak begyűjteni, és ehhez képest minden etnikai, sőt vallási szempont is másodlagos volt.

A szaktudást sem könyvekben hozták el az országba. Ha szükség volt valamilyen szakmára, a királyok betelepítették a szakma legjobbjait. Német soltészok hozták a többnyomásos földművelés know-how-ját, olasz szerzetesek a gyógynövénytermesztést, franciák a borkészítést.

A középkor gazdasági menekültjeinek speciális szaktudását úgy igyekeztek megőrizni befogadóik, hogy kulturális különállásukat kiváltságjogokkal bástyázták körül.

Erre a pragmatizmusra az örményeknél, románoknál, jászoknál, besenyőknél vagy vendeknél még extrémebb példát lehet hozni: a középkor Magyarországán a XIII. század közepéig lényegében háborítatlanul éltek nagy számban muszlimok, pont úgy, mint ahogy egyes integrálódott muszlim közösségek léteznek ma Európában.

A törökök után megszűnt a magyar ország

Az elsősorban a helyiségnevek alapján spekuláló történeti földrajz a magyar etnikum arányát a középkor folyamán 80 százalékra teszi. A dominanciát a török kor törte meg. Töritankönyvi tétel, hogy a hadjáratok miatti népességpusztulás leginkább az ország középső részén élő magyar etnikumot sújtotta, ezért a hódoltság alatt lényegében megszűnt a magyar többség. A számok itt vannak, de a színek önmagukért beszélnek (mondjuk Apponyi Albert is tudta, hogy a piros szín kicsit becsapós):

A térképeken látszik, ahogy a peremvidékekről a viszonylag érintetlenebb szlovák, szerb és román etnikumok beáramlanak a belső régiókba, emellett újabb német tömbök jelennek meg. A svábokat behívó Habsburgokat egyébként abszolút nem érdekelte, hogy németeket vagy magyarokat telepítenek be, akkor még ugyanis az volt a fontos, hogy ne protestáns, hanem lojális, koronahű derék katolikusok jöjjenek Magyarországra, a szerbeket pedig katonai erejük miatt telepítették le egy tömbben a Határőrvidéken. De a legfontosabb szempont az volt, hogy a lakatlan pusztaságból szántóföldek legyenek, a nomád táborokká silányult településekből újra falvak, városok emelkedjenek. 

A magyarság arányának 50 százalék alá való csökkenése nem rázta meg a kortársakat, akkor ugyanis még magyar nacionalizmus sem létezett. Ellenben éltek itt rácok, tótok, svábok, zsidók, ruszinok, cigányok, horvátok, románok, akik között a keveredés, érintkezés, kulturális interakció a mindennapi élet része volt. A magyarok még a hódítóként érkező törökökkel is megtanulták az együttélést.

Amikor pedig kezdtek egymásnak feszülni a Közép-Európába zsúfolódott népek nacionalizmusai, a magyarok akkor sem deportálásokban gondolkoztak: erre példa a tervezetben maradt 1849-es, illetve az életbe lépése idején a világ akkori legjobbjának számító 1868-as nemzetiségi törvény.

Trianon után vált az etnikai egység, a „tiszta” magyarság hajszolása igazi nemzeti bolondériává (úgy tűnik, inkább ehhez a frissebb hagyományhoz csatlakozik most a miniszterelnök). Ennek célpontjává váltak a zsidók, illetve – és ez kevésbé köztudott – a legnagyobb magyarországi kisebbséggé váló németek, mindkét entitást sikerült kivéreztetni a holokauszttal, illetve a németek kitelepítésével (melynek emléknapját skizoid módon pont az Orbán-kormány vezette be).

És az megvan, hogy Pest nyelve a XX. század elejéig a német volt, németül voltak az utcanevek, és mindez csak alig száz éve változott meg? Vagy hogy Orbán szülővárosa, Székesfehérvár évszázadokig volt szerb meg német?

Kicsit szájbarágós mindezeket elismételni, hiszen a nemzetiségi változásokról tanulmányok, tankönyvek és térképek százaiból lehet ismereteket szerezni; olyan ismeretekről van szó, melyekből minden gimnazista szépen lefelel. De már az is elég lenne, ha a kormányfő a házában is ott fityegő 1910-es Nagy-Magyarország-térkép mögé tenné az akkori népszámlálási adatokat, melyek azt is világosan megmutatják, hogy a magyarok az asszimiliáció virágkorában sem voltak többségben az országon belül.

A strasbourgi filozofálgatását sajnos azzal sem lehet védeni, hogy a miniszterelnök nem ilyen történelmi távlatokban gondolkodott. A magyarok egyneműségét Orbán ugyanis a nyugati országok gyarmati tapasztalatával állította szembe, ennek alapján pedig azért jócskán vissza kell menni az időben.

Amit Orbán Viktor Európa vezetőinek előadott, az egyetlen esetben igaz: ha a Trianon utáni helyzetet veszi a magyarság természetes állapotának. Ennek igazsága, aktuálpolitikai racionalitása lehet mérlegelés tárgya, ez azonban ugyanúgy nem tárgya cikkünknek, mint ahogy nem volt az a strasbourgi beszédnek sem. Orbán fejtegetéséből annyi szűrhető le, hogy a miniszterelnök nemcsak a tudományos tényekkel szakított, hanem azzal a nagy-magyarországos, 15 millió magyaros, az országot a határainál tágabban kezelő politikai nagymellényűséggel is, amire jó ideje építette karrierjét.