A ködben észrevettem a rendőrségi furgon sziluettjét

Szerbiában nem sok vizet zavarnak a menekültek, valószínűleg azért, mert a hatóságok pontosan tudják, hogy nem maradnak a nyakukon, mindannyian tovább akarnak menni Nyugat-Európába – Magyarországon keresztül. Ráadásul a legtöbben, akik a menekültekből élnek, úgy tűnik, többé-kevésbé zavartalanul űzhetik a bizniszt, a hatóságok nemigen törődnek velük.

Az Index a vajdasági Szabadkán követett olyan taxisokat, akik üzemszerűen szállították a város szélén található „pihenőhelyre” a menekülteket, többségben afgánokat, szíriaiakat. Az alábbi felvételen látható, hogy amikor az egyik taxis észrevette, hogy kollégánk fényképezi őket, kiszállt a kocsiból, megragadta a fotósunk karját, és letöröltette vele az autójáról készített képet. 

A taxisok ahhoz a helyhez viszik a menekülteket, amit a helyiek csak téglagyárként emlegetnek (itt korábban mi is jártunk afgán menekültekkel). Ez egy viszonylag csendes, elhagyott terület, ahol a menekültek addig meghúzhatják magukat, amíg útnak nem indulnak a magyar határ felé. Azaz napokig, de akár hetekig is ott dekkolhatnak. Azon kívül, hogy néha egy-egy szerb rendőr vagy magukat rendőrnek kiadó civilek ki nem rabolják őket, nem kell aggódniuk. A hatóságok nem vegzálják őket, a vezetőik pedig minden szükséges információval ellátják őket, ami ahhoz kell, hogy odaát, a magyar oldalon boldoguljanak. 

Ottjártunkkor egy magyar fotóssal, Tábori Ádámmal is találkoztunk, aki előző nap azokkal a menekültekkel tartott, akik nekiindultak a határnak.  Tíz-húsz méterre a határtól elfogták őket. Ádám ügyelt arra, nehogy velük együtt átlépje a határt, de így is szemtanúja volt annak, ami történt. Igaz, fotót nem készíthetett, a menekültek vezetőivel ugyanis úgy egyeztek meg, hogy csak akkor tarthat velük, ha nem fotózik, sőt, még a telefonját is a táskájába teszi, és meg sem próbálja elővenni. A menekültek bizalmatlanok, ezért a vezetőjük az Ádámmal kötött egyezségről is tájékoztatta őket, mielőtt elindultak. 

„Ekkor már három napja gyűltek az emberek a téglagyár környéken. Telefonon folyamatos kapcsolatban vannak a már elkapott, esetleg továbbjutott emberekkel. Pontosan tudják a magyar oldalon lévő rendőrök és a polgárőrök szokásait” – mesélte az Indexnek Ádám.

A menekültek elmondásuk szerint a már a kilencvenes években kitaposott utakon mennek. „Az indulás napján a vezetők körbejárták a téglagyár lakóit, és felhívták mindenki figyelmet arra, hogy pihenje ki magát, egyenek-igyanak.

Pár fiatalt, újonnan érkezőt bátorságpróba elé állítottak, lobogó vízből kellett kivenniük egy megfőtt tojást úgy, hogy nem roppantják össze, nem dobják el. 

Ez szerintük hasonlóan nehéz, mint amilyen az út Magyarországig" – így Ádám.

A téglagyárból az előző napokban azért nem ment egy csoport sem, mert a magyar oldalon nagy volt a hétvégén a rendőri készültség, és az idő is rossz volt.

A legjobb a tiszta égbolt, mert a Hold egy tájékozódási pont, valamint világítja az utat

– magyarázta a magyar fotós, aki a vaksötétben tette meg a menekültekkel az utat.

De a menekültekből nem csak a taxisok élnek, Szabadkán gyakori, hogy helyi bűnözők kirabolják a városba érkező, kiszolgáltatott idegeneket. „Ilyenkor a téglagyár lakói egy emberként rohannak segíteni a bajbajutott társaiknak” – mesélte Ádám, aki hétfőn szemtanúja is volt egy ilyen incidensnek. „Két fiatalt vertek meg bottal, elvettek tőlük három okostelefont és 600 eurót.”

Abban semmi meglepő nincsen, hogy a menekültek némelyikénél okostelefon van, a 8-9 órás gyalogút alatt, amit Szerbiából a magyar határig megtesznek, gyakran ezekkel az eszközökkel tájékozódnak, a SIM kártyát pedig a határ túloldalára érve eldobják.

Egyébként a városban egyáltalán nem szokatlan, hogy nagyobb, 50-100 fős csoportokban járkálnak a menekültek, az Index stábja kedden készítette ezt a felvételt Szabadkán, amikor egy főleg fiatalokból álló afgán csoport ment gyalog a téglagyár felé:

Minden újonnan érkezőnek biztosítanak helyet, a vezetők elmondják a tudnivalókat.

Néhány szabály, amit minden menekültnek be kell tartania, ha a téglagyárba jön:

• Ha újságíró jön a téglagyárba, fogadjanak el tőle mindent, de ne mondjanak semmi konkrétat! 
• Bár pontosan ismerik a jogaikat, és azt is tudják, hogy mi történhet velük Magyarországon, ha elfogják őket, a vezetők arra kérik őket, hogy fogadják el a Helsinki Bizottság információs füzetét.
• Senkinek ne mondják el, hogy mikor, merre fognak menni! Arról sem szabad beszélniük, hogy ki a vezető.

Ádám azt mesélte, hogy hétfőn este nyolckor indultak, addig mindenki bőségesen megvacsorázott, ezt a vezetők ellenőrizték is. Ha valakinek nem volt étele vagy itala, adtak neki. Amikor mindenki összeszedte a holmiját, elvonultak a főút közelébe. A csoportot ekkor nyelvek szerint szétválasztották. A csoport elejére terelték a családokat, a gyerekeseket, az asszonyokat és megszámolták az embereket.

A tudnivalókat és a szabályokat a vezetők öt nyelven (pastu, arab, török, perzsa és angol) mondták el. A legfontosabbak ezek közül:

• Senki nem telefonálhat.
• Senki nem használhat lámpát.
• Csendben kell lenni.
• Senki nem dohányozhat, nem szedhet le gyümölcsöt, nem taposhatja le a növényzetet.

Vallás szerint minden csoport elmondott egy imát, aztán teljes csöndben vonultunk, legalább háromszázan

– mesélte Ádám.

Minden útnál bezárják az egész csoportot, felsorakoznak a bokrok, fák árnyékában és csak akkor rohannak át az úton, amikor a vezető jelt ad. Akkor viszont egyszerre. „Ott leülnek, bevárnak mindenkit. Ilyenkor megszámolják, hogy megvan-e mindenki.

A csoport erőltetett menetben halad, 20-30 percenként van egy nagyobb pihenő, főként eldugott helyeken, ahol sűrű a növényzet. Ilyenkor lehet a dohányozni, halkan beszélni is.

Ilyen pihenőknél mindenkinek le kell ülnie, a vezetők nagy husángokkal járnak körbe, és fegyelmezik a társaságot, ellenőrzik a családokat, gyerekeket, nőket. Ha kell, akkor mástól kérnek vizet a részükre.

Figyelnek a csikkekre, különösen amikor száraz a növényzet, a búzamező, nehogy felgyújtsák a növényeket. Ha kerítéshez érnek, elsőként átmásznak páran, akik aztán segítenek a gyerekeknek átjutni, és csak ezután mehet mindenki más.

A menekültek elmondása szerint egyébként a szerb–magyar határ az egyik legkönnyebben teljesíthető túra, a hegyek között sokkal nehezebb volt.

Ádám azt mesélte, hogy az út egyharmadánál pár vezető megfordult, és visszament a téglagyárba, mivel ők adják majd át a tudást a következő csoportnak. Ilyenkor a vezetők újra ismertetik az eligazítást azoknak, akik továbbmennek: ne legyen náluk dinár, euró, legfeljebb csak forint, de a legjobb, ha nincsen semmi készpénz. Ami van, azt adják oda annak, aki visszamegy a csoportba. Ilyenkor arra kérik a menekülteket, hogy vegyék ki a SIM kártyát a telefonból, és dobják el. Ezenkívül tépjenek össze minden rendőrségi papírt, vonatjegyet. Ezt azért kérik tőlük, hogy ha a magyar oldalon lebuknak, akkor se tudják bizonyítani a hatóságok, hogy honnan jöttek át. 

Az a csoport, amelyik Ádámmal tartott, végül Kelebia felé lépte át a határt a vasúti sínekkel párhuzamosan, nagyjából hajnali fél négykor. A rendőrök ekkor már lesben vártak őket.

A ködben észrevettem a rendőrségi furgon sziluettjét, ezért úgy tettem, mintha a bakancsom kötném meg, félre álltam. Ez pont a határ vonala előtt pár méterrel volt. Elhaladt mellettem az egész csoport. Ekkor már hallatszódott a faágak ropogás tőlem kábé húsz méterre az ösvény szélen az erdőben.

Amikor a rendőrök mellett is elhaladt az egész csoport, a rendőrök kiugrottak a fák közül. Páran eljutottak az erdőbe, őket néhány rendőr futva üldözte, végül elkapta.