Vendel
5 °C
20 °C

Ha jót akar hallani a magyarokról, menjen a Keletibe

2015.07.30. 11:54

A Keleti pályaudvar környékén döbbenetes állapotok uralkodnak. Aki az utóbbi napokban járt arrafelé, tudja, hogy a helyzetről lehetetlen végletes jelzők használata nélkül beszélni. Menekültek százai telepedtek le a pályaudvar körüli aluljárókban és a közeli tereken. Egész családok élik mindennapjaikat a fedett átjárókban, gyerekek rohangásznak a metróhoz igyekvők közt, sokan a földön ülve falatoznak, és sorokban alszanak a fal mellett.

Felesleges is szóban részletezni, kattintsa végig a képeinket, mielőtt tovább olvasna, utána érthetőbb lesz az egész.

Egyértelmű, hogy Magyarország és persze Európa is, amelynek főbb pályaudvarain hasonló a helyzet, sosem látott válságot él át. Ilyen állapotokkal nem találkoztunk a kontinensen a második világháború óta. Igaz, akkor háború volt, ami érthetővé teszi a felfordulást.

Apokalipszis helyett

Itt jön az első csavar: háború most is van. A menekültek többsége ugyanis Afganisztánból jött, ezt nemcsak a statisztikák támasztják alá, hanem a környéken töltött két napom beszélgetései is. Volt olyan srác, aki nevetve mesélte az utazása körülményeit, és csak akkor komorodott el, amikor rákérdeztem, miért jött el otthonról. Válasz helyett felhúzta a lábán a nadrágot: vádliját és combját sebhelyek borították.

Az utcán bomba robbant, amikor épp ott jártam

– mondta szűkszavúan. „Akkor döntöttem el, hogy eljövök.”

Ezek az emberek ugyanúgy háború miatt vesztették el a fedelet a fejük fölül, mint sok európai hetven éve. Annyi a különbség, hogy a globalizáció hatásai miatt ők nemcsak a saját városuk utcáin tudják meghúzni magukat, hanem most például a budapesti köztereken is.

A második csavar a történetben, hogy bár a Keleti környékén kritikus a helyzet, még sincs apokaliptikus hangulat. Az Ázsiában jellemző nagycsaládok ülnek a pokrócokon: anya, apa, nagybácsi, unokatestvér, illetve a srác a szomszédból, akit rájuk bíztak, hogy ha már úgyis Európába jönnek, hadd menjen velük. A legtöbben beszélgetnek, a telefonjukat nyomkodják, vagy alszanak. A magyar átlagot messze meghaladó számú gyerek rohangászik, vagy játszik kisautóval és plüssállatokkal. A fiatalok pedig az előtérben fociznak.

„Békések, nem balhéznak” – mondta a két láthatósági ruhába öltözött utcaseprő, amikor a helyzetről kérdeztem őket. „Egy hónapja még alig voltak. Akkor délutánra söpörtünk össze kétkukányi szemetet. Most délig megtelt kilenc” – írták le sajátos mértékegységgel a helyzet fokozódását.

Elkezdődött a roham, csak a cél nem világos

A roham valóban néhány hete kezdődött, mégpedig arra a hírre, hogy Magyarország kerítést épít a szerb határra. Aki már úton volt Ázsia és az EU közt, rögtön nekivágott az utolsó szakasznak, hogy ne kelljen kerülnie. De nem csak a menekültek gyorsították fel a tempót. Macedónia kormánya nekilátott ingyen szállítani a migránsokat az ország egyik határától a másikig, hogy egy hülye kerítés miatt véletlenül se rekedjen náluk senki.

Európai észjárással, egy biztonságos ország lakójaként egyébként nehéz megérteni, mire számítanak a pályaudvaron heverésző tömegek. „Németországba megyek” – válaszolta szinte mindenki, amikor a terveikről beszélgettünk. De várost, konkrét célt már alig néhányan tudtak csak megnevezni. A spontaneitás, az információhiány lehet egyébként kétségbeesett helyzetük jele is. Nem hosszas tervezgetés után gyalogoltak át a fél világon, hanem egy bomba felrobbanásakor, hozzátartozójuk lelövésekor döntötték el, hogy nem várják ki, míg ők lesznek soron.

„Levették már az ujjlenyomatodat?” – kérdeztem többeket is, amire büszkén bólogattak, hogy már Bulgáriában átestek a procedúrán. Aztán elkerekedett szemmel hallgatták meg gyors jogi összefoglalómat, miszerint ebben az esetben nincs sok esélyük Németországban: az európai szabályok szerint menekültkérelmük benyújtásakor oda kell majd visszamenniük, ahol először regisztrálták őket.

Az sem volt világos, hogy miért várakoznak tömegével a pályaudvarok környékén. Önkéntes segítőktől hallottam, hogy néhányan a még úton lévő családtagjaikat várják be. Sokan vannak, akik a számukra kijelölt menekülttáborba tartanak, de valamiért megálltak itt néhány napra. Az emberek másik fele pedig már Németországba tart. Mivel mennek oda? Vonattal vagy taxival, volt a két jellemző válasz. Ennél többet azonban nem tudtam meg, hiába beszéltem tucatnyi migránssal.

Az volt az érzésem, hogy a legtöbben nem titkolóznak: egyszerűen várnak valamilyen lehetőségre, ami 6000 kilométernyi vándorlás tapasztalata alapján el is szokott jönni. Annyi biztos, hogy a Keleti környékének többszázas tömege három-négy naponta szinte teljesen kicserélődik. Az emberek valahová csak eltűnnek.

A magyarok? Rendesek

Két nap kellett, hogy megszokjam a Keletiben uralkodó állapotokat. És ekkor ért az újabb sokk.

Milyenek a magyarok? Nagyon rendes emberek

– mondták kérdésemre többen is. „A rendőrök sem bántanak minket, hagynak minket aludni” – válaszolta egy afgán családfő a pokrócán ülve.

Bizarr volt, hogy a menekültek ilyen helyzetben nem panaszkodtak, sőt, dicsérték az országunkat. Mindez akkor lett érthető, amikor viszontagságaikra terelődött a szó. „Itt már jó – magyarázta egy Kabulból érkezett fiú. – Bulgária, na, ott nem voltak barátságosak. A rendőrök gumibottal verték a lábunkat, amikor jelentkeztünk náluk.”

„Nem háborgatják a menekülteket?” – kérdeztem a helyszínt legjobban ismerőket, a két utcaseprőt.

Nem volt még baj. De néhányszor lejöttek szkinhedek. Háború lesz ebből, ahol ennyien vannak, ott balhé lesz

– hümmögött az idősebbik. „Én sajnálom őket, nézd meg, családok, kisgyerekkel.”

Ekkor kezdtem magam bizonytalanul érezni. A menekült-tömegszállássá alakult aluljáróban a legkevésbé sem empatikus utcaseprőkre és honfitársaimat dicsérő migránsokra számítottam.

A pozitív nemzetképet csak tovább polírozta, amikor felfigyeltem az ételosztókra. Naponta kétszer hosszú sorokba rendeződött a tömeg, hogy szendvicset vagy főtt ételt kapjanak. A sor elején furcsa társaság állt: tetovált szumóbirkózó külsejű alak adogatta az elemózsiás csomagokat, miközben mögötte egy hasonló súlyú lány, egy tanítónő külsejű asszony, egy szociológiaprofesszorra emlékeztető úr és néhány diáklány rendszerezte a csomagokat. Nem az állam vagy valamelyik egyház alkalmazott a feladatra ilyen színes társaságot. A magyar állam képviselőit sehol nem láttam a krízis közepette. 

Önkéntesek álltak össze, hogy mindenféle szervezeti háttér nélkül, a saját pénzükből, a szabadidejükben lássanak el több száz embert.

De nem csak ők rajzolták át a képet, ami a kormánypropaganda alapján kialakulhat az emberben. Még náluk is civilebb segítőkkel is találkoztam: láttam egy nőt, aki kiosztott néhány péksüteményt, majd folytatta útját a metróba. Egy férfi ruhákat hozott szatyorban. Volt, aki színes ceruzákat adott a gyerekeknek.

Csupa olyan dolog történt, amiről egyetlen kérdés sem szólt a nemzeti konzultációban.

Mielőtt beleandalodnánk a happy endbe, gyorsan leszögezem, hogy a tapasztaltak nem jelentenek többet, mint hogy a magyarok egy része megőrizte a józan eszét a hisztériapropaganda közepette. A menekülthelyzetet azonban nem a jóravaló civilek fogják megoldani, hanem az amúgy megkerülhető kerítésnél értelmesebb koncepció. Amire biztos, hogy szükség lesz, mert a jelekből úgy tűnik, a menekülthullám nem csillapodik. Februárban még három-hat hónapos utazásokról beszéltek nekem a menekültek. A tempó azóta felgyorsult. A Keletiben várakozók már alig három-négy hete indultak Afganisztánból.