Márta, Flóra
18 °C
31 °C

Ezt látta az orvos a nagy menetelésben

2015.09.07. 15:31 Módosítva: 2015-09-07 16:36:01
Scheiber Dóra gyermekorvos Zsámbékig kísérte a pénteken a Keletiből Bécsbe gyalog megindult menekülteket. A lázas gyerekeket, elzsibbadt végtaggal vonulókat segítve egy fontos lélektani jelenségre is felfigyelt, amire a rendőröknek és bevetésük esetén a katonáknak is gondolniuk érdemes. A doktornő leírta, mit tapasztalt.

Hárman voltunk orvosok a Nyugati pályaudvar tranzitzónájában péntek este, amikor a Migration Aid kérése beérkezett, hogy egyikünk csatlakozzon az M1 mentén gyalogló migránsok mellé a segélyszervezet élelmiszert ivóvizet, takarókat osztó csoportjához.

Egy 17 éves, négy nyelven beszélő pakisztáni menekült fiút kaptam segítségül tolmácsnak.

Sad intelligens fiú volt, akit otthon katonai akadémiai tanulmányai miatt fenyegettek meg. Fel voltam készülve, hogy ő is továbbmegy, de legnagyobb meglepetésemre, kérte, hogy a menekültek vonuló csoportjának végigkísérése után visszajöhessen a Nyugatiba. Fontosnak érezte, hogy ne éljen vissza a Migration Aid bizalmával, amit a kis kitűzőre hevenyészetten ráfirkált neve jelzett. Ez a kitűző volt egyébként a hivatalos dokumentum, hogy nem embercsempész vagyok, hanem a Migration Aid megbízásából van velem egy menekült kamasz.

Vizsgálóágy függönyből

Csatlakozott hozzánk Christian, egy Budapesten tanuló negyedéves norvég medikus, az eredetileg csak köszönés erejéig beugrott kolléganőm, Toma Andi. Szükség is volt a segítségükre, de a nap végére Sad, a tolmács is kész szanitéc lett.

Vittünk magunkkal kötszert, bőrfertőtlenítőt, allergia elleni gyógyszert, láz- és fájdalomcsillapítót – ebből rengeteg fogyott, főként izomfájdalmakra –, kész tápszert, asztma elleni szert – szükség is volt rá –, kesztyűt, kenőcsadagolásra spatulát, kéz- és eszközfertőtlenítőt, valamint néhány kimustrált függönyt, amit rögtönzött „vizsgálóágynak” használtunk.

Kesztyűt a segítő lakosok tőlünk kértek és kaptak is. A civilek segítettek kálcium- és magnéziumtablettákat szerezni. Leginkább izotóniás italokat kellett volna vinnünk, mert

a legmegrázóbbak a kimerültségtől tetániás végtagok voltak a vergődő, kínlódó, jajgató emberekkel.

Ez utóbbiak többsége zsibbadó lábaikkal biztos nem tudtak volna elbotorkálni az autónkig.

Élelmiszer, takaró, víz , öt kilométerenként kihelyezett babakocsik várták ezt az első napi nagy, 5-800 fős embertömeget.

Kimerült gyerekek az éjszakában

A környező települések őszinte empátiát mutató lakóinak szervezetlen adakozása és a civil szervezetek bizonyos szempontból túlméretezett segítsége mindezzel együtt megindító volt, még akkor is, ha az esetlegesség miatt sokszor a jó szándékkal adott, de szanaszét szórt ruha- és élelmiszer-adományokon taposott mindenki.

Zsámbékra érve a kimerült csoport két óra alatt nyugovóra tért. Így mi is indulni készültünk, de hírünket hallva autónktól egyre távolibb emberekhez hívtak vissza: az igazi munka ekkor kezdődött.

Az alvó tömegben vezetgettek a hányós, lázas, kimerülten heverő gyerekekhez, asszonyokhoz. A sötétben telefonok, zseblámpák fényében próbáltunk segíteni a bebugyolált embereken. Mivel minden szervezetlen volt, nem volt más lehetőség.

Nagyjából 80 embert láthattunk el összesen. Fájós lábak tömege, kimerültség miatt nehézlégzés, hányás. Egy mentőt rendeltek ki, magyarul beszélő szír orvossal. Gyalogosan a szomszéd településről egy mentőápoló társult hozzánk. Éjjel egykor éreztem, hogy nagyon elfáradtunk, és biztos lett volna még munka, de saját érdekünkben határt kellett szabni.

Volt, amit rosszul mértem fel, legalább a gyereknek kellett volna vinni 2-3 kiszerelés antibiotikumot, 5-10 rehidráló italt, ami az izomfájdalmakra pompás lett volna. Igaz, Sad és Christopher cipekedése így is hatalmas teljesítmény volt.

Gondolni kell az újrafelhasználásra

Sad a nap végére eltökélte, hogy orvosi pályára tér a katonairól. Sok sikert kívántam neki, összeszoruló szívvel tettem ki a Nyugati tranzitban kora hajnalban. Mikor elindultunk Budapestre, a csoport első ötöde már a buszokban kuporgott. Leterített plédek, bontatlan ásványvizes palackok tömege, elhagyott babakocsik, ruhacsomagok mindenfele.

Reméltem, rendbe szedi valaki, hogy újabb tömegek ellátását segíthessék, mert az áramlás innentől sokszoros lesz, és valahol valakiknek ezzel lépést kell tartani.

A kocsi felé haladva még folyamatosan érkező lelkes helyieket győzködtük, ne hagyjanak további újabb és újabb pelenka-, étel-, italcsomagokat a már szemerkélő esőben a már kizárólag pihenésre vágyó csoportnak, mert holnap és azután is lesznek rászorulók.

Vasárnap szinte üres volt a tranzit

Az előző este után vasárnap béke volt a Nyugati tranzitban. Csodálatosan berendezett fémkonténerben lelkes egészségügyi csapat várta a pácienseket. Az eső miatt felállított sátrakat önkéntesek kezdik bontani, hogy a másnap érkezőknek is legyen hol feküdniük.

Picit gazdátlannak tűnt a bőség, de látszott, hogy az önkéntesek sietnek alkalmazkodni ehhez az ismét új, a nagy tömeget követő átmeneti csendes helyzethez. Szinte üres a tranzit este 7-kor. Egy 25-30 fős izgatott csoport indult útnak látszólag frissen a szemerkélő esőben, öt gyerekkel, kettő karon ülővel. Az egyik hurutosan, nem aggasztóan köhög.

Szinte mindenki indul tovább. Egy biztos, ha Zsámbékig, ma is eljut valaki, akkor igen kimerült lesz. Az orvosi pontokat el kellene szórni a vonulási útvonalak mentén Nyugat-Magyarországon. A kihívások, úgy tűnik, ismét megváltoztak.

Elkapott a deperszonalizáció

A vasárnapi vezetőségin szó volt arról, hogy az önkéntes orvosok kiégtek, kimerültek. Nem vagyunk katasztrófavédelemben, mentésben, traumatológiában jártasak, hogy ezekkel az egészségügyi értelemben általában nem is vészes, de tömegét tekintve mégis súlyosnak mondható jelenségekkel találkozzunk.

Az előző nap, az érintettek magas száma miatt, önmagában elég volt, hogy önmagamon a deperszonalizáció tüneteit észrevegyem.

Ez saját enyhe, fiziológiásnak mondható, de mégis egyértelmű jelképes poszttraumás stresszem része, amit felismerve, tudatosan igyekszem két nap alatt kipihenni.

Az elidegenedésre, a személyek helyett már csak arctalan tömeget érzékelő tudatállapotra a menekültekkel folyamatosan kapcsolatban lévő katasztrófavédelmi, rendőri és katonai szervek figyelmét fel kellene hívni, nehogy a stressz következményei mindkét oldalon atrocitások formájában jelenjenek meg.