Orbán Viktor keresztes hadjáratot indít Európáért

A magyar külpolitika legfagyosabb tele

Aki most, szeptember közepén azt gondolja, hogy Magyarország nemzetközi tekintélye a donyecki légiutas-mészárosokéval vetekszik, valószínűleg elfelejtette 2014/2015 fordulóját. Az év elején ugyanis még minden a kelet-ukrajnai konfliktusról szólt, Orbán Viktor legnagyobb bánatára. Akiről egyébként – főleg a tavalyi, elképesztő nemzetközi karriert bejárt illiberális államozás után – akkoriban a fél világ valóban azt gondolta, hogy a maláj gépet lerakétázókkal került egy érdekszövetségbe, értsd: Vlagyimir Putyinéba.

Miközben az Európai Unió és a nyugati közvélemény – a Krím-félsziget elcsatolása, a donyecki, Oroszország által szított felkelés és főleg az utasszállító lelövése után – egyértelműen kiállt Ukrajna mellett, a magyar külpolitika több ütemmel lemaradt és beleragadt a rosszul időzített keleti nyitásba. Bár az ország kívülről sokkal oroszbarátabbnak látszott, mint amilyen valójában volt,

Az elhibázott külpolitika szimbóluma lett Putyin februári budapesti látogatása, amit a magyar kormány ekkor már a háta közepére sem kívánt. A kitiltási botrány miatt Amerikával is padlón volt a viszony, de már Washingtonban is legalább annyira aggódtak Budapest oroszbarátsága, mint egyes kormányközeli szereplők amerikai érdekeket sértő korrupciós űzelmei miatt. 

Közben lengyel szövetségesei is – különösen az Ukrajna területi integritását megkérdőjelező kijelentése után – undorodva fordultak el a putyinista bélyeget megkapó Orbán Viktortól, sőt a visegrádi együttműködés is megroggyanni látszott az azt fenyegető cseh-szlovák-osztrák együttműködési fórum megalakulásával. A horvátokkal a Mol-Ina-ügy óta egy hagyományosan jó viszony romlott meg, a románokkal pedig Victor Ponta kormányzása alatt a hagyományosan rossz tért vissza.

Amikor tehát szeptember közepén az Orbán-kormány külpolitikai mozgásterét és kilátásait értékeljük, nem árt elfelejteni, honnan indultunk. Míg ugyanis háromnegyed évvel ezelőtt a rossz helyzetfelismerés és a sodródó külpolitika nem csak a mélybe lökte Magyarország presztízsét, de ezzel együtt be is szűkítette mozgásterét, most egészen másról van szó.

A kijózanodó nyugati reakciókból (Berlin egy tervezet szerint nem adna segélyt az uniós országokból érkező menedékkérőknek; Ausztria visszaküldené a menekülteket a délszláv államokba) egyre inkább úgy tűnik: ezúttal Magyarország valóban az elsők közt ismerte fel azt, miről és hogyan fog szólni az európai politika 2015 második felében. A borzasztó, de egyébként némileg máris javuló nemzetközi megítélésünk ugyanis nem csak a magyar kormány sokszor feketén-fehéren kegyetlen, menekültellenes hozzáállásából fakad. Hanem a lemaradók, vagyis mindazok rossz helyzetfelismeréséből, akik a menekültkérdés összetettségével testközelből vagy csak a magyarok után szembesültek, vagy a felismerést megpróbálták képmutatással leplezni, és Magyarország ideális bűnbaknak tűnt. (Talán itt elég csak azt megemlíteni: Németországban a Pegida már bőven háromnegyed évvel ezelőtt tízezres rasszista tömeget vitt az utcára a bevándorlók ellen, és szinte azóta sem múlik el nap menekülttáborok elleni támadások nélkül.)

Az Orbán-kormány esetében a rossz presztízzsel ráadásul ezúttal nem bénultság, hanem éppen ellenkezőleg, rég nem látott külpolitikai lehetőségek párosulnak. Arról nem is beszélve, hogy a következő hónapokban, években Európában olyan politikai átrendeződés jöhet, ami a magyar kormányfő régi vagy potenciális szövetségeseit juttathatja vezető pozíciókba.

A görögök megmutatták, kicsoda is Orbán

A külpolitikai korrekció 2015 elejére már eldöntött tény volt. Orbán Viktor és külügyminisztere úton-útfélen azt hangoztatta, hogy Magyarország ezentúl a külpolitkáját – az amúgy az oroszokkal szemben hagyományosan szintén kettős játékot játszó – németekhez fogja igazítani. A keleti nyitásnak pedig még az emlékét is megpróbálták kitörölni a nyilvánvalóan teljesen komolytalan, de az említett célra pont alkalmas déli nyitás meghirdetésével. 

Normális esetben azonban így is hosszú évek kínkeserves diplomáciai munkájára és egy defenzív, kármentő külpolitikára lett volna szükség ahhoz, hogy a magyar kormány egy ilyen gödörből kimásszon. Új esélyt csak egy rendkívüli, az egész Európai Unió, sőt a világ figyelmét felkeltő esemény ügyes kihasználása jelenthetett volna.

Azonban a Charlie Hebdo elleni támadásból nehéznek tűnt magyar ügyet kreálni, később pedig 2015 tavaszától az egész Európai Unió már a görög válsággal volt elfoglalva, túlságosan is. Döntéshozói hónapokon keresztül birkóztak a szélsőbaloldali görög kormánnyal, miközben mindenki lélegzetvisszafojtva várta, vajon szétesik-e az eurózóna. Bár Magyarországnak továbbra sem osztottak lapot, legalább a sorok újrarendezéséhez jól jött,  

Sőt, a görögök valójában óriási szívességet tettek a magyar kormánynak. Orbán és Ciprasz példáin azért érdemes egy kicsit elidőzni, mert mindenkinek világosan megmutatták, hogy ma az EU-ban mekkora különbség van felforgató és felforgató között:

• Orbán a formális hatalmat megszemélyesítő Brüsszel, Ciprasz a valódi hatalommal rendelkező Berlin ellen lázadt. Orbán az általa szabadságharcnak nevezett lázadása során sosem veszítette el Berlin jóindulatát. Sőt, a szövetséges néppárti EP-többségnek köszönhetően valójában Brüsszelben/Strasbourgban sem tudott alul maradni. Ciprasznak sosem voltak igazi szövetségesei, csak ellenfelei.
• Mivel lázadni csak a tényleges hatalom ellen lehet, így Orbán Viktor, akárhogy is nagyította fel saját szerepét és használt hangzatos harci metaforikát, sosem volt valódi lázadó. Az az igazság, hogy Orbán csupán az uniós establishmenten belül viszi a felforgató, a rosszfiú szerepét, vagy ahogy G. Fodor Gábor mondaná: a szabadságharc is csak egy politikai termék. (A szereposztást természetesen nem valamiféle tudatos megállapodásnak kell elképzelni, hanem az uniós országok és intézmények vezetői közti konfliktusok és együttműködések során a hosszú évek alatt kialakult gyakorlatként.)
• Ciprasz valódi, és szükségszerűen elbukott lázadása egyebek mellett arra is jó volt, hogy a fenti külöbséget, és így az Orbán által az Unióra jelentett fenyegetés valódi természtét Brüsszelben nagyjából mindenki megértse. Magyarországot átalakítani német autógyártak összeszerelő üzemeivé és német kiskereskedelmi láncok felvevőpiacává: nem éppen az uniós status quo megkérdőjelezése. 

Bár látszólag lett volna épp elég közös ideológiai alap, Orbán a görög válságban egészen halkan, és legfeljebb csak idehaza pengetett Ciprasz-párti húrokat, például amikor a magyarok görögök iránti romantikus együtérzéséről beszélt, de ennél tovább nem véletlenül nem ment. Ciprasz fő ellenfelei Orbán Viktor legfőbb szövetségesei voltak, akiknek jóindulata nélkül a magyar kormány egyáltalán nem biztos, hogy kibírta volna 2010 óta a folyamatos nemzetközi nyomást. 

A Néppárt május 20-án a magyar kormány aktuális ügyei (halálbüntetés belengetése, bevándorlóellenes nemzeti konzultáció) miatt rendezett EP-vitán sokadjára állt ki Orbán mellett. A szintén néppárti bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker két nappal későbbi elhíresült "Hello, dictator!"-köszöntése sem arról szólt, hogy a magyar kormányfőt kiközösítenék, hanem éppen az ellenkezőjéről:

Olyan, amilyen, összesúgnak a háta mögött a folyosón, de a társaság teljes jogú tagja.

Németország megremeg

Angela Merkel 2009-et követően 2015 február elején másodszor látogatott Budapestre. Bár a találkozót követően tett pár bíráló megjegyzést, közel sem olyan súlyúakat, mint a miniszterelnök ellendrukkerei várták: a kancellár látogatása a német-magyar jobboldali szövetség egyértelmű megerősítése volt. A magyar külpolitika Németországra hangolása ezután felgyorsult: külszolgálati idejének lejárta után a remek német kapcsolatokkal rendelkező Czukor József berlini nagykövetet, egykori kémfőnököt Orbán külpolitikai főtanácsadónak vette maga mellé, a magyar kormánnyal harcoló RTL Klub német tulajdonosaival az igen népszerű pletyka szerint pedig Lázár Jánosék paktumot kötöttek. 

Nem véletlen, hogy miután Szijjártó Péter június 17-én a kormányülés szünetében bejelentette, hogy a szerb határon 175 kilométeres határzár épül, magyar ellenzéki politikusok körében rögtön elterjedt: lehetséges, hogy Merkel és Orbán előre leosztották a szerepeket, úgy, hogy mindenki jól járjon, és

Egy ilyen összeesküvés-elméletnek már csak a felmerülése is mutatja, hogy a szólamok mögött már ekkor jól lehetett érzékelni: a kerítésépítés bármennyire is brutálisnak tűnik, szintén nem olyasmi, amit az Európai Unió hatalmi rendszere elleni lázadásként lehetne értékelni, sőt valójában egyenesen azt védi. Az uniós establishment rosszfiújának szerepét eljátszó Orbán pedig ennek során olyan eszközökhöz is nyúlhat, amihez a többiek nem, és amin a jófiúknak kötelező felháborodni. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy közben a céljaik és érdekeik ne lennének azonosak. (Lábjegyzet: így talán nem nehéz megérteni, miért van eleve sikertelenségre ítélve az Orbán-kormányt elsősorban a jogállamiság/európaiság ellenfeleként lefestő, és ilyen szempontból alternatívát állítani kívánó hazai baloldal.)

Míg az ukrán-orosz konfliktus ügyében a magyar külpolitika vészesen lemaradt, menekültügyben éppen ellenkezőleg, Orbánék hónapokkal az európai elit előtt jártak, köszönhetően annak is, hogy utóbbi június-júliusban szinte kizárólag csak a görögökkel bajlódott. Ez azt is jelenti, hogy ekkora hiába kezdték el az egész világot bejárni azok a videók Calais-ból, melyeken a menekültek kamionokra mászva próbálnak átjutni Angliába, például a német kormány nem tudta saját közvéleményét felkészíteni a menekültprobléma kihívásaira.

Németország politikai elitjének kezdeti hozzáállását a menekültkérdéshez ugyanakkor jól mutatta Angela Merkel és egy palesztin kislány története. A kancellár egy iskolai fórumon azt fejtegette egy őt kérdező menekültlánynak, hogy Németország nem tud mindenkit befogadni, és bizony lesznek, akiknek távozniuk kell. A kislány azonban elsírta magát, a menekültekkel szemben együttérzést ébresztő videó pedig óriási karriert járt be: a menekültkérdés a kancellár személyes presztízsével kapcsolódott össze, amit a német választók bevándorlópártisága miatt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. (Hogy ugyanez a kislány később arról beszélt, ő bizony a zsidó állam megszűnéséről álmodozik, már okozott azért némi zavart.)

Ráadásul a menekülttáborok elleni szélsőjobboldali támadások megszaporodása után az országot kormányzó mainstream pártoknak – részben erkölcsi kötelességből, részben a humánus imidzs fenntartása miatt, ami Németországban még mindig érzékeny kérdés – demonstratívan is ki kellett állniuk a bevándorlók mellett. Ebből végül egymásnak ellentmondó nyilatkozatok és totális káosz lett, azonban a török-szír határon évek óta menekülttáborokban tengődők azt a nagyon egyszerű üzenetet szűrték le maguknak, hogy Merkelék tárt karokkal várják őket.

Eközben Magyarországon a közvélemény hasonló nyomását az Orbán-kormány már jó előre semlegesítette a menekültellenes nemzeti konzultációval (bejelentve: február 6-án), majd a helyenként kifejezetten uszító plakátkampányával (nyomdai plakáttervek kiszivárgása: június 2.) , ami után még a déli határra tervezett pengés drótkerítés sem váltott ki tömeges ellenérzést – legalábbis a magyar választókból. 

Nem úgy külföldön: „Hungary plans new Iron Curtain to stop migrants", hirdette a Times egyik címe: az Orbán-kormányról hamar a fél világ azt visszhangozta, hogy új szögesdrót vasfüggöny épül Európa közepén. Ezt követték a szinte ikonikussá váló képsorok a Keleti pályaudvar aluljárójában nyomorgó több ezer menekültről, a bicskei síneken a rendőrökkel viaskodó családapáról, a menekülő migránsokat elgáncsoló-rugdosó László Petráról, és persze a horgosi könnygázazásról-vízágyúzásról.

A kvóta-ellenesség arra jó, hogy Visegrád újra összeálljon

De hiába lett még a korábbinál is katasztrofálisabb a magyar kormány külföldi sajtója, a balkáni csempészbandák tevékenységéről szóló hírszerzési jelentések pontosnak bizonyultak: tényleg elkezdtek tömegével megérkezni a menekültek. A rendőrségi híradások először több száz, aztán ezer, majd több ezer egy hétvége alatt elfogott „illegális határátlépőről" kezdtek el szólni, egymás után dőltek meg a határsértési rekordok. 

Lehetett azt mondani, hogy az Orbán-kormány nem megfelelően kezeli a problémát, és mondták is sokan; azt azonban, hogy akkor mégishogyan lehetne megfelelően kezelni a problémát, mármint úgy, hogy az a valóság próbáját is kiállja, már senki nem nagyon tette hozzá. A kegyetlenség, embertelenség és a nemzetközi jogelvek megsértésének vádjait így –miközben teljesen megalapozottnak tűnnek – Orbánék széttárt kézzel rázhatták le magukról arra hivatkozva, hogy őket bizony magukra hagyták. Utóbbit azóta Elmar Brok és más német politikusok is elismerték, előbbit azonban Orbánék azóta sem hajlandóak.

Nem véletlen, hogy a menekültválságba nem Orbán valamelyik kommunikációs embere vagy külügyese, hanem a kerítésépítésért felelő Hende Csaba bukott eddig csak bele. A miniszterelnöknek a kormányzás hatodik évére, rengeteg nemzetközivé váló konfliktust és botrányt túlélve éppen elég tapasztalata van ahhoz, hogy egyrészt pontosan tudja, a média nem fogja megbuktatni, másrészt felmérje, hogy a bevándorlóellenes intézkedéseit az Unióban bizony nagyon is el lehet adni politikailag.

Az egyik legfontosabb húzása a menekültkvóta-ellenes visegrádi blokk megszervezése volt. Mint azóta többször, így az Index kérdésére adott kitérő válaszából is kiderült, igazából a kormányfő nem is ellenzi olyan élesen a kvótákat. A tartalmi kérdéseknél sokkal többet számít, hogy a kvóták ellenzése olyan közös üggyé válhatott, ami mögé a magyar-lengyel viszony kihűlése, illetve a balos szlovák és cseh kormányoknak az osztrák Faymann-nal tető alá hozott slavkovi együttműködési fóruma után ismét össze lehetett rántani a visegrádi országokat. Ha ugyanis Orbán nem tud együtt mozogni a szokásos régiós partnereivel, különösen Lengyelországgal, bárhogy kapálózhat, Magyarország egyedül sosem lesz valódi szava Brüsszelben. 

Sőt 2015 nyarára oda jutottunk, hogy Orbán legszorosabb szövetségese a szomszédok közül az úgy egyébként magyarellenes, nacionalista és balos Robert Fico lett, aki szinte hetente védi meg nyilvánosan magyar kollégáját. De a magyar miniszterelnök a menekülthullám vallási oldalának kidomborításával, a keresztény Európáért való, Nyugat-Európában már-már szélsőjobboldalinak számító körítésben előadott aggódásával a mélyen vallásos Lengyelország és lengyel közvélemény jóindulatát is elkezdte visszaszerezni. 

Az új rossz szomszédok a régi rossz szomszédok

Persze a visegrádi blokk megerősítése kevésbé látványos ahhoz képest, miféle diplomáciai csörtékbe bonyolódik Magyarország a többi szomszédjával. Ellenzéki politikusok természetesen ámokfutásról beszélnek, de erről szó nincs.

Amikor például az osztrákokkal csörtéznek, igazából csak Faymann kancelárral és szocdemjeivel rúgják össze a port, de nem az osztrák kormány konzervatív, testvérpárti ÖVP-s tagjaival (hogy milyen koalíciós feszültséget okozott Ausztriában a kampány kellős közepén megérkező menekültáradat, arról itt írtunk). A jobbközép Osztrák Néppárt (ÖVP) a konfliktus ellenére, és persze a kormányzati szerepvállalás miatt kevésbé hangosan, de azért megvédi Orbánt, míg Jörg Haider egykori pártja, a Heinz-Christian Strache által irányított ellenzéki, a közvélemény-kutatásokban vezető jobboldali populista-szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) egyenesen Orbán- és Magyarország-imádóvá vált az elmúlt hetekben.

Strache Facebook-oldalán hol egyetértően posztol Orbán-beszédeket, hol videóüzenetben arról beszél, „kancellárként Magyarország szidalmazása helyett felajánlottam volna nekik a támogatásomat az EU külső határainak biztosításához.” Ehhez hasonlóan Karl-Heinz Grünsteidl pártszóvivő nemrég arról twittelt, szerinte Ausztriában a Magyarország-szidalmazás a „xenofóbia társadalmilag elfogadott formája″ lett. Ha októberben Strachéék esetleg megnyerik a bécsi választást, amire van esélyük, könnyen lehet, Orbánéknak hamarosan egészen más osztrák partnerrel kell majd tárgyalóasztalhoz ülniük, a menekültválságban gyengén teljesítő Faymannt pedig elsöpörheti a politikai földindulás. 

Horvátország esetében is ebben reménykedhetnek Orbánék: a 2011 óta kormányzó, Zoran Milanović-vezette balközép Kukurikú-koalíció fej-fej mellett áll népszerűségben a jobboldali HDZ-vel. Jövő februárban pedig parlamenti választás lesz, egy esetleges kormányváltás után rendeződhetnének a magyar-horvát kapcsolatok, és egyszerűbbnek tűnik, ha Orbánék addig is megpróbálnak Milanović bukására játszani. Románia és szintén szocialista Victor Ponta esete annyiban hasonló, hogy a viszony velük is már eleve szörnyű volt, ott azonban a magyar kormány nem annyira román választók belátásában, sokkal inkább a román korriupcióellenes ügyészség munkájában bízhat.

Szerbiával már egészen más a felállás. Amikor Magyarország bejelentette a kerítésépítést, Aleksandar Vučić kormányfő arról beszélt, sokkalta a hír, majd rögtön nácizott egyet: „Szerbia nem követi a magyar példát, nem fog falakat emelni és nem fog Auschwitzban élni." Nem sokkal később budapesti látogatásán azonban nem győztek oda-vissza udvariaskodni egymásnak Orbánnal, a baráti viszony pedig őszintének tűnt. Igen valószínű, hogy noha a horgosi összecsapás után a szerb miniszterelnök látványosan kiakadt Orbánra és uniós beavatkozást követelt, a színfalak mögött korántsem ilyen súlyos a helyzet.

Sokkal inkább arról van szó, hogy az uniós csatlakozásra váró Szerbiát vezető politikus emberi jogokra érzékeny, humánus, menekültbarát európai imázst próbál építgetni magának. Van is mit kompenzálnia, hiszen Vučić a Szerb Radikális Párt tagja, sőt főtitkára volt, háborús bűnös politikusok köpönyegéből bújt elő, és egy 1995-ös, azóta is folyamatosan az orra alá dörgölt parlamenti beszédében még arról szónokolt: „Ha megöltök egy szerbet, mi száz muszlimot fogunk megölni!". A srebrenicai mészárlás huszadik évfordulójának hivatalos megemlékezésén pedig nem véletlenül támadták rá kövekkel, és kellett őt végül kimenekíteni.

Hogy a szerb kormányfő a szíve mélyén mit gondol manapság a muszlimokról, és ennek megfelelően hosszú távon milyen kapcsolata lesz Orbánnal, abban egyáltalán nem biztos, hogy a pár nappal ezelőtti nyilatkozatai az irányadóak.

Indul a keresztes háború a nemzetek Európájáért

Miközben a Századvégnek és a kormány holdudvarának egyik sokat hangoztatott fordulata lett, hogy a baloldal bevándorlópártiságát hatalmi szempontok vezérlik és menekültekre leginkább csak mint potenciális szavazókra tekintenek, sokkal valószínűbb és látványosabb trendnek látszik az ellenkezője. Az európai menekülthullámmal járó előítéletek, félelmek és társadalmi feszültségek 

A Jog és Igazságosság prognosztizálható győzelme Lengyelországban, Strache egyre növekvő népszerűsége Ausztriában, Marine Le Pen szárnyalása és egy, még a korábbiaknál is bevándorló-ellenesebb Sarkozy visszatérési kísérlete Franciaországban pedig mások mellett előrevetítik azt is, hogy az a szolidáris, liberális és multikulturális Európa, amivel Orbán idáig harcban állt, hamarosan egy bezárkózóbb, konzervatívabb és nemzetibb Európának adhatja át a helyét, és ahol a Fidesz pártcsaládjában, a Néppártban is eltolódik majd az eddigi centrum. (És akkor attól most tekintsük el, mi zajlik az Egyesült Államok republikánus előválasztási küzdelmében Donald Trump vezetésével.) 

Egy ilyen Európában már a magyar miniszterelnök is sokkal kényelmesebben érezheti magát otthon, és a trendeket látva már ő is sokkal szívesebben beszél arról, hogy kormánya csupán az EU-s kötelezettségek betartása, a közös határok és Schengen, na meg a nyugati életforma védelme érdekében húz szögesdrót- és pengekerítést a menekültek elé.

Orbán Viktor pár nappal ezelőtt a Die Pressének adott interjúja rengeteg érdekes momentuma közül az egyik legmeghökkentőbb talán az volt, amikor Orbán szinte a néhai meleg, liberális és egyúttal szélsőségesen iszlámellenes Pim Fortuyn szellemét idézve a szólás szabadságát, a férfi-női egyenlőséget, sőt a "szexuális szokásokat" kezdte el félteni a muszlim bevándorlóktól. Ez pedig a Fidesz politikusainak ilyen témákban tett és hazai használatra szánt nyilatkozatait tekintve hiába nem tűnik hitelesnek, a magyar kormány láthatóan végre azt is megtanulta, ha Európában akar boldogulni, európaiul kell beszélnie. Ha pedig a nyugati fősodort akarja bírálni, akkor a nyugati populisták hangján is meg kell tudnia szólalni.

Amikor július 25-én Tusnádfürdőn Orbán Viktor hozzákezdett várva várt beszédéhez, rögtön önkritikával kezdte, és elismerte: tavaly az illiberális államozással bizony nagyon túltolta. ("Nem szabad túlzásba vinni a brazilos cseleket, mert az ember a végén még elbotlik a saját lábában.") A beszéd egyik legfontosabb fejleménye pedig az volt, hogy már nem Kína, Oroszország vagy Törökország került elő pozitív példaként, hanem a magyar miniszterelnök a németekre, Cameron Nagy-Britanniájára vagy éppen Nicolas Sarkozy-re, jobbközép hivatkozott végig, miközben a bevándorlási hullám veszélyeit részletezte.

A kelet felé fordulás, az illiberális demokráciák ajnározása azonban még ott van Orbán Viktor lapján,  ehhez adódott hozzá a menekültügy az európai konzervatívokhoz mérve is erősen xenofób kezelése. A kötcsei beszédben Orbán utalt is rá, hogy a menekültválságot lehetőségnek tekinti a liberális értékek európai dominanciájának felszámolására. Ebből azonban még számos konfliktus is kibontakozhat, a helyzet azért nem annyira egyszerű, mint ahogy az Kötcsén elhangzott, és ami szerint az európai jobbolldal a liberális média és véleményformálók elnyomásával szembesülne akár kormányzóerőként is. Merkel már idézett feburári látogatásán elég egyértelmű és őszinte fintort vágott, amikor Orbán a tavaly nyárinál sokkal enyhébben csak annyit mondott, nem minden demokrácia szükségszerűen liberális.  A szabadságeszme az európai konzervatívoknál sokkal mélyebben gyökeredzik, mint a magyar jobboldalon. 

A magyar kormányban ettől még alighanem joggal és egyértelműen arra számítanak – ahogy  arról a vs.hu is írt – , hogy az álláspontok közeledni fognak és előbb-utóbb Európában gyakorlatilag beismerik – azaz a nyugat-európai választók kikényszerítenek egy fordulatot –, lényegében Orbánnak volt igaza a menekültprobléma megítélésében. A magyar kormány eddigi megoldási javaslata a menekültáradatra gyakorlatilag nem más, mint a magyar határok lezárása és a bevándorlók tömegének áttolása Nyugatra, mondván, ha annyira szeretik őket, éljenek csak velük ők. Ez természetesen egy egyéni problémamegoldási módszer, mégpedig a többi uniós állam rovására. És ez megint hosszabb távon is felmerülő értékkonfliktust is jelent: az erősebb Európát óhajtó, de akárcsak európai és nemzetállami szinten egyaránt a világban is vezetőbb szerepre törő politika aligha épülhet bezárkózásra és a problémák eltolására. 

Orbánék ezzel együtt arra számítanak, hogy a mai szakadék a magyar és az uniós politika között szűkülni fog, és erre az esetre a magyar miniszterelnöknek már van is egy meghirdetett összeurópai javaslata:

Ha pedig ezúttal a magyar kormányfő és tanácsadói jól olvassák a csillagokat és a kezdeti Wilkommenskultur valami sokkal kevésbé egyoldalú hozzáállásnak adja át a helyét, az azt is jelentheti: a brüsszeli szereposztásban Orbán Viktor hamarosan kinőheti a rosszfiú szerepét, hiszen a jó és a rossz, az európai és a nem európai eddig ismert határai el fognak tolódni. Ez pedig nem csupán a magyar külpolitika mozgásterének rég nem látott kitágulását hozhatja magával, de az előkelőbb európai szalonokba való bebocsáttatás talán a magyar belpolitikában is az új szerepének való megfelelésre késztetheti a miniszterelnököt.