Szilárda
0 °C
6 °C

Kíváncsi rá, milyen érzés volt önt kirabolni?

DSC 4804
2015.11.03. 11:13
Az milyen, amikor reggelre hűlt helye van az egész nyáron locsolgatott petúniának? És amikor még a macskatányért is elviszik a kertből? Turkálnak az ember holmijában? Na és egy olyan közegben élni, ahol a térdig érő gyerek is cuccozik? Alkoholmérgezéssel intenzívre kerülni? Balassagyarmaton rácsok mögött ülő elkövetőket hoznak össze az övéikhez hasonló bűncselekmények áldozataival. A börtönben jártunk a hároméves uniós reintegrációs projekt lezárása miatt, beültünk a kísérleti program keddi foglalkozására.

Az egyik karba fonja a kezét, a másik összekulcsolja az ölében, a harmadik jó mélyen hátradől a széken, a negyedik előrehajol, a térdére támaszkodik. Így üldögél egymás mellett a négy rabruhás férfi, egyik se több huszonegynéhány évesnél, a székekből rakott körben, a freskókkal díszített kápolnában, a Balassagyarmati Fegyház és Börtön büszkeségében.

Ez a második hét, hogy kedden idejönnek, kivételesen addig nem dolgoznak, hanem délelőtt-délután eltöltenek pár órát szemközt olyan emberekkel, akik áldozatként ismerik a bűnözést, akikkel valaki mások olyasmiket tettek, mint amiért ők, a rabruhában, most ülnek épp. Lopás és rablás a téma.

Ez egy kísérleti program, a Building Bridges nevű uniós projekt áll mögötte, külföldön Sycamor Tree-nek, nálunk Zakeus-programnak hívják. Zakeus a bibliai történet szerint dúsgazdag csaló volt, aki a Jézussal való találkozás után elhatározta, hogy a kicsalt pénz négyszeresét fizeti vissza mindenkinek, akit valaha becsapott. A Zakeus-program lényege a helyreállító igazságszolgáltatás, a cél, hogy mindenkinek jobb legyen, akire a bűncselekmény hatással volt: az elkövetőnek, az áldozatnak és a társadalomnak is.

A Baracska és Márianosztra után most Balassagyarmaton is elindult foglalkozásokon egyelőre nem közvetlen a kapcsolódás a sértettek és elkövetők között. Nem a saját támadójával, áldozatával találkozik, aki itt van, csak valaki hasonlóval a másik oldalról. A „békítő kör” majd, ha sikerül, a következő lépés lesz, mondja az EU-s projektet vivő Magyar Testvéri Börtöntársaság szakmai vezetője, Katona Csilla.

Ezt sem volt nagyon könnyű összehozni: szeptember óta szervezik. A rendőrök 15 sértettet szólítottak meg, nincs-e kedvük beszállni. Ketten mondtak igent. Került melléjük még két másik sértett más csatornán keresztül, így összesen négyen lettek. Négy elkövető, négy sértett. Jöttek még ketten besegíteni a szociális szolgálattól, akik maguk is átéltek már bűncselekményt. Velük és a foglalkozást irányítókkal, Katona Csillával és a pszichológusnővel együtt egész nagyra nőtt a székekből rakott kör a kápolnában.

Csak kapát nem loptak még

Az elítéltek azt hallgatják, milyen az, amikor az ember kertjébe rendszeresen, vagy tíz év óta lopni járnak. Amikor eltűnik a talicska, „minden, ami mozdítható”, de még a macskatányér is, „kivéve a kapát, kapát még soha nem loptak”, a rendőrök meg kijönnek ugyan felvenni a jegyzőkönyvet, de a tettes soha nem kerül meg. Aki beszél, annak hosszú, szőke haja van, ízléssel válogatott, szép ruhái. Az egyik szürkébe öltöztetett srác kicsit felnevet arra, hogy „a gyümölcsfánkat az utolsó szemig leszedték”. 

Az asszony fosztogatásának története, a kitartó ismétlődés és a megoldás teljes hiánya nagyon emlékeztet arra a vácszentlászlói esetre, amelyben a gazda most épp a saját ítélethirdetésére vár. Ő, amikor elege lett, fagyállót öntött a meggyborába, és ezzel a tolvaj halálát okozta. Itt nincs tragikus végkifejlet, de az élmény, a frusztráció ugyanaz: „nagyon rossz érzés, hogy bejön a birtokunkra, ott kutat, keres”, a teljes kiszolgáltatottság és a dolog értelmetlensége, hogy a 10 ezer forintért vett talicskát a tolvaj egy ötszázasért, ha el tudja adni.

És van komoly düh is: amikor a tolvaj a növényekhez nyúl, az asszony úgy érzi, legszívesebben felkapna egy karót, mert azokban a növényekben neki évekig tartó munkája van.

A helyedben kutyát vennék

Vállalkozó férjével már sok mindent megpróbáltak. Iszonyú sok pénzt költöttek riasztókra, fémrácsra, ötleteltek, mi jöhetne még szóba: infra, vízágyú? „Az infra nem rossz ötlet lehet” – veti közbe gyorsan, segítőkészen a jobb szélső rabruhás srác, aztán pillanatok múlva nevetés kapja el őt és másokat is, amikor azt hallják, hogy az asszony szomszédjából egy éjjel kitoltak egy Mercedes buszt is. Egyikük szabadkozik, érzi, hogy ebben nincs sok együttérzés, mondja is, hogy ne haragudjanak, de ő nevet ezen. A programvezető megkérdezi, min.

Semmi összetartás nincs magukban? Hát nem hallották?

– és csóválja a fejét. Nincs olyan pillanat a két és fél órás foglalkozásban, amikor erősebb lenne az a hangulat, hogy két vadidegen világ ismerkedik itt, teljesen más értékrendekkel. 

Az elítéltek ugyanúgy beletesznek ebbe az ismerkedésbe erőfeszítést, mint a börtönbe vendégként jövők. Mondanak tanácsot („én a helyedben kutyát vennék, két rottweilert, kiengedném őket”), de tényeket is az ő oldalukról. Például arról, hogy milyen lopni, amikor drogra kell a pénz. És ha ennek az átadásához ez kell, akkor azt is elmondják, hogy milyen, amikor az ember a saját nagyanyját lopja meg, mert „nagyon kell a cucc”.

Lecke a cuccozásról

Olyasmi is elhangzik, ami mögött nincs érdek, nem mutat senkit jobb színben, nem kisebbít felelősséget, egyszerűen csak információ. Az egyik kölyökképű srác, akit odahaza a hatéves kislánya vár, például nem hagyja rá a többiekre, amikor előjön az a tétel, hogy bedrogozva az ember nem tudja, mit csinál. Elég jól tudja, miről beszél.  „Ahol én lakom, Záhonynál, ott már az ilyen kis gyerek is drogozik” – mutat a derekához. És veszi a fáradságot, hogy elmondja a saját megszerzett tudását: van, aki bedrogozva tud a legjobban gondolkodni, mert kitisztul minden érzékszerv, neki egy barátja, aki soha életében nem vezetett, cuccosan megdöbbentő utakat tett meg kocsival.

Az italról is szólnak történetek, a négyből ketten is túl vannak alkoholmérgezésen, egyikük öt napot volt egyszer amiatt intenzív osztályon. Arról beszél: mindenki utálta, amikor ivott, aztán meg arról, hogy de azért segített is másokon: ha volt pénze, ételt-italt vett mindenkinek, „hadd szóljon”, és ha kihasználták is, nem bánta, „szívből adta azt nekik”. A körben ülő pszichológus időnként mond valamit, amin gondolkozni lehet. Itt például azt, hogy vajon ez tényleg segítség volt-e.

A kertes házas asszonyt végül megkérdezik, szerinte mi lenne a megoldás; azt válaszolja, a börtönben nem hisz. „Gondolod, hogy az ilyen emberek bevonhatók?” – kérdezi a pszichológus. Nézem, ahogy az egyik rabruhás srác csöndben, de nagyon határozottan rázza a fejét.

A szünetben a program vezetője elmondja: azon az általános „félrecsúszáson” próbálnak változtatni, hogy rendszerint a sértett azt hiszi, hogy ha kihívja a rendőrséget, és elítélik az elkövetőt, akkor ennyi volt, az elkövető meg azt hiszi, hogy ha kijön a börtönből, minden problémája megoldódik, mert az egyetlen problémája, hogy itt van.

Shirley nem itt lakik

A szünet után kisfilmvetítés jön, angol nyelvű, magyar hangalámondással. Shirley és John sztorija: John betört az idős nő házába, aztán évekkel később találkoztak a börtönben, ahová a börtönmisszióban dolgozó asszony bejár. Összebarátkoztak, a nő szinte a fiának tekinti Johnt. A programvezető beszélgetést kezd, kérdi, van-e valakinek valamilyen gondolata.

A magas srácból a bal szélen kitör a hitetlenkedés: „Nincs benne félelem, ebben az idős hölgyben?” Kis szakaszokban beszél, mond egy mondatot, egy pillanatra megáll, aztán mindig mondja, mondja még tovább, egymondatonként.

Nem értem. Ez külföld. Ott nagyon máshogy gondolkodnak, mint itt. Valami megszállta őket.

Viccelődve mondja, de a hüledezés valódi. „Ha az én sértettem bejönne, megköszönném neki, hogy adott 4 év 4 hónapot, és megkérném, hogy menjen el” – vált komolyabbra.

Meghívom vacsorára, akit leütöttem

„Én jobban megijednék, mint ő” – mondja a jobb szélső srác, mi volna, ha ő találkozna a saját sértettjével. A négy elítélt közt csak egy van, aki tervet kovácsolt egy ilyen találkozásra. Alkatra ő a legnagyobb darab, a hangja halk és szelíd. A börtönbe vezető történetében egy június éjszakai találkozás, egy pénztárca, ahogy ő mondja, „felidegesedés” és durva fizikai erőszak szerepel. Megtért. A megbocsátásról idéz a Bibliából, és azt mondja: „A hit nagyon fontos, én anélkül élni sem tudnék.” 

„Nem a remény? Azt mondják, a remény hal meg utoljára!” – veti közben a bal szélső srác, idézőjelek közt, a tudatos közhelynek szóló öniróniával. A nagydarab fiú viszont nem viccel. Ötven napja van még hátra, aztán szabadul.  Arról mesél, hogy szeretne bocsánatot kérni attól, akit leütött, meghívná egy ebédre vagy egy vacsorára, persze nem rögtön szemtől szembe, inkább megkérne egy harmadik embert, hogy közvetítsen, ne ijedjenek meg tőle.

A programvezető valamikor a szünet után felolvas egy korábbi csoportjában íródott bocsánatkérő levelet. Két A/4-es oldal, rendezett, sűrű kézírással. Úgy kezdődik: „Tisztelt Uram!”, és aztán „én voltam az egyik elkövető, aki a gépkocsiját ellopta”. A körben ülő sértetteket arról kérdezik, nekik hogy esne, segítene-e egy ilyen bocsánatkérés. Többen is azt mondják: igen. „Jó érzés lenne, ha az elkövető keresne, ha elmondaná, hogy miért tette, és hogy megbánta” – mondja az egyetlen férfi a sértettek között.

Megcibálják őket is

Egy kék pulóveres asszony még a kertfosztogatós eset után azt mesélte, tőle is loptak el virágot, a petúniáját, amit egész nyáron locsolt reggel-délben-este. Ami történt, annyira bántotta, hogy utána öt évig nem ültetett semmi. „A munkádat veszik semmibe” – magyarázta, mitől volt ez olyan rossz, és meg is mondta: neki akkor az szerzett volna elégtételt, ha a tolvaj is átéli ezt, ha az ő munkáját is semmibe veszi valaki.

De a kék pulóveres vendég sokkal rosszabbon is keresztülment, mint a viráglopás. Akkor azt is megtanulta: a bűncselekmények sértettjeit „ugyanúgy megcibálják”, nem csak az elkövetőnek, neki is kihallgatásra, bíróságra kell járnia. Boltvezető volt alkalmazottként, amikor betörtek hozzájuk, és kirámolták a boltot. Ő éppen 7 hónapos terhes volt akkor. Meglett az elkövető, de az elvitt pénznek csak egy része került elő. A tulajdonos munkaügyi bíróságra citálta azzal, hogy netán ő lopta el a maradék hiányzó pénzt. Az elkövető soha nem kért tőle bocsánatot. „Én túlléptem rajta, de azért jól esett volna egy bocsánatkérés” – mondja. 

Idő, az van

Az elítéltek házi feladatot kapnak: önismereti játék, verset kell írni, és saját címert rajzolni. A program összesen nyolc alkalomból áll, még két keddi nap van hátra. Elveszik a papírokat, a nagydarab elítélt megjegyzi: „időm van rá”.

A foglalkozás utolsó néhány percében arról beszélgetnek, kinek hogy változott a hangulata a nap végére. A srácnak a cuccos környékről az utóbbi bő órában nem lehetett a szavát hallani, megmagyarázza: „Most nagyon el vagyok a gondolataimmal a megbocsátásról.”