Nincs borzalmasabb az első, padon töltött éjszakánál

Késő délután, estefelé megtelik a tévézős-internetezős szoba, a hazaérkező srácoknak ilyenkor van kis idejük lazítani, vagy a neten szörfölni egy hosszú nap után. Az első-második emeleti hatágyas szobákba elég villanyoltás után felmenni, most érdekesebb, mi történt aznap a Facebookon.

Nem egy középiskolai fiúkollégiumban járunk, hanem egy fiatal hajléktalanokat ellátó átmeneti otthonban Budapest 11. kerületében, ahol 19 fiúnak, fiatal felnőttnek biztosít ingyenes átmeneti szálláshelyet – és ezzel esélyt a talpraállásra – a Kürti Erzsébet Önsegélyező Egyesület. Napközben mindegyik srác dolgozik – ez a feltétele a bentlakásnak a kifejezetten 18-35 év közötti hajléktalanokkal foglalkozó intézményben. Az utcára került fiatalokat leginkább más, a hajléktalanellátó rendszerben tevékenykedő civil szervezetek irányítják ide, ahol a jövőbeli önállósodáshoz, egy stabilabb élet kialakításához kaphatnak segítséget.

A hajléktalanok körében egyre nő, egy kutatás szerint már a 10 százalékot is elérheti a 30 év alatti fiatalok aránya, akik legtöbbször nem rendelkeznek általános iskolainál magasabb végzettséggel. Míg korábban főleg idős, még bőven a rendszerváltás előtt született emberek alkották az iskolázatlanok 3-4 százalékos arányát a hajléktalanok között, az elmúlt 5 évre vonatkozó legfrissebb felmérések azt mutatják, hogy a szakképzettséggel nem rendelkező fiatalokat is ugyanúgy fenyegeti a lecsúszás, mint az idősebbeket.

Intézetből az utcára

Több mint fél éve került utcára a 18 éves Dávid, aki mindössze egy hónapja lakik ebben az újbudai ifjúsági hajléktalan otthonban, ahová egy péntek estén látogattunk el. Dávid három fiatalabb testvérével együtt 6 éves kora óta állami gondozásban nevelkedett, nagykorúvá válása után került az utcára egy budapesti gyermekotthonból.

Szüleik folyamatosan, fizikailag is bántalmazták Dávidékat, ezért is döntött akkoriban a gyámhatóság a kiemelés mellett. Dávid még most is emlékszik arra a napra, amikor rendőri segítséggel kellett a három kisgyereket a család 8. kerületi otthonából elvinni, és a folyamatos verések is élesen élnek az emlékezetében. “Ezek miatt a traumák miatt vagyok hiperaktív, nem vagyok képes sokáig koncentrálni dolgokra, és iszonyatosan hadarok. De ha beszedem a gyógyszereimet, egész jól vagyok” – magyarázta a fiú.

Dávid, mikor betöltötte a 18. életévét, szinte azonnal az utcára került. Az állami gondozásban nevelkedő gyerekeknek nagykorúvá válásuk után, legfeljebb 23 éves korukig ugyan van lehetőségük az úgynevezett utógondozás keretében továbbra is valamelyik állami intézményben lakni, Dávid viszont nem élt ezzel. “Olyan társaságba keveredtem, hogy már akkor utcagyerek lettem, amikor még az intézetben laktam. Aztán a suliból is kirúgtak, mert nem jártam be inkább az utcán balhéztam – ezért mennem kellett” – emlékezett vissza Dávid. 

Az utcán éltem, de mintha egy másik bolygón lettem volna

Ekkor kezdődött a fiú életének eddigi legsötétebb szakasza. “Több hónapon keresztül az utcán csöveztem: a Blaha Lujza téri aluljáróban, a Kolozsy téren vagy a Batthyány téren fóliába takarózva. Rám se lehetett ismerni akkor, olyan voltam, mint egy undorító, büdös csöves” – mondta Dávid, aki ez alatt az időszak alatt szinte minden kapcsolatát elvesztette a külvilággal – hiába élte mindenki más előtt az életét, úgy érezte: észre se vette őt senki sem.

“Egy jobb napomon a buszon összefutottam az intézetis óvónénivel, aki ismert és szeretett engem, mikor még állami gondozásban voltam. Gyakorlatilag meg sem ismert az utcán, és amikor leesett neki, hogy ki vagyok, nagyon megijesztette, hogy mi lett belőlem” – folytatta Dávid. Az óvónő azonnal intézkedni kezdett, és mivel ismerte a Kürti Erzsébet Önsegélyező Egyesületet, ebben az intézményben kért és kapott Dávidnak helyet. “Előbb a saját pénzéből kivett nekem egy szállodai szobát, majd segített beszerezni a figyelemzavaromra és a hiperaktivitásomra való gyógyszereimet, amikhez akkor már négy hónapja nem jutottam hozzá. Örökké hálás leszek neki ezért” – magyarázta a fiú, hogyan sikerült mégis kikerülnie kilátástalan helyzetéből.

Dávid most kezdte csak helyrerakni az életét: takarítani kezdett egy kórházban, fizetésének nagy részét félre is tudja tenni. Szeret a szállón lakni, a folyamatos testmozgás és a foci viszont nagyon hiányzik a fiúnak, aki korábban intézeti focikupák résztvevőjeként jutott ki külföldre, és tele van energiával.

Talpra állítják őket

“Első körben 6 hónapig maradhat az egyesület otthonában egy gondozott fiatal, de ha szükséges, ez az idő további fél évvel meghosszabbítható. Nem célunk, hogy bárkinek is kitegyük a szűrét, ha arra van szüksége, hogy még maradjon” – vázolta fel az otthon működését, a Dávidra is vonatkozó szabályokat Nagy András, az intézmény egyik szociális gondozója, aki egyben apafigura az egyesületben a bentlakók számára.

“Az otthonban 18 és 35 éves kor közötti fiatalok lakhatnak, teljesen ingyenesen, az egyetlen feltétel, hogy dolgozzanak vagy tanuljanak valahol” – magyarázta Nagy András. Arról, hogy mire költik a pénzüket, a fiúk szabadon rendelkeznek, kivéve, egy közös megegyezéssel meghatározott összeget, amelyet havonta kötelezően félre kell rakniuk, hogy legyen némi alapvagyonuk, mikor önállósodni tudnak majd.

“A felfelé társadalmi mobilitás gyakorlatilag nulla ezek között a fiatalok között, míg – bár ezzel kapcsolatban csak feltételezéseink vannak – az embereket hajléktalanságba taszító adaptációs problémák egyre erősebb átöröklődése látható” – mondta el az Abcúgnak Gurály Zoltán, a hajléktalanság összetételéről rendszeres felméréseket végző Menhely Alapítvány Módszertani Központjának vezetője. “Azért lesz valaki hajléktalan, mert nincs mögötte a megtartó társadalmi háttér. A fiatal hajléktalanoknál ez annyit jelent, hogy már a szülei is hajléktalanok voltak, vagy legalábbis állandó létbizonytalanságban éltek” – tette hozzá.

Úgy neveltek, hogy senkitől ne fogadjak el segítséget

A 22 éves Laci története ebből a szempontból nem az átlagos hajléktalanság-történet. A fiú szülei ugyanis, ha nem is jómódúak, de rendelkeznek állandó jövedelemmel, és nem a nyomor szélén élnek. “Édesanyám egy pékség raktárában dolgozik, édesapám pedig biztonsági őr” – mondta Laci, aki június óta lakik a fiatal hajléktalanok otthonában. Az viszont, hogy Laci mégis az utcára került, nem azért történt, mert szülei magára hagyták a problémáival. Ellenkezőleg: ő nem volt hajlandó elfogadni a segítségüket.

“Édesapám és édesanyám mindig arra tanítottak, hogy keményen kell dolgozni, és nem szabad másokon élősködni. Ez a mai napig a fejemben van, és ezért utasítottam el minden segítséget még akkor is, amikor nem volt hova mennem” – magyarázta. A fiú 2013-ban költözött el otthonról, albérletbe, egy Havanna lakótelepi lakásba, ahol azonban egy idő után a főbérlő a triplájára emelte volna 35 ezer forintos lakbérét, amit Laci már nem tudott volna kifizetni. Ezt követően egy független egyház gyülekezetében megismert hölgy fogadta be a fiút, azonban hamarosan innen is mennie kellett.

“Öt napon keresztül egy vasútállomáson húztam meg magam, gyümölcsökön és vízen éltem. Inkább éhen haltam volna, mint hogy kéregetni kezdjek” – emlékezett vissza. Noha szerencsésnek érzi magát, hogy a Kürti Erzsébet Önsegélyező Egyesület otthonában kapott ideiglenes lakhelyet, szinte zsigerileg irtózik a függőségi helyzetektől, úgyhogy minél előbb szeretne talpra állni. Most is ezen dolgozik, egy gyorsétteremben konyhai kisegítőként.

Igyekszem, hogy senki ne lássa rajtam: hajléktalan vagyok

20 évesen került először az utcára a most 23 éves Csabi, aki tavaly november óta a 11. kerületi otthon lakója. Egy Zala megyei lakásotthonban nőtt fel, szüleit pedig soha nem ismerte, hiszen 3 hónapos csecsemő volt, amikor nevelőotthonba adták. “Igaz, amikor 18 lettem, a gyámom megkereste őket, de én mondtam neki, hogy nem akarom megismerni őket” – mesélte. Utógondozásban Csabi sem maradt, szabálysértései miatt kirúgták a lakásotthonból. Ezután 1,5 évig még nem voltak gondjai a fiúnak, ugyanis az állami gondozottaknak alanyi jogon járó alaptámogatás plusz a családi pótlék, amit egészen 23. életévének betöltéséig kapott, együtt elég volt arra, hogy fenntartson vidéken egy saját albérletet.

Aztán a főbérlő felmondta Csabi szerződését, ő pedig fedél nélkül maradt, miután a számára a gyámhivataltól kijelölt gondozó, aki Csabi állami pénzét kezelte, a fiú elmondása szerint nem engedte őt hozzáférni az egész összeghez. Így Zalaegerszegen talált magának szállást egy hajléktalanszállón, ahol viszont sokszor meglopták, vagy egyszerűen csak erősebb és idősebb szállótársai kikényszerítették tőle, hogy odaadja nekik a pénzét.

“Amikor ezt megelégeltem, az utolsó ezer forintomból jöttem fel Budapestre, tavaly télen. Az utcán kéregetésből és üvegezésből tartottam fenn magam, és igyekeztem mindig bejutni valamilyen szállóra” – folytatta történetét. Hozzátette: sok időt töltött azért az utcán is. “Arra viszont mindig ügyeltem, hogy ne hagyjam el magam. Próbáltam adni a kinézetemre is: ránézésre nem is tudta volna megmondani rólam, hogy hajléktalan vagyok, pedig padokon aludtam” -mondta.

Ha egyszer bekerülsz a körforgásba, nincs kiút belőle

“Az emberek 1-2 hónapra mennek csak el innen, aztán úgyis visszajönnek – csoda, hogy nem harmincan vagyunk épp a 17 férőhelyes lakásban. Ez egy körforgás, amibe ha egyszer belekerülsz, nem jutsz ki belőle” – mondja rezignáltan egy másik bentlakó, Gábor.

Interjúalanyaink közül ő a legtöbbet tapasztalt: a most 29 éves fiatalember, mióta kikerült az állami gondozásból, volt már rehabilitáción kábítószerfüggősége miatt, követett már el bűncselekményt, és élt már huzamosabb ideig több hajléktalanszállón. Azt mondja, ő már nem hisz abban, hogy valaha is képes lesz majd egy-egy lélegzetvételnél tovább a vízfelszínen maradni: “amint a lábadra állnál, jön egy csapás, és megint fizetésképtelen vagy” – magyarázza. Gábor is többször hitte azt, hogy végre kitörhet a nyomorból, de ha sikerült is hosszabb-rövidebb időre albérletbe költöznie, a végén mindig a hajléktalan-ellátó rendszerben kötött ki. “Nekem már nem célom, hogy legyen belőlem valami, csak túl akarom élni magam valahogy” – mondta.

Sokéves tapasztalatai alapján Gábor úgy érzi, a rendszer egyszerűen megfeledkezett a hozzá hasonló, lecsúszott vagy lecsúszóban lévő fiatalokról: “nincs olyan támogató program, ami valódi talpraállási lehetőséget adna az alulról felfelé törekvő fiataloknak, minden a középosztálynak szól. Mikor nyerne meg egy szállón lakó hajléktalan valamilyen komolyabb állami pályázatot?” – tette fel a költői kérdést, majd ironikus hangon hozzátette: “megnézném, lát-e majd a magunkfajta ember bármit is a kormány családtámogatási tízmillióiból”.