Lukács
7 °C
22 °C

Én oda nem megyek vissza, az biztos

a-2300
2016.05.04. 10:12
Két és fél éve vár egy néhány éve még jól futó orosz étteremlánc tulajdonosa arra, hogy politikai menedékjogot kapjon Magyarországon. Hiába igazolták őt a hatóságok két EU-s országban is, mégis oda vetették az EU szabályok, ahová nem köti semmi. Története nemcsak az illiberális Oroszország vállalkozóinak mindennapi kiszolgáltatottságát mutatja be, de az európai és magyarországi bürokrácia reménytelen útvesztőibe is bevilágít, és elég aggasztó, amit ott látunk. Még az sem számít sokat, hogy Torubarov ügye iránt a Nagy-Britanniában polóniumos teával megmérgezett Litvinyenko megölésével gyanúsított Andrej Lugovoj is érdeklődött.
  • Amikor a Szovjetunió szétesett és kinyíltak a lehetőségek, a volgográdi pedagógus vállalkozni kezdett. Először kereskedett, aztán éttermeket nyitott, és szépen megszedte magát.
  • 2006-ban a politikával, a szövetségi titkosszolgálattal és a rendőrséggel összenőtt maffia zsarolni kezdte. Egymillió dollárt fizetett, de átverték, sőt, ellene indult büntetőeljárás.
  • Prágába menekült, de az orosz titkosszolgálat utánanyúlt. A körözés miatt Csehországban és Ausztriában összesen másfél évet ült. Prága végül kiadta Moszkvának.
  • 2013-ban Ukrajnán át a zöldhatáron keresztül Magyarországra szökött.
  • De vajon menedéket nyújt-e neki a putyini Oroszországgal egyre barátibb kapcsolatokat ápoló magyar állam?

„Valamit csinálok magammal, de én oda nem megyek vissza, az biztos” – a végzetesen hangzó mondatot Alekszej Torubarov a vidéki étteremben, ahol találkoztunk, könnyedén mondta ki, talán nem is először. Az elmúlt hat évben volt ideje végiggondolni az életét, osztrák és cseh cellákban, orosz börtönben, ukrán határon átkúszva és most, több mint két éve Magyarországon várakozva. Igaz, itt legalább szabadon, már amennyire szabadságnak lehet nevezni, hogy az ember évek óta csak akkor láthatja családját, ha elutaznak hozzá, ő ugyanis az országot nem hagyhatja el. Pedig a célja sosem Magyarország volt, ide csak a balszerencséje és a bürokrácia vetette.

Benzinszállítótól étteremig

Az 58 éves Alekszej Torubarov a peresztrojka klasszikus sikerembere, már ha leszámítjuk azokat a sikerembereket, akik olajkutat szereztek, jóban voltak a mindenkori hatalommal és/vagy a szervezett bűnözésben kezdték meg az eredeti tőkefelhalmozást, aztán vagy meghaltak, vagy a hatalomba emelkedtek.

A gorbacsovi nyitás egy volgográdi iskola matek–fizika tanáraként érte. Egy normális világban most nyugdíj felé közelítő osztályfőnök vagy iskolaigazgató lenne.

„Sosem hagytam volna ott az iskolát, jó pedagógus voltam. De etetni kellett a családot, 30 éves voltam, muszáj volt változtatnom az életemen.” Mondjuk az etetést nemcsak a beinduló hiperinflációban semmivé lett – sokszor egyébként is késő – fizetés akadályozta, hanem az áruhiány is. Pedig áru sokszor lett volna, csak nem volt, aki megszervezze azt, amit egyszerűen kereskedelemnek hívunk. Torubarov ismerőseivel tehát a kereskedelembe vágott bele, mint a széteső Szovjetunióban annyi vállalkozó szellemű ember. Eladni bármit bármiért, barterben ment minden, erdő oda, ruha ide, hadseregtől leselejtezett benzinszállító amoda.

„Fantasztikus dolog volt a szabadság íze, egyszer csak lehetett pénzt keresni. Lelkes voltam, céget alapítottam, és már kínaiakkal is kereskedtem.” Az orosz viszonyok között egyáltalán nem meglepő módon Torubarov 40 tonnás, óriás kerekű BelAZ teherautót szállított oda, cserébe kapott két vagon ruhát. „A két vagon ruhát eladtam, és egy nap alatt gazdag ember lettem.”

Fantasztikus dolog volt a szabadság íze, egyszer csak lehetett pénzt keresni. Lelkes voltam, céget alapítottam és már kínaiakkal is kereskedtem. Két vagon ruhát eladtam, és egy nap alatt gazdag ember lettem.  

Innen aztán főleg ruhában utazott, de a kilencvenes évek végén megint újítani akart. „Amit addig csináltam, csak pénzkereset volt. Külföldön járva viszont sok jó éttermet láttam, egyre inkább vonzott a dolog. Ebben minden van: kereskedelem, belsőépítészet, gasztronómia, logisztika, zene: ez mind érdekelt – mesélte a még kórusvezetői képesítést is szerzett üzletember. – 40 évesen azt éreztem, ez az, amit mindig is akartam.”

Így született meg 1998-ban Volgográdban a Bar Texas. Torubarov az önkormányzattól bérelt, elhanyagolt épületrészt alakított át. Aztán évről évre újabbat, a pörgés 2000 után indult meg igazán. Jött a Bar Bocska és a Japona Papa és a többi hely.

Valaki biztos védi

Eddigre már lecsengett a gengszternosztalgiával felidézett kilencvenes évek szabadrablása, a piacot felosztották az ásványkincsektől a vendéglátóiparig. Akik a 90-es években védelmi pénzt szedtek, azok vagy eltűntek, vagy a hatalomba emelkedtek. Torubarov így kimaradt abból, amit az angol racket – védelmi pénz – nyomán posztszovjetül reketyirovatynak neveztek. A dolog nem tűnt el, csak az egyszerű zsarolásból kifinomultabb korrupció lett.

„Oroszországban étterembe csak ünnepkor jár a többség. Rendszeres vendégek csak a hivatalnokok, vezető tisztségű rendőrök. Ők kértek kisebb szívességet, szóltak, hogy jön a városba egy delegáció, meg kéne őket vendégelni, de semmi több. Pénzt zsebbe nem fizettem senkinek. Ha valami kis rendőr az utcáról bepróbálkozott, kitessékeltem. Közben már tíz éttermet futtattam, latin-amerikai stílusútól indiaiig. A város a barátomnak tűnt. ” Torubarov nem tudta, hogy végig csak egy félreértés miatt hagyták békén.

A félreértés csak akkor derült ki, amikor a város polgármestere ellen eljárás indult 2006-ban. Jevgenyij Iscsenko végül egy évet kapott hivatali visszaélésért, előzetesben letöltötte. A befolyásos rokonok ellenére elítélt, akkor mindössze 34 éves városvezető ügye megbolygatta a hatalmi pozíciókat – és így az üzleti érdekeltségekből feketén befolyó pénzek útját. Átnézték őket, persze nem a korrupció elleni harc jegyében, hanem az átcsatornázás reményében.

Addig mindenki azt hitte, valaki már bevédett, ezért nem piszkált senki. Ekkor, 2007-ben jöhettek rá, hogy hát én nem fizetek senkinek.

Alekszej, majd segít az FSZB

2007-ben az önkormányzat ingatlanjainak eladásába fogott. Torubarov egyik éttermének szerződése épp lejárt, szinte véletlenül tudta meg, hogy a helyet is árverésre bocsátják, egyszerűen pincének minősítve azt. Világos volt, hogy nem nyerhet, fülest kapott, hogy 3-5 millió rubelért – 2008-as áron 24-40 millió forintért – elintézik neki, hogy ne legyen más jelentkező az aukcióra. Torubarov nem ment bele. Ekkor megkereste őt a volgográdi alpolgármester azzal, hogy a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) lecsapna a zsarolókra, ehhez viszont együttműködésre van szükség. Az ígéret az volt, hogy cserébe megveheti a bérleményt.

„Azt mondták, jön majd egy Andrej nevű ember, csináljam azt, amit mond. Menjek el a városból, kapcsoljam ki a telefonomat, nehogy elérjenek a zsarolók. Én meg elhittem. Aztán üzent az FSZB-s tiszt, hogy adjak egymillió dollárt, abból megveszik a helyiséget, és majd a zsarolók elleni akció után átírják a nevemre.”

Azt mondták, jön majd egy Andrej nevű ember, csináljam azt, amit mond. (...) Aztán üzent az FSZB-s tiszt, hogy adjak egymillió dollárt, abból megveszik a helyiséget, és majd a zsarolók elleni akciók után átírják a nevemre.

Persze, amikor az ember a rendőrség felől kap üzenetet, hogy 200 ezer dollárért cserébe nem indítanak eljárást, és a városi rendőrfőnök rosszallóan az irodájába rendel, hogy „Alekszej már négy éve vagyok itt, és még sosem hívtál meg az éttermedbe”, akkor sok mindenre kész, örülve, hogy szövetségest talál. Főleg, miután úgy dönt, hogy ezt a rendőri védelmi pénzt a semmiért nem fizeti ki. De a nagyobb garanciákat ígérő FSZB-s ajánlatnak már volt értelme, még ha sokkal több pénzről is volt szó.

Így aztán Torubarov hitelt vett fel, amire csak tudott, összegyűjtötte az egymillió dollárt, és átadta a tisztnek. Persze az történt, amit az ember józanul is gondolna: a tiszt a pénzzel együtt eltűnt. „Mehettem jogvédőkhöz, ott már csak azt mondták: Alekszej, átráztak, ennyi. A rendőrség egyébként sem menne soha az FSZB ellen.”

Ezután Torubarov maga kezdett nyomozásba, bizonyítékok gyűjtésébe. „Én, a volt tanár diktafonnal mentem a találkozókra, a polgármester helyetteséhez, aztán elértem az FSZB-s tisztet is. Mázlim volt, megmotozott, de az övemben lévő diktafont nem vette észre.”

Találkozunk a Volga partján

„Ez már háború volt, feljelentést tettem az FSZB-nél, egy halom felvétellel, amire nem lehetett legyinteni” – vagyis lehetett, hónapokig nem történt semmi. Viszont az ismerősök visszavonták a vallomásokat, furcsa arcok néztek be az éttermekbe, hogy „szevasz, Torubarov, beugrottunk, megnézünk magunknak”. De egyszer csak telefonált az FSZB-s tiszt, hogy az étterem helyét nem tudja átadni, de a pénzt visszaadja.

„A Volga partján találkoztunk, mint a filmekben, a két kocsi megállt egymás mellett, a tiszt, Andrej Csumanov átdobott egy borítékot, azzal, hogy most csak egymillió rubel van benne a 25-ből, de megadja. Ahogy hozzám került a boríték, a kocsimat hirtelen megrohamozták a kommandósok, kirángattak, és meg sem álltak velem Rosztov-na-Donuig.”

Az operatív nyomozati osztályon aztán kiderült, Torubarovot az FSZB-s tiszt megzsarolásával vádolták. „Volt minden, nem kaptam enni, ütöttek, jött a rossz rendőr, aztán a jó, utána valami tábornokhoz vittek, aki szemét banditának nevezett, akit majd jól megbasznak a rabtársak, amiért egy FSZB-sre kezet akartam emelni, elbúcsúzhatok a szabadságomtól.” Három nap múlva mégis kiengedték óvadékkal, a rosztovi ügyésznek kétségei voltak, hogy egy étterem-tulajdonos pénzzel akarna megvágni egy FSZB-s tisztet.

Szövetségi klánháború

A nyomozás persze folyamatban volt ellene, de legalább szabadlábon volt. Ügyvédi javaslatra a volgográdi katonai ügyészségnél tett feljelentést Csumanov ellen. „Ott voltak a hangfelvételek, érezték, valamit csinálni kéne, meg aztán ezek a szervezetek vagy inkább klánok utálják egymást, szóval elindult az ügy, amiben Volgográdban sértett voltam, Rosztovban meg gyanúsított.” A több más, hasonló ügyben is feltűnt Csumanovot ennek alapján őrizetbe is vették, majd elengedték, végül elítélték, de nem ment börtönbe, hanem Csecsenföldön rejtőzködött el.

2009-re lezárták a rosztovi ügyet, vádemelés nélkül. Torubarovnak pár tízezer dollárja elment ügyvédre, de átmeneti csend állt be. Maradt még működő étterme, felszínen maradt, ha az egymillió dolláros hitel nyomta is. 2010 márciusában aztán újabb, ellene indított nyomozásról értesült, ami egy két évvel korábban megnyert polgári perből indult.

A vita Torubarov és két üzlettársa között folyt, akik pár évvel korábban résztulajdont vettek Torubarov egyik éttermében, amit egy másik, az egészségügyi minisztériumban is elbocsátásokhoz vezető üzleti érdekeltségük miatti ügy kapcsán akartak gyorsan pénzzé tenni, de Torubarov nem akarta megvenni. „Most emiatt akartak rám varrni valamit, nem volt világos, hogy mit, a rendőrségen is csak legyintettek. Az utazásaimat sem akadályozta az ügy, Prágába is többször mentem, ahol már egy vállalkozásom is volt az éttermekhez szükséges sörbeszerzések miatt.

Torubarov épp Prágában járt, amikor megtudta, hogy körözést adtak ki ellene Oroszországban. Az ügyvéd azt javasolta, maradjon két hónapig külföldön, a körözés nem nemzetközi, jobb, ha kivár.

Felesége és fia is kint volt már Prágában, bár még tervezték, hogy visszamennek. Torubarov néhány éttermét eladta, egypárat meghatalmazással a jogi képviselőjére bízott.

„Az ügyvéd aztán üzent, hogy bújjak el, biztos helyről tudja, hogy bérgyilkost küldtek rám. Az ügyvédek mind volt ügyészségiek, infókat is megosztanak egymással, ami nem szolgálja a védencek érdekét, de azért vannak jó információik. Így leléptem, Kambodzsába, aztán Thaiföldre mentem, három hónapra.” Végül visszament Prágába, úgy tűnt, azzal, hogy eljött, Oroszországból már nem akarnak utánanyúlni.

Ausztriában egy parkolóban egyszer csak felszállt pár rendőr a buszunkra, gondoltam, talán a menekültek miatt, akkor már voltak ilyen vizsgálódások. Nyújtom az útlevelem, erre pisztolyt raktak a fejemhez, kicsavarták a karom és közölték, hogy köröz az Interpol.

2011-ben gyanútlanul Olaszországba indult busszal egy moszkvai ismerőséhez. „Vittem neki cseh sört. Ausztriában egy parkolóban egyszer csak felszállt pár rendőr, gondoltam, talán a menekültek miatt, akkor már voltak ilyen vizsgálódások. Nyújtom az útlevelem, erre pisztolyt raktak a fejemhez, kicsavarták a karom és közölték, hogy köröz az Interpol.” A rendőrök Bécsújhelyre vitték, ahol négy hónapot ült előzetesben.

A családdal tudott beszélni rendszeresen telefonon, heti rendszerességgel. A körülmények is jók voltak, főleg, ha az ember járt már orosz börtönben is. Ráadásul az Interpol-körözés miatt osztrák kérésre kiadott orosz papírokat a bécsi hatóságok nem találták meggyőzőnek – egy polgári peres üzleti vitán alapuló körözés elég szokatlan – így biztosnak tűnt, hogy kiadatástól sem kell tartania.

A kényszerű várakozást leszámítva tűrhetően alakultak a dolgok, egészen addig, amíg egy körletsétán Torubarovra nem támadt egy fogoly. Egy kiélesített vajkéssel ugrott a torkának hátulról, de a véres vágásokon kívül nem tett benne kárt. „Szerencsém volt. De biztos vagyok benne, hogy egy megrendelt támadás volt, nem csak labilis idegzetű ember akciója. Rengeteg dagesztáni fogoly volt, telefonkártyával mindenki kapcsolatban állt a külvilággal, nem lehetett nehéz kívülről megszervezni. Ráadásul aznap Volgográdban rögtön híre ment, hogy valaki megölt vagy öngyilkos lettem Ausztriában.”

Torubarov a késes támadás után döntött úgy, hogy menedékkérelemmel fordul Ausztriához, ahol

a bíróság kimondta, hogy az orosz kiadatási kérelem alaptalan.

Ilyen csapdát elképzelni is nehéz

Négy hónap után elhagyhatta a bécsújhelyi fogdát. Ezután hat hónapon át várta az osztrák hatóság döntését a menedékkérelemről. A dolog érthetetlenül húzódott ilyen sokáig, mivel megállapították, hogy Csehország az illetékes, hiszen ott lépett először az EU területére. A jogászok közölték, nyugodtan jelentkezzen a cseh hatóságoknál.

Torubarov így az olaszországi baráti látogatásból börtönkirándulássá és kényszerű várakozássá lett 10 hónapos kaland után Brnóba ment, hogy benyújtsa menedékkérelmét.

„Bementem a rendőrségre a menedékkérelemmel, ott rögtön értesítettek az Interpol-körözésről. Mutattam az osztrák bírósági papírt arról, hogy a kérés alaptalan, de közölték: az Ausztria, ez meg Csehország, ők is megvizsgálják a kérelmet".

És az önként jelentkező, menedékkérelmet benyújtó Torubarovot ismét őrizetbe vették. Ezúttal 14 hónapra.

„Ha az osztrák börtön mennyország, akkor az orosz a pokol, és a cseh nagyjából egy szovjet úttörőtábor szintjén van.” Az ellátás a kisebbik baj volt, a nagyobbik, hogy 10 hónap várakozás után megint nem kezdhetett a család normális életet élni Prágában. „A feleségem depressziós, a kisebbik fiamra nagy feladat hárul, és én nem lehetek mellettük. De erre a bevándorlási hivatalok szarnak.”

Ha az osztrák börtön mennyország, akkor az orosz a pokol, és a cseh nagyjából egy szovjet úttörőtábor szintjén van.

A hatóságok ráadásul nem is vizsgálták a papírokat érdemben, a szempont csupán az volt, hogy Oroszország a csehek szerint jogállam, így Torubarov ott is megfelelő jogvédelemre számíthat, nem fenyegeti életét semmi. (A vajkéses támadást nem tekintették Oroszországgal összefüggésbe hozható fenyegetésnek.) Menedékkérelmét sem vizsgálták, menekülttáborba sem mehetett a büntetés-végrehajtási intézet helyett.

2013. május 2-án aztán Torubarovot elszállították, hogy kiadják Oroszországnak.

A cseh kormány vacillál

A Torubarov-akta

Alekszej Torubarov történetéről számos orosz cikk is beszámolt, csehországi kiadatásának körülményeiről, az igazságügyi miniszterrel szembeni korrupciós gyanúról a cseh sajtó írt. A kiadatás ellen az utolsó pillanatban a cseh külügyminiszter próbált közbelépni, a prágai reptéri drámát a brit Telegraph is követte.

A BBC márciusban adott hírt a már Magyarországon menedékjogi kérelemért folyamodó vállalkozó történetéről, amely épp ott tart, hogy a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) elutasította, majd a bíróság döntése nyomán újra megvizsgálva ismét elutasította Torubarov kérelmét. Végül a BÁH az új vizsgálat miatt visszavonta saját határozatát, egyelőre újabb döntést nem hozott.

A döntésről május 1-je miatt sem ügyvédjének, sem a feleségének sem tudott szólni. Ő csak akkor értesült a kiadatásról, amikor Brnóba ment férjéhez láthatásra. Ekkor Torubarov már két FSZB-s között bilincsben egy Aeroflot-gépen ült a prágai repülőtéren felszállásra várva.

Váratlanul azonban az engedélyt megtagadták, és cseh egyenruhások közölték, mégsem adják ki Torubarovot. Patthelyzet volt: az Aeroflot gépe ugyanis orosz területnek számított, így az orosz tisztek könnyedén háríthatták a cseh kérést, viszont nem tudtak elindulni Oroszországba.

„Akkor még egy bilincset raktak rám, odaszólt az egyik őr, hogy maradjak nyugodtan, persze mi mást tehettem volna. Reménykedtem.” Később kiderült, hogy a Karl Schwarzenberg vezette cseh külügyminisztérium és a pénzügyminisztérium is próbált közbelépni.

„Sosem felejtem el, a kapitány a következőt mondta az órák óta türelmesen várakozó utasoknak: a gép a cseh kormányfő engedélyével felszáll." 

Nem sokkal később a cseh alkotmánybíróság elismerte, hogy jogtalan volt Torubarov kiadatása Oroszországnak. Még később pedig a kiadatás kapcsán korrupciógyanú is felmerült az akkori igazságügy-miniszter Pavel Blažekkel szemben.

Marhavagonnal a jogállamba

Torubarovot megérkezésekor rendőrök fogadták, akik azonnal be is nyomták egy rabomobilba, pontosabban az abban lévő konzervdobozba. „Ezt oroszul valamiért pohárnak hívják, egy 50x50 centi alapterületű fémdoboz, ahová embriópózban férsz el, az ajtaján két lyuk van, hogy levegőt vegyél. Ez egy kínzóeszköz, a különlegesen veszélyes bűnözők részére.” A 190 centi magas Torubarovot így szállították a 30 fokos melegben, araszolva a dugóban, miközben az őrök cigiztek is az autóban, így még kevesebb volt a levegő. Mire megérkeztek az őrsre, már ömlött az orrából a vér, de az őrök nem siettek kiemelni a szűk kalitkából. Azon kívül sem volt sokkal jobb: tíz ember volt a fogdában nyolc helyre, felváltva aludtak az előzetes letartóztatásban lévők.

Néhány nap múlva rabszállító vonattal elvitték Volgográdba. Itt hat hely jutott a vagonba zsúfolt 18 emberre. Guggolva próbálták kibekkelni a négynapos az utat, amelyre kétnapnyi száraz ételt kaptak. Vizet csak reggelente, az egyetlen alkalommal, amikor kiengedték őket a mosdóba.

„Azt mondták, örüljek, máskor egy hétig tart az út.” A rabok szállításának feltételeivel az orosz bíróság is többször foglalkozott a rabok panaszaira, amelyek szerint egy-egy emberre, csomagjaival együtt alig negyed négyzetméter jutott.

A vállalkozó ült, ül, ülni fog

Volgográdban az ügyvéd – akikről az előéletük miatt sokszor nehéz eldönteni, kiknek is képviselik az érdekeit – azt mondta Torubarovnak, tudja, kik állnak az egész mögött, egyezzen inkább ki velük. De ő nem akart visszavonni semmit, egyébként sem hitte, hogy a feljelentésének visszavonása Csumanovék ellen – amely ügyben az FSZB-vel konkuráló katonai ügyészség járt el – ebben a stádiumban ért volna valamit.

Torubarov két hónapig volt a volgográdi előzetesben. Amikor az első bírósági tárgyaláson szabadlábra helyezték – egy évnél nem lehetett több az előzetes, és ezen már jóval túl voltak a cseh és osztrák őrizettel is – Csumanov még fenyegető kedvességgel odaszólt: „nocsak, már nem is látszik a vágás a nyakadon”.

„Valójában mindenkinek útjában voltam. Az üzletemet szétlopták, FSZB-közeli rohadékokhoz került. Ha ott vagyok, az akadékoskodásommal csak gondot okozok nekik.” 2013-ban a vállalkozókra vonatkozó amnesztiarendelettel az ő ügye semmissé lett volna. Interjút adott, ahol elmondta, hogy neki nem erre, hanem valódi igazságszolgáltatásra van szüksége, elvégre meghurcolták őt és a családját, elvették a másfél milliárd forintot érő üzletét. Ha elfogadná az amnesztiát, azzal elismerné, hogy vétkezett – mondta egy másik, már ukrajnai lapnak adott nyilatkozatában. Ezután azt az ügyet, amelyben Torubarov gyanúsított volt, vállalkozói csalásból átminősítették egyszerű csalásra, amely így már nem esett az amnesztiarendelet alá. 

„Csecsenföldről üzentek, hogy hiba volt az interjúm, állítsam le magam, és mondjak le az üzletemről” – azért onnan, mert Csumanov – akire Torubarov egymillió dolláros ügyében 11 évet kért a katonai bíróság, társára pedig 6 évet – 2013 októberében, az ítélethirdetés elől ismeretlen helyre menekült, amiről később kiderült, hogy Csecsenföld. „Először a  Genfbe tartó gépre nem engedték fel Moszkvában, de persze nem vették őrizetbe, így működik az FSZB. Ezután ment Csecsenföldre, azóta is ott van.” 

Torubarov írt mindenhova, a Nyomozati Hatósághoz (SZK), a rendőrségre, de végül a rendőrségen is csak azt mondta neki egy ezredes, jobb ha lelép, az üzletet úgysem kapja vissza, és az egészben hivatalnokok is érintettek.

Nem különleges az én történetem, legalább 150 ezer orosz vállalkozó van hasonló helyzetben. Gondolj bele, Oroszországban minden hatodik vállalkozó ült, ül vagy épp folyamatban van a büntetőügye.

„Nem különleges az én történetem, legalább 150 ezer orosz vállalkozó van hasonló helyzetben. Gondolj bele, Oroszországban minden hatodik vállalkozó ült, ül vagy épp folyamatban van a büntetőügye.”

Világos volt, hogy ha életben van Oroszországban, akkor veszélyben is van. Felmentésre az ügyvéd szerint nem számíthatott, „ha már ennyit ült, mert az sokak felelősségét felvetni, akik védik a seggüket”, így a menekülést választotta. Útlevele ugyan nem volt, de személyivel átjuthatott 2013 decemberében Ukrajnába. (Még épp csak elkezdődött az ottani tüntetéssorozat még nem volt nyílt konfliktus Oroszországgal.) Onnan két hónappal később, kis szervezéssel átszökött Magyarországra.

Megint Dublin

„Szépen felöltöztem, azt hittem, autóval visznek át a határon, ehelyett órákon át futottunk mindenféle földeken. Én nem akartam mást, mint benyújtani a menedékkérelmet, amivel az életemet mentem.” A futás és lápos területen viharban végigkínlódott kúszás végén végül magyar rendőrök kezére került, amit nem is bánt. 

Örültem, hogy ez már magyar terület, itt már nem ölhetnek meg.

Bár akkor még azt gondolta, Ausztriába engedik, ahol először benyújtotta menedékkérelmét, vagy Csehországba amelyet Dublin miatt az osztrákok illetékesnek mondtak. De Dublin megint közbe szólt: ezúttal Magyarország lett az illetékes, mivel most először itt lépett az EU területére.

„Jól kezeltek, látták, mennyi cikk van az ügyemről.” Torubarovot ezután Nyírbátorba szállították, ahol két hónapot várt menedékkérelme elbírálására.

Nincs itt semmi üldöztetés

Torubarov több napon át, hosszú órákon keresztül beszélt történetéről, dokumentumokkal, cikkekkel, osztrák és cseh iratokkal igazolva elbeszélését. Hogy ebből mennyi került az iratokba azt nem tudja, de talán sok kimaradt, mivel a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) elutasította Torubarov menedékkérelmét.

A BÁH szerint Torubarov pártját – az étterem-tulajdonos korábban részt vett a Pravoje Gyelo nevű parlamenten kívüli ellenzéki pártban, – nem üldözik annyira. (Ez még az előtt volt, hogy tavaly Moszkvában a nyílt utcán lelőtték volna Borisz Nyemcovot, akinek korábbi pártja szövetségre lépett a Pravoje Gyelóval. Igaz, ezt az ellenzéki politikus nem támogatta, nem is lépett a szerinte Kreml-projektnek tartott pártba.)

„Persze, hogy nincs politikai üldöztetés, mindenkit bűnügyi cikkelyek alapján tesznek lehetetlenné” – mondta Torubarov, aki szerint még az is kevéssé számít, hogy ő kritikus a Kremllel. „Szívesen politizálok, vitatom Putyin politikáját, de itt másról van szó: az FSZB, mint hatalommal visszaélő, szervezett bűnözői csoport, ellehetetleníti a vállalkozókat, és megakadályozza, hogy megfelelő jogi védelemhez jussanak” – vázolta a helyzetet a már két és fél éve egy ismerőse magyarországi házában várakozó vállalkozó, aki a semmittevés ellen az utóbbi időben énekelni jár el egy étterembe.

Stinget és másokat énekelek, a depresszió ellen. Ha ez nincs, már megőrültem volna.

Megkérdezték az üldözőket?

A bíróság az elutasító határozatot visszadobta, így a BÁH-nak újra döntenie kellett: és ismét elutasította, ezúttal már az Alkotmányvédelmi Hivatal (AH) által megfogalmazott nemzetbiztonsági okokra hivatkozva. Ennek tartalmát az elutasításban nem köteles ismertetni az érintettel a BÁH, így nem tudni, mi az, amit az AH észrevett, amit először nem – az első elutasítás ugyanis nem szólt nemzetbiztonsági okokról.

AH-ban lévő forrásokból úgy tudjuk, 

a magyar fél egy iratban az FSZB-hez fordult tájékoztatásért. Épp azokhoz, akik elől Torubarov menekül.

Hogy a megkeresésre sor került-e, azt nem tudjuk, de az erre vonatkozó levél elkészült.

Források és más példák szerint ez egyébként szokásos eljárás, menekültügyi kérelmek esetén azonban törvényellenes is – hívta fel a figyelmet a Helsinki Bizottság munkatársa. A Torubarov jogi képviseletét ellátó Fazekas Tamás szerint Torubarov esete az egyértelműen megalapozott menekültügyi kérelem „tankönyvi példája” lehetne, mindeddig mégsem sikerült ennek érvényt szerezni.

Pedig rengeteg strasbourgi döntés van az emberi jogot sértő oroszországi börtönviszonyokról, sőt, külön a volgográdi körülményekről is. De beszédes a Volgográd megyei bírói kollégium egykori elnökhelyettesének, Szergej Zlobinnak a távozása öt éve, miután felszólalt a bíróságra gyakorolt nyomás ellen.

Fazekas szerint a BÁH döntésében a jelenlegi magyar-orosz kapcsolatok is szerepet játszhatnak, politikailag érzékeny dolog lenne egy ilyen menedékkérelem elismerése, amely Oroszország számára is presztízsveszteséget jelenthet. Hogy a dolog mennyire kényelmetlen mindenkinek, azt jelzi Prága hozzáállása is. A magyar hatóságok az első elutasító határozat előtt felajánlották, hogy döntsenek a csehek az ügyben – erre Dublin ellenére is lehetőség van a szuverenitási klauzula alapján –, ám Csehország nem vállalta a feladatot.

A polóniumos Lugovojt érdekli az ügy

Az Index egy FSZB-vel kapcsolatban álló forrása szerint az orosz fél „természetesen tud Torubarov hollétéről”, de arról nem adott tájékoztatást, hogy a magyar fél hivatalosan megkereste-e az orosz szolgálatokat. „Nem politikai ügyről van szó, nem is valami fajsúlyos figuráról” – jellemezte a Torubarov iránti állítólagos orosz hatósági közönyt a forrás.

Ehhez képest meglepő, hogy a brit hatóságok szerint Litvinyenko polóniumos megmérgezésével gyanúsítható Andrej Lugovoj – aki az ügy kirobbanása után parlamenti mandátumot is kapott az operettellenzéki Vlagyimir Zsirinovszkij vezette Orosz Liberális Demokrata Párttól (LDPR) – külön levélben szólította fel a volgográdi rendőrfőnököt, hogy „a törvényeknek megfelelően tegye meg a szükséges lépéseket” Torubarov ellen. Lugovoj megjelenése a BBC érdeklődését is felkeltette Torubarov ügye iránt.

A Londonban gyilkossággal gyanúsított Lugovoj tagadja, hogy ügynökként a KGB-nél vagy oroszországi utódjánál, az FSZB-nél dolgozott volna, bár a tanulmányait is a KGB-hez kötődő intézetben végezte és a szervezet irányítása alá tartozó kiemelt személyek védelméért felelős osztályon dolgozott is. (Tavaly még egy róla szóló filmsorozatot is bemutatott az orosz állami tévé.)

Végtelenített pingpong

A BÁH másodszori elutasító határozatát – amelyben az AH közelebbről nem meghatározott nemzetbiztonsági kockázattal kapcsolatos állásfoglalásra hivatkozott – Torubarov ismét megtámadta. Ám mielőtt újra bíróságra került volna az ügy, a BÁH visszavonta saját döntését, elismerve, hogy nem volt körültekintő. Egyelőre tehát újra a BÁH-nál pattog a labda. Csak az újabb döntés után – amennyiben az ismét elutasító lesz – jöhet a bíróság. Egyelőre azonban időpont nincs.

A második bírósági eljárás korábban a végállomást jelentette: a bíróság dönthetett saját hatáskörben a menedékkérelem megadásáról. A menekülthullám idején módosított menekültügyi törvény szerint azonban tavaly szeptember óta a bíróság csak új határozathozatalra kötelezheti a BÁH-ot. Igaz, elvileg adhat olyan instrukciókat, amelyek szűkítik a hatóság mozgásterét, elvileg azonban elképzelhető, hogy a BÁH ismét vitatható határozatot hoz, amit a bíróság ismét visszadobhat, és ez a pingpong a menedékkérővel a végtelenségig folyhat a bíróság és a BÁH között.

Így Torubarovnak nincs más választása, mint várni, legalábbis, ha a bíróság új kérvényként kezeli az ügyet és nem a még a törvény módosítása előtt benyújtott első kérvény megismétléseként.

„Nem akarok mást, csak normális életet kezdeni. Lassan feléljük minden tartalékunkat, ideje lenne, hogy végre tehessem a dolgomat. Nem kérek senkitől semmilyen anyagi támogatást, egyszerűen csak egy helyet, ahol élhetek. Ott, ahol menedéket adnak. De akaratom ellenére, élve Oroszországba én nem megyek vissza.”