Másképp kell tanítani, akinek előző este elvitték az apját

“Elnézést a fennforgásért, de a hatodikosok és a nyolcadikosok ma írják a kompetenciatesztet, de azért jöjjenek csak nyugodtan” – invitál az épületbe Stenczinger Csilla, a Losonci Téri Általános Iskola igazgatója. A nyolcadik kerület kellős közepén álló intézménybe nagyjából ötszáz gyerek jár, legnagyobb részük a környéken lakik. Józsefváros egyik legnehezebb összetételű iskolája ez, sok a cigány gyerek, de vannak menekült gyerekek, kínaiak és vietnámiak is. A tanulók között sok a halmozottan hátrányos helyzetű, beilleszkedési és magatartási zavarral küzdő.

Azért a Losoncit választottuk, amikor olyan iskolát kerestünk, ahol működik a csoportmunkára épülő Komplex Instrukciós Program (KIP), mert pedagógia szempontból óriási kihívást jelent egy ilyen iskolában motiválni és tanítani a gyerekeket, ők mégis ezen dolgoznak évek óta. A program működéséről, és, hogy mit jelent ez a gyakorlatban, ebben a cikkben olvashatnak.

Nem a KIP az első próbálkozásuk arra, hogy valahogy eltávolodjanak a magyar iskolákban elterjedt, de mára erősen meghaladott frontális oktatástól. Évek óta működik náluk a kéttanítós módszer, ennek lényege, hogy az elsősök tanóráin a tanító mellett egy fejlesztő pedagógus is jelen van. Azoknál a gyerekeknél, akik például a ceruzát sem tudják megfogni, vagy nem tudnak ülni egy széken, óriási segítséget jelent a fejlesztő tanár jelenléte. “De már abból is sokat tanulnak a gyerekek, ahogyan a két tanár egymással kommunikál, ahogy kérnek a másiktól valamit, vagy ahogy kifejezik, ha nem tetszik nekik valami. És igazából a tanároknak is jót tesz ez: azzal, hogy láthatják a másik munkáját, valahogy húzzák fel egymást” – meséli az igazgató. A programokra nincsen állami pénz, az iskola az Erasmus PEARLS pályázatból és a Rotary Club Margitsziget segítségével tudja megvalósítani ezeket.

“Tudtuk, hogy valamit tenni kell, ezeknél a gyerekeknél semmit nem érünk el az olyan tanórákkal, hogy beül a padba és végighallgatja, amit a tanár ledarál. Főleg nem egy olyan éjszaka után, amikor azzal jön be reggel, hogy az apját elvitték a rendőrök. De azokat a diákokat is másképp kell megfogni, akik a párizsi terrortámadás másnapján az iskolába járó arab származású osztálytársaikat fenyegették meg” – meséli Stenczinger Csilla, aki 35 éve dolgozik az iskolában, az igazgatói posztot pedig 11 éve tölti be, miért kezdték el keresni az alternatív tanítási módszereket.

Nagy probléma az iskolában a diákok év közbeni vándorlása: van, hogy egyik napról a másikra tűnnek el gyerekek az iskolából, mert a szülők úgy döntenek, hogy kimennek külföldre dolgozni. Csilla azt látja, hogy egyre többen vannak azok, akik két-három hónap után azonban vissza is jönnek, mert nem sikerül kint maradniuk.

A tanárok elképesztő történetekkel találkoznak, a gyerekek a napközis tanároknak szokták inkább elmesélni, hogy mik történnek otthon, de van, hogy egy rajz árulkodik az otthoni nyomasztó állapotokról. Az egyik órán például egy kislány lerajzolta magát, ahogy fekszik, felette egy angyal volt. Elkezdtek róla beszélni az osztályban, hogy ha valóban létezne egy ilyen angyal, mit kérnének tőle. “Kapásból négy vagy öt gyerek mondta erre, hogy az apukája jöjjön vissza hozzá a börtönből”. De a vers is sokat mond a bennük zajló folyamatokról, amit egy negyedikes kisfiú írt:

Miért hagytál el, anya?
Pedig szerettelek volna.
Gyermekkorom óta,
Veled lettem volna.
S mikor a nap lenyugszik
Anyám a parton szomorkodik
Én már rég elszomorodtam
Mert gyerekként elárvultam.

Az iskola minden évben kiad egy kötetet, amiben a tanulók versei szerepelnek.

Egyelőre még csak a felősöknél vannak KIP-es órák, a történelmet, a földrajzot és a magyart tanítják így, de jövő szeptembertől indul alsóban is. A cél az lenne, hogy az összes tanóra húsz százaléka ilyen legyen. Mi egy ötödikeseknek tartott irodalomórára ültünk be, a terem már eleve úgy volt rendezve, hogy három külön csoportba tudjanak az asztalokhoz ülni a gyerekek. Czifrik Piroska tanárnő meghallgatja a jelentést, majd elmondja a gyerekeknek, hogy ma nem önállóan fognak dolgozni.

Felosztják egymás között, hogy ki miért felel a csoporton belül, a tanároknak erre külön figyelniük kell, hogy például ne mindig az a tanuló legyen a felolvasó, aki eleve szépen olvas. Ha kell, rávezetik a gyerekeket arra, hogy ezek a szerepek folyamatosan forogjanak, így a gyengébben teljesítők is kipróbálhatják magukat. Miután megvan, hogy ki miért lesz felelős, azt is megbeszélik, hogy mit várnak el a mai csoportmunkától, miknek kell teljesülnie, hogy sikeresen tudjanak együtt dolgozni.

Segíteni kell egymásnak, és figyelni kell a rendre

– mondják a gyerekek.

Csilla szerint az ilyen órákon nagyobb sikerélmény éri a gyerekeket, mint azokon a tanórákon, ahol nem mindenkinek van lehetősége megszólalni. “A program bevezetése lehetőséget ad olyan tanulók motiválására, akik sajátos szociokulturális hátterükből csak a tanulás segítségével léphetnek ki” – mondja.

Az óra témája a családi líra, mindhárom csoport kap egy lapot, amin a fa törzse jelenti a családot, a belőle kinövő ágakra pedig rá kell írni, hogy mi jut eszükbe erről a szóról. Ezt az első pár percet motivációs feladatnak hívják. Majd kicserélik a lapokat, és egymásén bejelölik, hogy szerintük melyik ezek közül a legfontosabb. Mind a három csoport beírta a szeretet szót, és mind a három csoport ezt karikázta be. Ezzel meg is született a mai óra nagy gondolta, amit a tanárnő fel is ír a táblára:

A család szeretet.

Ma három verssel is megismerkednek: Arany Jánostól a Családi körrel, Petőfi Sándortól az István öcsémhez, valamint szintén Petőfitől az Egy estém otthonnal. A csoport ezután dolgozni kezd, Piroska azt meséli, hogy ennél azért sokkal hangosabbak szoktak lenni, valószínű az ottlétünk, és egy másik, az órát megfigyelő tanárnő jelenléte miatt ilyen visszafogottak. Az egyik csoport feladata egy állószobor elkészítése, a másiknak egy válaszlevelet kell írnia Petőfi Sándor öccse, Pisti nevében, a harmadiknak pedig egy rövid jelenetet kell eljátszani a versből, amit kaptak.

Sajnos az idő rövidsége miatt nem tudták elpróbálni a jelenetet, ezért némileg akadozott az előadás, és ezt a gyerekek is érezték. Piroska és az igazgató is elmondják nekik, hogy ez egy bonyolult feladat volt, és ne keseredjenek el, legközelebb jobban fog menni. Ugyanígy az állókép körül is voltak zavarok, a csoport először nem értette teljesen, hogy mit is jelent ez. “Ha vége ennek az órának, akkor biztosak lehetünk benne, hogy egy életre megjegyzi mindenki az állókép fogalmát” – súgja a fülembe a hátsó sorban felállított vendégpadokban az igazgató.

Az óra vége mindig az, hogy a tanárnő megkérdezi a gyerekeket, hogy tetszett nekik az elmúlt 45 perc. Ők azt felelik, hogy jó volt, majd kisebb unszolásra azt is elmondják, hogy miért.

Mert össze tudtunk dolgozni, és sokkal jobb csoportban dolgozni, mint egyedül

– érkeznek a bátortalan válaszok.

“Én igazán nem vagyok egy sírós típus, otthon sem szoktam elérzékenyülni, és 35 év alatt azért megedződtem ebben az iskolában, de a múltkor mégis potyogtak a könnyeim. A nyolcadikosoknak tartott irodalomórán Radnóti Miklós élete és halála volt a téma. Amikor azok a gyerekek kiálltak, és a saját szavaikkal mondták el, hogy miért nem szabad soha visszatérni azoknak az időknek, amikor valakit a származása miatt büntettek vagy öltek meg, az elég megható volt. Tudva azt, hogy némelyikük milyen körülmények között él otthon” – meséli Csilla.