Soha nem láttam még ilyen mocskos lányokat

A Balaton-felvidéki táj úgy festett a koradélutáni nyárban, mint egy túlfilterezett Instagram-fotó. A lájkolásig csak azért nem jutottam el, mert a jól szaturált hangulatot teljesen összezavarták a bokrosból kilépő fiatal lányok. A hajuk úgy lobogott, mint a nimfáknak, az arcuk, karjuk, a ruhájuk pedig olyan mocskos volt, hogy az csak akkor lett volna elfogadható, ha a közelben egy bányászfesztivál zajlik. Nem pedig építészeti tábor, ahol a világ minden részéből érkező fiatal építészek barkácsolnak látványos struktúrákat.

A Hello Wood nevű építészeti fesztivál ráadásul a világ legtisztább anyagával dolgozik: a fával. Semmi nem indokolta, hogy a bodzabokrokkal körbevett tisztásra érve további mocskos fiatalokba ütközzek, akik lécekkel, gerendákkal bolyongtak a területet belepő füstben.

„Ez egy tradicionális fakonzerválási módszer” – magyarázta angolul egy kalapos, vágott szemű srác, látva, hogy olyan értetlenül állok a gomolygó füstben, mint aki véletlenül keveredett be egy metálzenekar színpadjára. „A fát több lépésben megpörköljük, aztán lecsiszoljuk, végül olajjal itatjuk be, hogy a végén ilyen időjárásnak ellenálló, sötét színű faanyagot kapjunk. Látod, a végeredmény egyáltalán nem is fog, teljesen tiszta” – nyomott a kezembe egy fekete, de selymes tapintású lécet. Az építészek állapotát látva érthető volt, hogy a faanyagra már nem maradt elég kosz.

„Amúgy a technika Japánból ered” – folytatta a vágott szemű srác zavartalanul, amire felcsillant a szemem. Mielőtt rákérdezhettem volna, gyorsan hozzátette: „Én nem japán vagyok, hanem kínai származású. De a szüleim már Ausztráliában születtek, én pedig Londonban tanulok építészetet.”

Ez a fajta világpolgárság nem érthető a magyar vidék felől nézve. A Feyként bemutatkozó építészt néhány napja ugyanis a tapolcai Tesco parkolójából vitték el a rendőrök, amikor a többi külföldi építésszel együtt elment vásárolni. „Menekültnek néztek, ezért bevittek a kapitányságra, és csak két órával később engedtek el, amikor kiderült, hogy tényleg ausztrál állampolgár vagyok.”

Honfoglalás

A nemzeti hisztéria, amely alapján Magyarországon már valaki kinézete elég ahhoz, hogy a rendőrök bevigyék, szürreálisnak tűnt ezen a helyen. Körülöttünk dombok hullámoztak szelíden, a távolban kombájnok húztak porfelhőket, a legközelebbi település, Csórompuszta pedig az a néhány régi kőépület volt a domb mögött, ahol tavalyig rendezték a fesztivált. A Hello Wood idén még kijjebb költözött a természetbe. De az általános idegengyűlölet nem az idill, hanem a fesztivál tematikája miatt volt bizarr: a rendezők honfoglalást hirdettek meg az új helyen. Egy új település alapjait kellett megteremtenie a résztvevőknek.

Az eredmény pedig azt mutatta, hogy a 30 különböző országból, különböző kultúrából érkezett építész képes volt közös világot teremteni: pont úgy, ahogy az a magyar állami propaganda szerint lehetetlen.A ligetes területen jó illatú faépítmények keveredtek fúró, szögelő, flexelő építészekkel. Ezen a területen éltek azok a telepesek, akiknek nem világított a szemük a faszénporos arcukon.

„Elvileg már minden épületnek késznek kellene lennie, de a háromnapos vihar miatt nagy csúszásban vannak a csapatok” – mesélte az egyik szervező. Így a fesztivál zárónapján csak azt lehetett megtudni biztosan, hogy milyen épületeket tartanak alapvető fontosságúnak az új honfoglalók.

• Lakóházat
• Fürdőt
• Kilátót
• Raktárat
• Parlamentet
• Szentélyt
• Meditáló helyet
• Székeket
• Konyhát
• Fogadókaput

Ha az elkészültség közelébe ért formákból indulunk ki, akkor a település izgalmas épületekből áll majd össze. A raktár például olyan praktikus és tetszetős volt egyszerre, hogy annak a Balaton-felvidéki építészmennyországon túl is volna helye: a polcok, öltöző, kisasztal egy sínek közé épített platón kapott helyet. Amikor a telepes berámolt, akkor sínen a raktár fölé guríthatja az áttetsző ponyvával borított tetőt.

Szintén hasznos honfoglalóeszköz az a sámli, amit a többi hasonló modellel összeillesztve székké, asztallá, vagy emeletes építménnyé alakíthatunk.

A félig megalapított település politikai viszonyait jelzi a típusház, aminek oldala és teteje még nem volt ugyan, de formájából érezhető volt, hogy legfontosabb tulajdonsága nem a védelem, hanem a kellemes bámészkodás. A ház lábakon áll, hogy ablakaiból zavartalanul lehessen nézni a tájat.

Hasonló indíttatású a település egyik szellemi központja, a meditációs ház, ami a bokros túloldalának magányában áll, a naplementében fürdő táj felé fordulva.

Miért izzadnak az építészek?

Az építészek láthatóan nem adták fel, hogy estig befejezzék az épületeket, így az utolsó nap is intenzív munka folyt. A rekkenő hőségben joggal vetődött fel a kérdés: miért jön el egy építész, vagy egyetemista több száz, vagy akár ezer kilométerre, hogy a befizetett pénze ellenében egész nap nehéz fizikai munkát végezzen?

„Az építészetnek a praktikus részét szeretem igazán. Az egyetemen tervezünk, dizájnolunk, projekteket építünk fel. De aztán van egy nagy szakadék, aminek a másik oldalán a gyakorlati építészet van, amivel nagyon kevés a kapcsolatunk” – adta elő lelkesen egy román résztvevő. „Itt viszont mi magunk csináljuk meg, amit kitalálunk.”

Egy magyar építészlány szerint a kérdés az építészlélek legmélyére vezet.

Minden építésznek az a vágya, hogy amit megtervez, azt ő maga valósítsa meg. Itt pont ezt csináljuk. Leülünk, kitaláljuk, és aztán összerakjuk.

„Az egyetemen anyagokról tanulunk, de szinte meg sem érintjük azokat. Az építőtáborban viszont mindent meg lehet fogni, fel lehet vágni, ki lehet tapasztalni, mi milyen” – mesélte az egyik nagyon piszkos lány. Rápillantottam fekete bőrére, és nem volt kérdés, mit ért az anyagok megtapasztalásán.

„És ez amúgy személyiségfejlesztő is. Fizikai munkát végzel, piszkos vagy, együtt dolgozol másokkal, és ez segít lelkileg is, nem csak szakmailag” – tette hozzá a spanyol fiú

Az építészeket azonban nem lehet belekergetni az öncélú romantikába, derült ki, amikor rákérdeztem: a fennkölt érzéseknek közük van ahhoz, hogy olyan természetes anyaggal dolgoznak, mint a fa?

„Dehogy. Bármivel lehetne építkezni, csak a fa ma divatos anyag. Betonépítős workshopot nehezebb lenne eladni” – tárta szét a kezét egy lengyel építészhallgató.

Ez a mentalitás öltött testet a település kapujának avatóján. A monumentális, legalább tíz méter magas építmény szintjei elvileg az emberi szükségletek különböző szintjeit szimbolizálták. A legfelső emeletre mászó orosz építész azonban nem a szellemi magasságokat érzékeltető szavalattal fordult a táborlakókhoz, hanem pezsgőt vett elő, hogy azt locsolja az ujjongó honfoglalókra.