Rémisztő állapotok a röszkei senki földjén

Azért utaztam a szerb–magyar határon kialakított tranzitzónához, hogy megtudjam: miért tiltottak ki két segélyszervezetet a területről akkor, amikor több ezer, bebocsátásra váró menekült szorul segítségre. Talán megváltozott a helyzet, és a magyar állam olyan elánnal osztja az ételt, a ruhát, és annyi orvost rendelt a környékre, hogy a lelkes amatőrök csak láb alatt lennének?

A helyszínen, a röszkei zónában mindenesetre nyoma sem volt az állam intenzív humanitárius munkájának. A napfényben szikrázó kerítés előtt rendőrök és katonák ácsorogtak napszemüvegekben, a kerítés mögött pedig menekültek bóklásztak a rongyokból emelt sátortáborban. Egyetlen tájidegen elem tűnt fel: egy fiatal férfi, aki kívülről a kerítésbe kapaszkodva a rendőrökkel vitatkozott.

Nem sokkal később kiderült, hogy jó volt a megérzésem: a férfi segélyszervezeti munkásként érkezett, a vita pedig pont a kitiltásokról szólt. De azt is megtudtam, hogy nem valami különleges pillanatot sikerült elkapnom.

„Segélyszervezeteknek dolgozom, segélyszervezeti munkások napi működését koordinálom. Én tartom számon, hogy mik a problémák, milyen eszközökre van szükség, hova kell menni – magyarázta a rendőröktől távolabb sétálva. – De a közelmúltban kiderült, hogy a tranzitzónába már én sem léphetek be, így sokkal nehezebb lett a munkám”.

Kezdett felsejleni előttem a területet igazgató rendszer, amikor a férfi elárulta: nem indokolták meg kitiltását, csak elméletei vannak az okokról. Mélyebben nem tudtunk belemenni ezek elemzésébe, mert egészen gyorsan kiderült, hogy valójában mi áll a kitiltások mögött. A területet igazgató önkény.

De mielőtt ebbe mélyebben belemennénk, gyorsan elmagyarázzuk, hogy néz ki a déli határon kialakított menekültellenes rendszer. A zóna három részből áll:

1. Kerítés a szerb–magyar határon
2. Két tranzitzóna: Ez egy kapu a kerítésen, amelynek magyar oldalán egy 40-50 ember befogadására alkalmas, börtönszerű ketrec van.
3. Senki földje a kerítés Szerbia felőli oldalán

A kerítést nem kell magyarázni.

A tranzitzónára azért van szükség, mert nem lehet megtenni, hogy egyáltalán ne engedjük be azokat az embereket, akik menedéket kérnek. A kerítésen két helyen – Röszkén és Tompán – ajtók épültek, ahol a kormány elmondása szerint bebocsátást kapnak azok, akik legálisan szeretnének bejönni Magyarországra. Az ajtók azonban egy ketrecbe vezetnek, ahol napokig aszalják mindenfajta ok nélkül a menekülteket, akik aztán nyílt táborba kerülnek. Erről bővebben itt írtunk.

A senki földje a magyar kormány igazi fejlesztése. Az ajtókon csak napi tizenöt embert engednek be, így a kerítés másik oldalán, de magyar területen, ezrek kényszerülnek hetekig, hónapokig várakozni. A menekültek a földön alszanak és segélyeken élnek, egyetlen vízcsapon és a túléléshez elegendő élelmen túl semmit nem kapnak: nincs szállás, se bolt, se vécé. Néhány hete a szerb hatóságok állítottak fel pár toi-toi vécét. Ez az a terület, ahol nem engedik, hogy a Migszol és az Oltalom munkatársai segíthessenek a rászorulókon.

Önkény, káosz

Csatlakozzunk vissza történetünkbe, hogy rögtön kiderüljön: a menekültek fogadására kialakított terület legfontosabb jellemzője a káosz és az önkény.

Át akartunk kelni a kerítés másik oldalára, a senki földjére, de az ott strázsáló rendőr a közeli tranzitzónához irányított minket. A segélyszervezet dolgozója meglepődött, mert eddig ez az ember volt felelős az átengedésért. A tranzitzónában, a kerítés mögött álldogálók hosszasan telefonálgattak, majd azt mondták, kísérőm átmehet, én nem. Miért? Ez nem derült ki, ahogy az sem, miért tiltják meg a fotózást, noha a megyei rendőrségtől engedélyt kaptam, hogy a tranzitzóna kerítésén kívül állva bármit fotózhatok. Később azt állították, csak a rendőröket nem fotózhatom, noha ilyen jogszabály sem létezik.

Egyre erősebb lett a gyanúm, hogy a határszélen a harmincas évek csendőrvilága uralkodik, ahol a kakastollas tiszt mondja meg, mit szabad, és mit nem. Ez egybevágott a segítő történetével, aki elmondta: a két segélyszervezetet egy helyi tiszt küldte el, erről papírt sem kaptak. „Lehet, hogy ha holnap kérdezitek, simán átmehettek ételt vagy ruhát osztani?” „Lehet” – bólintott, majd nyomatékul elmesélte: a napokban érkezett a területre egy angol önkéntes, aki teherautóból ruhát osztott a menekülteknek. Másnap ugyanebből az autóból cukrot és teát akartak eljuttatni az embereknek, de hiába. Az aznapi tiszt elzavarta őket. Miért? Csak.

Hiba lenne azt gondolni az esetlegesség okának, hogy a terület távol van a fővárostól, és a vad pusztában már csak ilyen kaotikusan mennek a dolgok. A rendszer védelmi oldalát ugyanis olyan precízen rakták össze, hogy ha az adórendszerünk nézne ki így, akkor Magyarország fektetne be Németországban, és nem fordítva. A határ mentén néhány száz méterenként egy katona, és egy rendőr párosa strázsált. A kerítés és a pengés drót akkurátusan elhelyezve. A kerítés előtti terület homokkal felszórva és elgereblyézve. A rendőrök már érkezésem előtt megkapták adataimat, csak biccenteni kellett a kocsiból, hogy végigdöcöghessünk a határzónán.

Ezek után nehéz elképzelni, hogy a kerítés másik oldalán tomboló állapot a véletlen műve lenne, nem pedig a kormány szándékos akciója.

Katasztrófaövezet kormányutasításra

Megdöbbentő volt ugyanis, amit a senki földjén láttam. A helyzet még a macedón–görög határ hírhedt tábornál is vadabb volt. Idomeniben ugyanis legalább sátrakban laktak az emberek.Magyarország szélén, az olimpiarendezésre készülő Budapesttől 200 kilométerre azonban ágakból, pokrócokból, nejlonlapokból épült egy egész falu. Csak néhány sátrat láttam.

„A rendőrök jellemzően nem engedik, hogy sátrakat vigyünk be” – magyarázta a segítő olyan hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a rendőrök védtelen emberek szívatásával vannak elfoglalva.

Kísérőm gyors léptekkel járta körbe a telepet: tudakolta, kinek milyen ruhára van szüksége, begyűjtötte az angolul jól beszélő afgán újságírólány elromlott mobilját, végül pedig egy égett lábú gyereket keresett meg, hogy kiderítse, át kell-e kötözni a sebét.

A 700-1000 embernek otthont adó nyomortelepen bolyongva megállapítottam, hogy lehetetlen lenne itt olyan felvételt készíteni, amelyiken nem látszanak sem nők, sem gyerekek. A sátrak közt rengeteg gyerek játszott, egy ajtón bepillantva zöldségeket szeletelő nőket láttam, az apró gödrökben rakott tűz felett spagetti főtt. Kisgyerekek mosogattak a röszkei senki földje egyetlen vízcsapjánál, a férfiak pedig műanyag palackban hordták a vizet a sátorhoz.

Szívszorító volt látni, hogy a sárban, porban tartott emberek még itt is megpróbálnak civilizáltan élni. A sátrak előtt mindenhol levetett cipők álltak, hiszen a lakásba nem trappolunk be sáros lábbal.

Kormánypropaganda a csecsemők nyomorával

A hely brutalitása mégis akkor mutatkozott meg teljes valójában, amikor csatlakozott hozzánk az egyik segélyszervezetnél dolgozó gyermekorvos. A fehér ruhás, sztetoszkópos nő révén a tábor egy addig nem látott oldala tárult fel előttem.

Tíznapos csecsemőket hoztak elénk, az orvos a még meglévő köldökcsonkot fertőtlenítette, és szemcseppel ápolta a babák begyulladt szemét. Egyedül a tompai senki földjén négy, egy hónaposnál fiatalabb csecsemőt kellett ellátni. Családjaik három-négy hete táboroztak a porban, pokrócokból és lombokból tákolt viskókban, és még ugyanennyi várt rájuk a bebocsátásig.

Ismételjük át: nem azért kell a kisgyerekeknek a porban lakniuk, mert nincs számukra más lehetőség. A menekülttáborokban van elég férőhely, és a családok a hosszú várakozás után mindenképpen bebocsátást nyernek valamelyik állomásra. De a magyar állam – vélhetően a menekültek elriasztása végett – igyekszik olyan mostoha körülményeket teremteni, amilyet csak lehet.

A magyar szervek nemtörődömsége már a tranzitzónába beléptetésnél kézzelfogható. Az oda belépni jogosult 15 embert ugyanis nem a rendőrség vagy a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) választja ki, hanem három menekült végzi a helyszínen, miközben a magyar hatóságok a helyiek elmondása szerint egyáltalán nincsenek képben: ki mennyi ideje várakozik, ki családos, és kinek vannak egészségügyi problémái. Természetesen arról is megkérdeztük a BM-et, hogy miért ilyen módon zajlik az adminisztráció, illetve mi lesz később, ha ezek az önkéntesek átjutnak, ki állítja majd össze a listákat, amelyekben számon van tartva, ki mikor érkezett, családdal érkezett-e, van-e egészségügyi problémája. A cikk megjelenéséig erre sem kaptunk választ.

Az angolul jól beszélő Mosan, Hanif és az Afganisztánban újságíróként dolgozó Katira állítják össze a várakozók listáját, rangsorolják az embereket családi és egészségügyi állapot szerint, és ők számítják ki azt is, hogy kire mikor kerülhet sor. A több ezer nevet tartalmazó papírokat a kerítésnél adják le a rendőröknek. Az ügyintézés persze nem mindig megy zökkenőmentesen. Néhány napja is nagy kavarodás volt a nevekkel, tudtam meg a helyszínen. A magyar hatóságok ugyanis véletlenül összekeverték a papírokat.