Máté, Mirella
10 °C
13 °C

Életemben először láttam szélben repülő kutyát

DSZZS20060820402
2016.08.20. 18:48
Volt, aki háborúban érezte magát, halálfélelme volt, másnak élete egyik legjobb buliját jelentette, amikor tíz évvel ezelőtt hatalmas vihar tört ki az augusztus 20-i tűzijátékon. Szerdán arra kértük az olvasókat, írják meg élményeiket a 2006-os tűzijátékról. Ez a cikk a közel 200 levél alapján készült. Olvashatnak benne szélben repülő napernyőről, szélben repülő kutyáról, szélben repülő kislányról, és szélben repülő díszkovácsról, valamint Dávid Ibolya kalapjáról, a hétköznapok hőseiről és az emberi butaságról.

Durva volt

  • Én 10 évvel ezelőtt a 20-i ünnepségen a Lánchíd közelében voltam, ott, ahol a fa ráesett a 2 halálos áldozatra. Ugyan szerencsére háborúban még nem voltam, de a látványról az jutott eszembe... Mivel a tűzijáték rakétái nem tudtak a széltől magasra szállni így hát majdnem vízszintesen repkedtek és robbantak így megvilágítva a földön folyó esővizet, mely vérrel keveredett... Konkrétan a fa alatt álltam az esőtől menedéket keresve, szerencsémre két rakéta robbanása között egy reccsenést hallottam és felnézve láttam hogy esik le az ominózus fa. Széttártam a karom és kilöktem annyi embert amennyit tudtam és én is kereket oldottam az utolsó pillanatban... Rám esett pár kisebb ág de a rönk elkerült. Vissza nézve láttam a káoszt és a fejetlenséget. Emberek kiabáltak szaladgáltak segítségért. Egyszerre igazán pánik helyzet alakult ki. Testvérem aki velem volt lehajolt hogy pulzust nézzen egy áldozaton amíg én mentőt próbáltam hívni. Hiába volt mert ahogy próbált pulzust tapintani meglátta hogy az áldozat koponyája halálos sérülést szenvedett. Többen rám kiabáltak hogy ne csak álljak hívjak mentőt. Én megkérdeztem, hogy maguk is mentőt hívnak? Mondták, persze. Mondtam neki, hogy akkor mi lenne ha csak egy ember próbálna hívni közülünk hisz valószínűleg a mentők telefon szolgáltatása túlterhelt. (Kristóf)
  • A következő pillanatban előttem pár méterrel egy platánfa hatalmas ága zuhant a földre a járdára. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez már nem vicc, itt bármi megtörténhet, ki vagyunk szolgáltatva a természet erőinek és akár meg is halhatunk. Ilyen halálfélelmet még sosem éreztem, borzasztó érzés volt. Ilyenkor érzi át az ember, hogy tulajdonképpen tényleg csak egy apró porszem a világban. (Tímea) 
  • Az MTA-nál a sátrak között egy lacikonyhás, fehér, csak tetőt adó sátor sarkánál találtunk jó helyet a Duna felőli oldalon. A sátorba belekapott a szél, a tulajjal egyszerre kapaszkodtunk bele (én kb. 100 kg, ő kicsit többnek tűnt). Mint a tollpihét kapott fel bennünket, de az első szélroham tényleg rövid volt, nem emelkedtünk fel. A másodikra a tulaj csak legyintett, hagyd, mondta. Emlékszem, egy pillanatra mindketten megdöbbentünk az erőkön... (László)
  • Bár haladni nem nagyon lehetett. Emlékszem arra az érzésre, hogy nem kapok levegőt, nem tudtam levegőt venni, mert annyira zúdult rám az eső és szél is volt és ilyen nyomást éreztem. A fejemet ütötte az eső olyan ereje volt. Szememet alig bírtam kinyitni, nem láttam semmit. Csak hallottam a tűzijáték ropogását, ami ebben a helyzetben olyan érzés volt mintha háború lenne és lőnének. (Erika)
  • A 100 km/h-s szélben az apró jégdarabok valódi fájdalmat okoztak, ahogy a vizes pólón keresztül a testet érték. A futó emberek közt többen menedéket kerestek, először mi is kukák mögé próbáltunk bújni, hogy a jégverés okozta fájdalmat a bőrön enyhítsük. (Máté)
  • Én először igazán akkor ijedtem meg amikor a férjem rányomott a hídpillér falára, elém állt, és a két kezét a vállam mellett felrakta a pillérre. Utólag elmondta attól félt hogy a tömeg agyonnyom engem, ő is alig bírt talpon maradni, pedig nem egy gyenge ember. Másodjára akkor ijedtem meg amikor a széltől nem kaptam levegőt. A pólónkba dugtuk a fejünket úgy sikerült levegőt vennünk. (Erzsébet)
  • A házak tetején levő cserepek hullottak, mint a levél a fáról, és a szemem láttára esett a tömegbe és az emberekre. (...) Amikor vége lett indultunk haza csurom vizesen. Több mentő mellett mentünk el, ahol véres, elázott fejű embereket próbáltak ellátni. (Viktor)
  • Láttam egy 10 éves forma gyereket egyedül, elesve sírni a földön, de nem tudtunk odamenni hozzá segíteni, mert mindenki taposta a másikat. Láttam üres babakocsikat elborulva és pici gyermekét magához ragadó anyukát futni a tömegben. (Katalin)

Elszálltak a szélben

  • A hídon lévő zászlók kirepültek a helyükről, és én azt figyeltem, hogy a hegyes végével mikor fúródik belénk.  (Katalin)
  • Nehéz vasáruival, standjával együtt elrepült a díszkovács – egy mondatban talán így lehet a legtömörebben összefoglalni e tíz esztendeje lefutott augusztus 20-át. A Várban voltunk, a mesterségek ünnepén, s éppen arra készültünk, hogy keresünk egy helyet nagy rondella feletti bástya szélén, amikor teljesen váratlanul a könyvtár irányából lecsapott ránk a vihar. Hihetetlen erővel felgyorsult szél (ami ugye csak a kapun talált magának utat) és a túloldalról felkapott seregnyi tárgy szó szerint elsodorta őket. (Utóbb akadt két ember, akit karban vittek el.) Egy tekintélyes súlyú és izomzatú ötvenes fickó, azaz a fal mentén jobbra árusító díszkovács a standjával, termékeivel együtt repült át a kapun úgy, hogy segíteni sem lehetett rajta. Ma is látom, ahogy azt a nagy darab férfit nudli módjára, másodpercek alatt görgeti tova az orkán. (Miklós)
  • Mindenfelé asztalok, ablakok, cserepek szálltak. Így átvágtunk a Váci úton, majd a Deák tértől kb. 150 méterre egy oszlopos kapualjba behúzódtunk. Ekkor már minden repült a levegőben ami 1-10 kg volt. Rettenetesen féltünk, fentről ablakok hulltak le keretestül. Mindezt hatalmas robajok, sikoltások, durranások közepette. Kb. 15-20 perc után elkezdtünk rohanni a Deák felé. Közben a 20 méterre lévő Meki székei repültek, meg tálcák, amiket ott hagytak az emberek. (Gergely)
  • Mikor a szél nagyon feltámadt, akkor már azért para volt, mert a rakparton álltunk és egy óriási faszerkezetes napernyő húzott el a fejünktől centire. A Belgrád rakparton voltunk, nem messze az Intercontinentáltól, ahonnan a teraszról meg az emeletről evőeszközöket fújt le a szél, így aki oda húzódott be, pórul is járhatott a fején landoló kanalak, kések, villák miatt. (Ágnes)
  • Az emberek egymást lökték egyre beljebb a sütödés sátrak alá. Gyorsan kiderült ennek a veszélye, a forró olajjal teli hatalmas tepsik majdnem ráborultak az emberekre. Az árusok ordítva próbáltak mindenkit távolabb terelni. Emlékszem egy fiatalra aki kiabálva vágta át magát a tömegen, hogy az ideiglenes elektromos elosztó szekrényt áramtalanítsa mielőtt az emberek kidöntik és mindenkit megráz az áram. (László)
  • Hihetetlen, orkánerejű szélvihar. Életemben először láttam repülő kutyát. Egy csaj szaladt a szél elől, és mögötte, a póráz másik végén repült a kiskutyája, ahogy felkapta a szél. (Gergely)

Akik pánikoltak

  • Emlékszem egy nőre, 3 gyerekkel volt, a kezében a legkisebb, ez a nő teljesen magán kívül volt, hisztizett, ordított, hogy jaj mi lesz velünk stb., miközben persze a gyerekei ugyanezt leadták. Mi meg félreálltunk, úgyis mindegy volt, ekkora esőben nem volt esélye se az esernyőnek, se semmi másnak. Később láttuk, hogy aki kapualjba állt be, az is elázott. (Bálint)
  • Ekkor egy anya a 2 gyermekével is behúzódott hozzánk a kapualjba. Az anya rettenetesen félt, azt üvöltötte a gyerekeknek "mind meghalunk, meg fogunk halni". (Gergely)
  • Jobb híján elkezdtem simogatni a hónaljam alá szorult kis kínai fiú kobakját, s mondogattam neki magyarul, meg angolul, hogy egyszer ennek úgyis vége lesz. Nem hatott, remegett, félt, és ami kissé idegesítő volt számomra még olyan szorult helyzetben is: visítozott. Szörnyű volt. Már nem is a visítozás, hanem ami körülöttem zajlott. A hátam mögött egy 4-5 fős társaság elkezdett sikítva imádkozni, hogy „megérdemeltük, az Úr lesújt, mert nem éltünk helyesen, szétromboltuk a bolygónk”. (Béla)
  • De sokan csak rohantak egy irányba, mint az eszüket vesztett állatok, üvöltöztek, visítoztak amivel csak tovább növelték az általános pánikot. Egyesek babakocsival bukdácsoltak. Már korábban is megjegyeztem magamban, hogy egy ekkora tömeg közepébe, mi a francnak kell babakocsival kijönni. (Gábor)
  • Többször is dumáltunk az esetről. Hihetetlen, hogy mennyire sok embert elkapott a pánik. Egyszerűen nem voltak képesek kezelni a helyzetet. Ne legyen, de mi lenne egy komolyabb földrengésnél? Felvetődött bennem, nálunk miért nem tanítják, hogy mit kell ilyen esetben csinálni? (Zoltán)

Akik nem pánikoltak

  • Előttünk egy apuka ült két kisgyerekkel. Látva, hogy közeledik a vihar, szépen hazamentek. Ezt csak azért írom le, mert utólag mindenki kereste a felelősöket a rendezők, a meteorológusok, sőt az állami vezetők között is, pedig mindenki szabadon dönthetett, hogy elmegy vagy marad. (István)
  • Én behúzódtam valami mögé, hogy ne legyek a tömeg útjában, nem menekültem, hiszen végül is csak az eső esett és a szél fújt, nem álltam semmi alatt, ami rám dőlhetett volna, így tudtam, hogy csak nyugodtan ki kell várnom, amíg kicsit csendesedik, és nem kell belefutnom abba az őrült húsdarálóba. (Gábor)
  • Felejthetetlen élmény. Akár a fiamnak, nekem is, ha lehet így mondani, a kedvenc természeti katasztrófánk az özönvíz. Az esőt mintha dézsából öntötték volna, a tomboló szél és friss levegő felerősítette az érzékeimet. Imádtam az esőben állni, a többség a híd lába alá tömörült. A budai rakparton álltam, a tűzijáték nem látszott, csak a színekben pompázó eső, ahogy a széllökések megkavarták, úgy kavarogtak vele együtt a színek. (Szabolcs)
  • Szabályosan ámultunk a tesómmal, hogy mennyi hülye ember van. Menekülnek az esőtől. Férfiak, fiatal srácok. (!!!!!) Mi konkrétan átöleltük a párunkat, hogy a mi hátunkat verje az eső és az a kis jég. (Zoltán)
  • Futok pár lépést, majd tisztul a fejem: Ez csak eső. Egyszerűen eszembe jut, hogy egyszer, otthon, az Alföld közepén, én több kilométert sétáltam egy ilyen nyári viharban, egy szál pólóban és akkor sem történt semmi, még élveztem is. Lelassítok, sétálni kezdek, talán közben még el is mosolyodom: ez csak egy nyári zápor, hát mi történt velem? Hát miért rohanok én a tömeggel? (Csaba)
  • Amikor megérkezett a vihar, mindenki elindult a metró felé, nagyon sietősen, de nem pánikszerűen. Gyors fejszámolás után kijött, hogy esélytelen hogy mindenki beférjen a metróba, meg aztán így is, úgy is bőrig ázik mindenki, szóval úgy döntettem, hogy maradok. Egy pálinkaárus mobilstand volt pont mögöttem, ott vettem gyorsan barackos védőitalt a megfázás ellen, mielőtt bezárták az utánfutót. Végignéztem a tűzijátékot a rakpart korlátjánál, nagyjából két tucat ember társaságában. Egészen szürreális élmény volt, ahogy a vihar elfújta a robbanó pirotechnikát, engem leginkább egy impresszionista festmény ecsetkezelésére emlékeztetett a látvány. (Szilárd)
  • A Gresham Palota előtti kis parkban álltunk a Lánchídnál, mikor is elkezdett az orkán erejű szél fújni, és rá nemsokára a petárdák is mellettünk pukkantank. Nem igazan tudom mi történt velünk, de olyan szürreálisan viccesnek találtuk az egészet, hogy szívünk szakadtából elkezdtünk nevetni és élveztük az elemek tombolását. Szó szerint belevetettük magunkat a szélbe, ami megtartott minket. Odafutottunk a Négy Évszak hotel egyik üvege elé. Az üveg másik oldalán az elegáns étteremben külföldiek fogyasztottak vacsorájukat, mi meg kint lucskosan, dekoltázzsal az üvegre préselődve. Mint valami Armageddon-csőcselek a burzsoá kapujában. Ez annyira vicces volt, akkora nevetőgörcs jött ránk, hogy ez átragadt a körülöttünk állókra és vagy negyed órán keresztül a hasunkat fogtuk többed magunkkal. (Moncsi)
  • Látszott, hogy Budán, a hegyek mögött már van valami, és érkeztek az egyre durvább széllökések is. Ekkor döntöttünk úgy, hogy ezt nem kéne megvárni, inkább igyunk egy sört valahol. (Ez a stratégia, mármint hogy „inkább igyunk egy sört”, más nehéz helyzetben is bevált már). Amikor betértünk egy kisebb, a Dunára merőleges utcába, már repültek a reklámtáblák, mögöttünk a téren a sátrak. Épp tempóban érkeztünk, már megkaptuk a sörünket és nyugodtan üldögéltünk egy sarokasztalnál, mikor a védett helyet kereső tömeg is betódult. (Viktor)

Segítőkészség

  • Az alsó rakpartnál elkezdték a nőket és a gyerekeket felhúzni a falon, hogy hamarabb kikerüljenek a hömpölygő tömegből. Ahogyan az igaz, hogy egy bolond százat csinál, úgy az is, hogy egy hős valahogy előcibálja az emberből ezt az ösztönt. Pár pillanat telt csak bele, s a rakpartot és a Petőfi teret elválasztó 1,5 méteres betonfalon már 5 férfi állt. A fejük véres volt a sok üvegszilánktól, s kavicstól, amit a szél mart bele az arcukba. Elkezdték felhúzni a gyerekeket és nőket. Pár pillanat múlva egy hatalmas félkör alakult ki a rakpart útján, melyet a menekülő férfiak húztak a nők és gyerekek köré, hogy amíg őket kirántják a tömegből, addig ne érje őket a sok szilánk és egyebek. Ez a látvány megért egy repedt térdkalácsot, és néhány repedt bordát. Szörnyű és csodálatos volt mindezt átélni, s látni, hogy az emberek hogyan reagálnak egy ilyen helyzetre. (Béla)
  • A legjobb az egészben, hogy a Gresham Szálloda is beengedett mindenkit, kaptunk Gresham feliratú törülközőt, meg talán teát is (de lehet, hogy megszépíti az emléket az idő). (Gergely)
  • A kikötőben horgonyzó külföldi hajók személyzete száraz törölközőket hozott ki a hajókról, és azt adták oda az embereknek, sőt, be is engedtek sokakat a hajókra szárítkozni. Tetszett ez a hozzáállás. (Mária)
  • A házban lakók invitáltak be többed magunkkal, egész kis átjáróházat csináltak a lakásukból, törölközőket, száraz ruhákat adtak, mindenhol vadidegen félmeztelen emberek egy szál törülközőben, csuromvizes pólók, bugyik, alsógatyák mindenfelé, amiket aztán hajszárítóval szárítgattunk, nagyon jó fej volt mindenki. (bbb)
  • Többed magunkkal a Külügy bejáratának üvegéhez szorultunk. Egy idős asszony láthatóan kimerült, jó lett volna leültetni és hát mi is nagyon eláztunk, ezért kopogtunk/dörömböltünk a minisztérium ajtaján. Mutogattunk, kiabáltuk hogy "baj van, engedjenek be!". A bentiek meg csak néztek, hiába dörömböltünk. Később azt nyilatkozták (a Hvg-nek?), hogy mindent megtettek bla bla, holott semmit nem tettek: mi kint voltunk, ők meg bent. (Ferenc)
  • Az óbudai Rozmaring vendéglőben tatárbifszteket rendeltünk. Egyszer csak lecsapott a vihar olyan erővel, hogy amíg kenésre emeltem a késem, az orrom elől elúsztak a bifsztekeink az árral. A vendéglő fedett teraszán didergett agyonázva mindenki. Lajos, a tulaj abroszokat osztogatott. Szóval valamennyien szép fehér és színes damasztabroszban vártuk, hogy mi lesz. (Ágnes)