Vendel
6 °C
21 °C

Dragomán György: Puskák vagy galambok

Egy novella, két változat

puskak es galambok cover
2016.10.01. 11:39
Több mint tíz éve annak, hogy Dragomán György erdélyi születésű, családjával 1988-ban gyerekként Magyarországra települt magyar író megírta a Puskák vagy galambok című novelláját. Az írás a honlapján már jó ideje olvasható, de nemrég a Facebookon újra megosztotta, néhány napja mi is megemlékeztünk róla egy Mindeközben-posztban. Most hozzájárult ahhoz, hogy teljes terjedelmében, sőt az eredetileg megírt módon, két változatban is közzétegyük azt.

A szöveg egy 1986. novemberi, tökéletesen értelmetlen romániai népszavazást idéz fel: a békéről kellett szavazni. Mármint a kollektív emlékezet szerint – amin a novella is alapszik –, mert formálisan a katonai költségvetésről szólt. Teljesen értelmetlen népszavazás volt, ami ennek ellenére tömegeket mozgatott meg (kényszerített) az urnákhoz: a húszmilliós országban mindössze 228-an nem vettek részt rajta. A minél magasabb részvétel iránti őrületet jelzi, hogy Nicolae Ceaușescu a szavazás előtt nem sokkal, október 23-án bejelentette: a választói korhatárt 14 évre csökkentik. 

Nehéz nem észlelni egy tizenegy éve írt, harminc éve játszódó szöveg mai aktualitásait, ezért is kértük el a szerzőtől a novellát. A keletkezése (vagyis, mint láthatják, keletkezésük) körülményeiről ezt írta:

Eredetileg a Litera.hu 2005-ös előszilveszterére írtam a szöveget – később, 2007 őszén a Mozgó Világ utánközölte –, az volt a téma, hogy tessék választani. Nekem eszembe jutott az a remek népszavazás, és erről írtam. (Egyébként egy másikat is terveztek 1989. december 29-re, de arra az ismert okok miatt már nem került sor.) Az volt a poén, hogy két, egymástól nem nagyban eltérő változatban írtam meg a szöveget, és aztán a Trafóban megszavaztattam a közönséget, hogy melyik verziót is szeretnék, a békét vagy a háborút. A két verzió csak pár szóban tér el egymástól, ez volt a poén lényege: van, amikor a választás csak illúzió.

Dragomán György:
Puskák vagy galambok – békeverzió

Ahogy bementem a tornateremben a vastag bordó posztóval lefüggönyözött szavazófülkébe, a borítékkal és az ellenőrzőmmel a kezembe, alig bírtam ki kacagás nélkül, mert eszembe jutott, hogy mit mondott édesapa, amikor megmondtam neki, hogy nem mehetek el mégse vele vasárnap hajnalba az ócskapiacra, mert kötelező az iskolába menni, hogy részt vegyek a referendumon, szóval édesapa azt mondta, hogy szart se ér az egész, legjobban tenném, ha szépen letolnám a gatyámat, és odakakálnék a szavazófülke padlójára, és aztán a cédulával kitörölném a seggem, és aztán betenném a borítékba és azt dobnám bele az urnába, hogy tudják meg, hogy mit gondolok a hülye referendumukról, de anya ettől nagyon haragos lett, és azt mondta, hogy apa vigyázhatna a szájára, jobban meggondolhatná, hogy milyen marhaságokat beszél előttem, mert ha sok ilyet mond, akkor ne csodálkozzon, ha majd egyszer a Duna-csatornánál találja magát, de ezen édesapa csak nevetett, és azt mondta, hogy képzeljem el a szavazatszámláló bizottság elnökét, hogy mekkora szarba lesz, amikor majd kinyitja a borítékomat, és ezen úgy kacagott, hogy muszáj volt nekem is vele kacagni, és amikor bementem a fülkébe, akkor is ez jutott eszembe, szinte láttam is magam előtt az igazgató elvtárs kövér arcát, ahogy az egész feje olyan vörös lesz a haragtól, mint a zászló, de aztán megláttam Gagarin elvtárs életnagyságú fényképét, fel volt szépen kasírozva a szavazófülke hátsó falára, a fehér békegalambok közé, amelyikekre a világ sok-sok nyelvén azt írták fel, hogy béke, nem tudtam még rendesen olvasni, de azt azért még én is ki tudtam olvasni, hogy pax, meg paz, meg pácse, és mindegyik békegalamb egy-egy kis ágacskát vitt a szájában, úgy, minthogyha fészket akartak volna rakni, pedig a galambok nem is tudnak rendesen fészket rakni, mert csak azt tudják mondani, hogy tudom, tudom, tudom, de Gagarin elvtárs pont olyan büszkén állt ott, a sisakjával a kezében, mint mindig, és muszáj volt, hogy odanyúljak, és megérintsem a sisakot, elöl azt az átlátszó részét, tudtam, hogy csak kartonból van, de mégis meg kellett fogjam, mert én nagyon szerettem Gagarin elvtársat, amiért olyan bátran felrepült az űrbe, hogy lehozza onnan nekünk a népek barátságát, és amikor az első iskolai napon példaképet kellett választani, én Gagarin elvtársat választottam, és a tanító néni nagyon megdicsért, és mondta, hogy nagyon jól választottam, mert Gagarin elvtárs igazi hős, aki nagyon de nagyon sokat tett a békéért és a népek barátságáért, és megkérdezte tőlem, hogy mit szeretek Gagarin elvtársban a legjobban, és én mondtam, hogy legjobban a sisakját, azt, hogy olyan kerek de mégis ki lehet látni belőle ott az üvegen, és a tanító néni mondta, hogy igen, és ha Gagarin elvtárs az iskolánkba látogatna, akkor biztos, hogy megengedné, hogy felvegyem a sisakját, de akkor Ferike jelentkezett, és mondta, hogy ő úgy tudja, hogy Gagarin elvtárs már nem él, mert az óvodában tanulták, hogy életét vesztette egy repülőgép-szerencsétlenségben, de a tanító néni erre azt mondta, hogy az nem számít, mert a szelleme az velünk van, és a szívünkben örökké élni fog. Ahogy megérintettem a sisakot, éreztem is, hogy megdobban a szívem, és akkor úgy láttam, de tényleg, hogy Gagarin elvtárs életnagyságú kartonpapír arca megmozdul, és Gagarin elvtárs rám kacsint az életnagyságú kartonpapír szemével, de tudtam, hogy ez nem igaz, ezt csak képzelem, inkább kinyitottam a borítékot, hogy kivegyem belőle a szavazólapomat, és megint a tanító néni jutott eszembe, az, amikor azelőtt való csütörtökön a diavetítés után felkapcsolta a villanyt, és fellépett a katedrára, és ránk nézett, aztán nagyon hangosan azt mondta, hogy nem az a kérdés, hogy fagylalt vagy csokoládé, nem az kérdés, hogy málnaszörp vagy baracknektár, még csak nem is az a kérdés, hogy székelytánc vagy romántánc, nem, nem, a fő kérdés, az egyetlen igazi kérdés mindig is az lesz, hogy béke vagy háború. Itt elhallgatott, úgy, minthogyha tényleg valami kérdést tett volna fel, és azt várta volna, hogy valaki jelentkezzen, és megmondja a választ, de senki se jelentkezett, úgyhogy a tanító néni tovább folytatta, azt mondta, hogy sokak szerint mi, kis elsősök nem vagyunk elég érettek a békeharcra, nem vagyunk elég nagyok ahhoz, hogy felfogjuk, hogy a békeharc pontosan azt jelenti, hogy minden egyes cselekedetünk, minden egyes döntésünk, minden egyes választásunk arról szól, hogy mit akarunk, azt, hogy béke legyen, vagy azt, hogy háború. Amikor nem tanuljuk meg szóról szóra felmondani az olvasmányt, akkor nem csak magunkkal tolunk ki, hanem a háború útján teszünk előre egy kicsi lépést, és sok kicsi sokra megy, és ha nem vigyázunk, a végén mi is úgy kutathatunk majd a romok között élelem után, mint azok a szegény gyerekek, akiket a diafilmen láttunk, és nem is tudjuk, mennyire szerencsések vagyunk, hogy

most vasárnap megadatik nekünk, hogy közvetlenül is választhassunk a béke és a háború között,

mert tudjuk meg, hogy gyereknépszavazás lesz, referendum, amin majd az egész világnak megmutathatjuk, hogy Románia Szocialista Köztársaság iskolásai mind-mind a békét választották, nem véletlenül dolgozik olyan fáradhatatlanul a pártfőtitkár elvtárs a békéért, hiszen mindnyájan tudjuk szépen a mondókát, hogy Ne mündrim ku tot cse facse Csáuseszku pentru pácse (kb. Szívünk büszkeségtől dagad, Csauseszku békét farag), és a lényeg az, hogy vasárnap reggel hatkor nyitnak a szavazófülkék a tornateremben, háromnegyed hatra mindenki legyen ott, hat óra öt percre végezni kell az egésszel, azért, hogy a mi iskolánk legyen az első a megyében, minekünk, kis elsősöknek is szavazni kell, ne féljünk, nem nehéz, annyi az egész, hogy be kell jelölni a szavazólapon, hogy melyiket akarjuk, nem kell aggódni, nem számít, hogy nem tudunk olvasni, oda lesz szépen rajzolva a kicsi kockák mellé egy békegalamb meg egy géppisztoly, tegyük szépen oda a jelet a galamb mellé, de ikszet rajzoljunk, ne keresztet, ennyi az egész, ennyit igazán megtehetünk mi is a békékért, na és ahogy kivettem a szavazlóapot a borítékból, láttam, hogy tényleg úgy volt, ahogy a tanító néni mondta, felül középen rá volt pecsételve a lapra a haza címere, és alá oda volt írva egy pár soros szöveg, de azt nem tudtam elolvasni, de még ha el tudtam volna, akkor se biztos, hogy értettem volna, mert románul volt, de a lapra legalul tényleg oda volt rajzolva két kicsi kocka, és egyik fölött galamb volt, a másik fölött meg egy olyan görbetáras géppisztoly, amilyennel a katonák szoktak járőrözni, és akkor az jutott eszembe, hogy igazából a háborúra is nyugodtan szavazhatnék, nem tudná meg soha senki, hogy én voltam, akármilyen csúnya dolog is lenne, aztán szépen letettem a szavazólapot az iskolapadra, ami oda volt beállítva a szavazófülkébe, és megfogtam a fekete filctollat, amelyik egy damillal volt odakötve a padhoz, mert be akartam ikszelni szépen a békét, na de akkor megint felnéztem Gagarin elvtársra, és megint úgy láttam, hogy rám kacsintott, de ezt csak egy pillanatig gondoltam, mert ahogy jobban megnéztem, hát mindjárt észrevettem, hogy egyáltalán nem is kacsintott, hanem valaki összefirkálta, pontosan azzal a fekete filctollal, amivel szavazni kellett volna, egy nagy galambszart rajzoltak az arcára, úgy, minthogyha a feje fölött szálló egyik békegalamb szemen szarta volna, és akkor láttam, hogy az összes békegalamb alá szarokat rajzolt valaki, úgy mintha röptükben össze-vissza szarták volna szegény Gagarin elvtársnak az egyenruháját meg az arcát, de még a sisakját is, és amikor én ezt megláttam, éreztem, hogy elönt a harag, majdnem olyan dühös lettem, mint amikor a kistestvérem véletlenül letépte a falról a Gojkó Mitics poszteremet, hogy úgy kettészakadt, hogy soha többet nem lehetett megragasztani, és tudtam, hogy nem tehetek mást, muszáj lesz legalább megpróbáljam helyrehozni ezt a hibát, muszáj lesz megmentsem valahogy szegény Gagarin elvtársat. Gyorsan elővettem a zsebkendőmet, és megnyálaztam, és felmásztam a pad tetejére, és elkezdtem letörölni vele a galambszart szegény Gagarin elvtársnak a szeméről, de a filctoll már megszáradt és nagyon nehezen jött csak le, hiába dörzsöltem tiszta erőből, és akkor kint megszólalt valaki, hogy mi a francot csinálok már, hogy ennyi idő alatt nem bírtam azt a rohadt kockát beikszelni ott a galamb alatt, mindjárt bejön, és úgy seggberúg, hogy elszállok én is mint egy békegalamb, és erre én mondtam, hogy mindjárt megyek, egy pillanat, és megint ráköptem a zsebkendőre, és még jobban dörzsölni kezdtem Gagarin elvtársnak az arcát, és már majdnem egészen ledörzsöltem róla a rajzolt galambszart, de ahogy csimpaszkodtam, valahogy ráléphettem a filctollra, és az elcsúszhatott a bakancsom talpa alatt, mert megcsúsztam, és nekiestem Gagarin elvtársnak, és a szavazófülke falának, és az egész deszkalap megmozdult, és hiába próbáltam megkapaszkodni, már késő volt, mert a szavazófüle fala dőlni kezdett, és akkor éreztem, hogy zuhanunk mind a ketten Gagarin elvtárssal, és a békegalambok is velünk zuhantak, valahogy mintha lassítva estem volna, egyenesen a szavazóbizottság felé repültem, és láttam, hogy az igazgató elvtárs felpattan, és vörös arccal azt kiáltja, hogy ez meg mi a lófasz, cse pulá káluluj, de akkor már a deszkalap, rajta Gagarin elvtárssal, ledöntötte a nemzeti színű szalaggal átkötött szavazóurnát, és ahogy én fejjel előre ráestem az urnára, a doboz kettéhasadt, és a szavazólapok mint kiestek, ott kavarogtak körülöttünk a levegőben, a sok kis ikszel és sok kis nyomtatott géppisztollyal és galambbal, és éreztem, hogy én most nagyon bevertem a fejem, minden zúgott és hullámzott és kavargott, és a békagalambok azt turbékolták bent a fejemben, hogy tudom tudom tudom, és a kicsi géppisztolyok is minthogyha kerepeltek volna, hogy tak-tak-tak-tak-tak, és az volt az utolsó gondolatom, hogy nem is szavaztam, nem is választottam, egyáltalán semmit se ikszeltem be, és akkor most ettől vajon tényleg háború lesz?

Dragomán György:
Puskák vagy galambok – háborúverzió

Ahogy bementem a tornateremben a vastag bordó posztóval lefüggönyözött szavazófülkébe, a borítékkal és az ellenőrzőmmel a kezembe, alig bírtam ki kacagás nélkül, mert eszembe jutott, hogy mit mondott édesapa, amikor megmondtam neki, hogy nem mehetek el mégse vele vasárnap hajnalba az ócskapiacra, mert kötelező az iskolába menni, hogy részt vegyek a referendumon, szóval édesapa azt mondta, hogy szart se ér az egész, legjobban tenném, ha szépen letolnám a gatyámat, és odakakálnék a szavazófülke padlójára, és aztán a cédulával kitörölném a seggem, és aztán betenném a borítékba és azt dobnám bele az urnába, hogy tudják meg, hogy mit gondolok a hülye referendumukról, de anya ettől nagyon haragos lett, és azt mondta, hogy apa vigyázhatna a szájára, jobban meggondolhatná, hogy milyen marhaságokat beszél előttem, mert ha sok ilyet mond, akkor ne csodálkozzon, ha majd egyszer a Duna-csatornánál találja magát, de ezen édesapa csak nevetett, és azt mondta, hogy képzeljem el a szavazatszámláló bizottság elnökét, hogy mekkora szarba lesz, amikor majd kinyitja a borítékomat, és ezen úgy kacagott, hogy muszáj volt nekem is vele kacagni, és amikor bementem a fülkébe, akkor is ez jutott eszembe, szinte láttam is magam előtt az igazgató elvtárs kövér arcát, ahogy az egész feje olyan vörös lesz a haragtól, mint a zászló, de aztán megláttam Gagarin elvtárs életnagyságú fényképét, fel volt szépen kasírozva a szavazófülke hátsó falára, a fehér békegalambok közé, amelyikekre a világ sok-sok nyelvén azt írták fel, hogy béke, nem tudtam még rendesen olvasni, de azt azért még én is ki tudtam olvasni, hogy pax, meg paz, meg pácse, és mindegyik békegalamb egy-egy kis ágacskát vitt a szájában, úgy, minthogyha fészket akartak volna rakni, pedig a galambok nem is tudnak rendesen fészket rakni, mert csak azt tudják mondani, hogy tudom, tudom, tudom, de Gagarin elvtárs pont olyan büszkén állt ott, a sisakjával a kezében, mint mindig, és muszáj volt, hogy odanyúljak, és megérintsem a sisakot, elöl azt az átlátszó részét, tudtam, hogy csak kartonból van, de mégis meg kellett fogjam, mert én nagyon szerettem Gagarin elvtársat, amiért olyan bátran felrepült az űrbe, hogy lehozza onnan nekünk a népek barátságát, és amikor az első iskolai napon példaképet kellett választani, én Gagarin elvtársat választottam, és a tanító néni nagyon megdicsért, és mondta, hogy nagyon jól választottam, mert Gagarin elvtárs igazi hős, aki nagyon de nagyon sokat tett a békéért és a népek barátságáért, és megkérdezte tőlem, hogy mit szeretek Gagarin elvtársban a legjobban, és én mondtam, hogy legjobban a sisakját, azt, hogy olyan kerek de mégis ki lehet látni belőle ott az üvegen, és a tanító néni mondta, hogy igen, és ha Gagarin elvtárs az iskolánkba látogatna, akkor biztos, hogy megengedné, hogy felvegyem a sisakját, de akkor Ferike jelentkezett, és mondta, hogy ő úgy tudja, hogy Gagarin elvtárs már nem él, mert az óvodában tanulták, hogy életét vesztette egy repülőgép-szerencsétlenségben, de a tanító néni erre azt mondta, hogy az nem számít, mert a szelleme az velünk van, és a szívünkben örökké élni fog. Ahogy megérintettem a sisakot, éreztem is, hogy megdobban a szívem, és akkor úgy láttam, de tényleg, hogy Gagarin elvtárs életnagyságú kartonpapír arca megmozdul, és Gagarin elvtárs haragosan rám hunyorít az életnagyságú kartonpapír szemével, minthogyha kitalálta volna, hogy mit is akarok szavazni, de tudtam, hogy ez nem igaz, ezt csak képzelem, inkább kinyitottam a borítékot, hogy kivegyem belőle a szavazólapomat, és megint a tanító néni jutott eszembe, az, amikor azelőtt való csütörtökön a diavetítés után felkapcsolta a villanyt, és fellépett a katedrára, és ránk nézett, aztán nagyon hangosan azt mondta, hogy

nem az a kérdés, hogy fagylalt vagy csokoládé, nem az kérdés, hogy málnaszörp vagy baracknektár, még csak nem is az a kérdés, hogy székelytánc vagy romántánc, nem, nem, a fő kérdés, az egyetlen igazi kérdés mindig is az lesz, hogy béke vagy háború.

Itt elhallgatott, úgy, minthogyha tényleg valami kérdést tett volna fel, és azt várta volna, hogy valaki jelentkezzen, és megmondja a választ, de senki se jelentkezett, úgyhogy a tanító néni tovább folytatta, azt mondta, hogy sokak szerint mi, kis elsősök nem vagyunk elég érettek a békeharcra, nem vagyunk elég nagyok ahhoz, hogy felfogjuk, hogy a békeharc pontosan azt jelenti, hogy minden egyes cselekedetünk, minden egyes döntésünk, minden egyes választásunk arról szól, hogy mit akarunk, azt, hogy béke legyen, vagy azt, hogy háború. Amikor nem tanuljuk meg szóról szóra felmondani az olvasmányt, akkor nem csak magunkkal tolunk ki, hanem a háború útján teszünk előre egy kicsi lépést, és sok kicsi sokra megy, és ha nem vigyázunk, a végén mi is úgy kutathatunk majd a romok között élelem után, mint azok a szegény gyerekek, akiket a diafilmen láttunk, és nem is tudjuk, mennyire szerencsések vagyunk, hogy most vasárnap megadatik nekünk, hogy közvetlenül is választhassunk a béke és a háború között, mert tudjuk meg, hogy gyereknépszavazás lesz, referendum, amin majd az egész világnak megmutathatjuk, hogy Románia Szocialista Köztársaság iskolásai mind-mind a békét választották, nem véletlenül dolgozik olyan fáradhatatlanul a pártfőtitkár elvtárs a békéért, hiszen mindnyájan tudjuk szépen a mondókát, hogy Ne mündrim ku tot cse facse Csáuseszku pentru pácse (kb. Szívünk büszkeségtől dagad, Csauseszku békét farag), és a lényeg az, hogy vasárnap reggel hatkor nyitnak a szavazófülkék a tornateremben, háromnegyed hatra mindenki legyen ott, hat óra öt percre végezni kell az egésszel, azért, hogy a mi iskolánk legyen az első a megyében, minekünk, kis elsősöknek is szavazni kell, ne féljünk, nem nehéz, annyi az egész, hogy be kell jelölni a szavazólapon, hogy melyiket akarjuk, nem kell aggódni, nem számít, hogy nem tudunk olvasni, oda lesz szépen rajzolva a kicsi kockák mellé egy békegalamb meg egy géppisztoly, tegyük szépen oda a jelet a galamb mellé, de ikszet rajzoljunk, ne keresztet, ennyi az egész, ennyit igazán megtehetünk mi is a békékért, na és ahogy kivettem a szavazólapot a borítékból, láttam, hogy tényleg úgy volt, ahogy a tanító néni mondta, felül középen rá volt pecsételve a lapra a haza címere, és alá oda volt írva egy pár soros szöveg, de azt nem tudtam elolvasni, de még ha el tudtam volna, akkor se biztos, hogy értettem volna, mert románul volt, de a lapra legalul tényleg oda volt rajzolva két kicsi kocka, és egyik fölött galamb volt, a másik fölött meg egy olyan görbetáras géppisztoly, amilyennel a katonák szoktak járőrözni, és akkor azt gondoltam. hogy csak azért is a háborúra fogok szavazni, úgyse tudja meg soha senki, hogy én voltam, aztán szépen letettem a szavazólapot az iskolapadra, ami oda volt beállítva a szavazófülkébe, és megfogtam a fekete filctollat, amelyik egy damillal volt odakötve a padhoz, mert be akartam ikszelni szépen a kockába a géppisztoly alatt, na de akkor megint felnéztem Gagarin elvtársra, és megint úgy láttam, hogy haragosan rám hunyorít, de ezt csak egy pillanatig gondoltam, mert ahogy jobban megnéztem, hát mindjárt észrevettem, hogy egyáltalán nem is hunyorított, hanem valaki összefirkálta, pontosan azzal a fekete filctollal, amivel szavazni kellett volna, egy nagy galambszart rajzoltak az arcára, úgy, minthogyha a feje fölött szálló egyik békegalamb szemen szarta volna, és akkor láttam, hogy az összes békegalamb alá szarokat rajzolt valaki, úgy mintha röptükben össze-vissza szarták volna szegény Gagarin elvtársnak az egyenruháját meg az arcát, de még a sisakját is, és amikor én ezt megláttam, éreztem, hogy elönt a harag, majdnem olyan dühös lettem, mint amikor a kistestvérem véletlenül letépte a falról a Gojkó Mitics poszteremet, hogy úgy kettészakadt, hogy soha többet nem lehetett megragasztani, és tudtam, hogy nem tehetek mást, muszáj lesz legalább megpróbáljam helyrehozni ezt a hibát, muszáj lesz megmentsem valahogy szegény Gagarin elvtársat. Gyorsan elővettem a zsebkendőmet, és megnyálaztam, és felmásztam a pad tetejére, és elkezdtem letörölni vele a galambszart szegény Gagarin elvtársnak a szeméről, de a filctoll már megszáradt és nagyon nehezen jött csak le, hiába dörzsöltem tiszta erőből, és akkor kint megszólalt valaki, hogy mi a francot csinálok már, hogy ennyi idő alatt nem bírtam azt a rohadt kockát beikszelni ott a galamb alatt, mindjárt bejön, és úgy seggberúg, hogy elszállok én is mint egy békegalamb, és erre én mondtam, hogy mindjárt megyek, egy pillanat, és megint ráköptem a zsebkendőre, és még jobban dörzsölni kezdtem Gagarin elvtársnak az arcát, és már majdnem egészen ledörzsöltem róla a rajzolt galambszart, de ahogy csimpaszkodtam, valahogy ráléphettem a filctollra, és az elcsúszhatott a bakancsom talpa alatt, mert megcsúsztam, és nekiestem Gagarin elvtársnak, és a szavazófülke falának, és az egész deszkalap megmozdult, és hiába próbáltam megkapaszkodni, már késő volt, mert a szavazófüle fala dőlni kezdett, és akkor éreztem, hogy zuhanunk mind a ketten Gagarin elvtárssal, és a békegalambok is velünk zuhantak, valahogy mintha lassítva estem volna, egyenesen a szavazóbizottság felé repültem, és láttam, hogy az igazgató elvtárs felpattan, és vörös arccal azt kiáltja, hogy ez meg mi a lófasz, cse pulá káluluj, de akkor már a deszkalap, rajta Gagarin elvtárssal, ledöntötte a nemzeti színű szalaggal átkötött szavazóurnát, és ahogy én fejjel előre ráestem az urnára, a doboz kettéhasadt, és a szavazólapok mint kiestek, ott kavarogtak körülöttünk a levegőben, a sok kis ikszel és sok kis nyomtatott géppisztollyal és galambbal, és éreztem, hogy én most nagyon bevertem a fejem, minden zúgott és hullámzott és kavargott, és a békagalambok azt turbékolták bent a fejemben, hogy tudom tudom tudom, és a kicsi géppisztolyok is minthogyha kerepeltek volna, hogy tak-tak-tak-tak-tak, és az volt az utolsó gondolatom, hogy nem is szavaztam, nem is választottam, egyáltalán semmit se ikszeltem be, és akkor most ettől vajon végleg kitör a béke?

Ön melyik szövegre szavaz?

  • 2106
    Van, amikor a választás csak illúzió
  • 192
    Békeverzió
  • 176
    Háborúverzió

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)