Gyöngyi
9 °C
9 °C

A Habony-média Brüsszelben nem magyarázza ki a bukást, de tökmindegy

000 FA9WS
2016.10.03. 00:51

A következő órákban és napokban a Fidesz-kormány és médiája kritikus időszakot él át, nem is annyira Magyarországon, mint inkább Európában. Idehaza mindkét politikai oldal a saját győzelmének próbálja eladni a népszavazás érvénytelenségét, illetve a nemek elsöprő arányát, de nem kérdés, hogy a kormányzati propagandagépezet erőből át fogja vinni a saját olvasatát.

És még csak nem is kell nagyon csűrni-csavarni hozzá a valóságot, hiszen a bőven hárommillió feletti migránsellenes szavazat belpolitikailag komoly fegyvertény. A kvótanépszavazás Orbán számára belpolitikai győzelemként lesz elkönyvelve, még ha egyes ellenzéki pártok és civilek ezt a választás éjszakáján máshogy is érzik.

Utóbbi egyébként normális, hiszen a következő napok jobboldali valóságértelmezése is erőteljesen kell hozzá, hogy a vasárnapi eredmény valóban belpolitikai győzelemmé váljon. Ha már a kampányban képtelennek bizonyult a hatékony riogatásra és mozgósításra a teljes közmédia, a Habony-médiabirodalom és a kampánymilliárdokat elköltő gazdasági holdudvar, legalább most bizonyítaniuk kell a miniszterelnöknek – hacsak Várhegyi Attila, Habony Árpád és Rogán Antal nem kíván örökké önkéntes száműzetésbe vonulni Ibizára.

Magyarország még menthető? Ugyan!

Más a helyzet Európában, ahol sem a Habony-média nem tudja keretezni a népszavazás eredményének értelmezését, sem a külföldi újságírók és politikai szakértők nem azt fogják nézni, hogy a hárommillió plusz pár százezer nem szavazat hogyan viszonyul a Fidesz, a Jobbik meg a baloldal korábbi választási eredményéhez. Mégsem kell Orbánéknak pánikolniuk.

A nyugati lapok már első beszámolóik címében is rögtön az eredménytelenséget és az alacsony részvételi arányt emelik ki, és várhatóan ez lesz az az üzenet, amit Nyugat-Európának a mainstream médiából tájékozódó közvéleménye, illetve politikai elitje a magyar népszavazás releváns értelmezéseként fogad el. Az a nyugati képzet, hogy Orbán más populista politikusokkal együtt egy fenyegető, de mégiscsak erősödő európai trendet jelenít meg, némileg átértelmeződik,

Orbán kicsit visszakerül a helyére: bebizonyosodott, a magyar közvéleménynek is csak a kisebbik felét tudja maga mögött, nemhogy az európainak.

Amit valószínűleg számos elemzés ki fog emelni: az idegenellenes érzelmek felkorbácsolása Magyarországon még úgy sem tudta a lakosság legalább felét mozgósítani, hogy a szélsőjobb (Jobbik), a jobbközép (Fidesz) és a baloldal egy részének (MSZP) szimpatizánsi tábora is felsorakozott a „nem” opció mögé. Az összkép így az ország számára pozitív lesz, valami olyasmi, amit a Pew Research felmérése is kihozott: a magyarok kicsit jobban utálják a menekülteket és kicsit ferdébb szemmel néznek a kisebbségekre, mint az európai átlag, de az európai értékek és a demokrácia iránti elkötelezettségük mégiscsak sokkal erősebb. Magyarország kicsit orbánista, de valami mintha megfordulni látszana, és lám, hirtelen úgy tűnik, az ország nem teljesen menthetetlen. Csakhogy ez az értelmezés indokolatlanul optimista.

Ahol még azt hiszik, az érvényesség az valami

Orbán Viktor már tavalyi kötcsei beszédében is világossá tette, hogy szerinte a nyugati közvéleményt formáló politikai elit és média elszakadt a nyugat-európai országok valóságától, a szavazópolgárok vágyaitól és félelmeitől. A politikailag korrekt beszédmód problémákat tabusít és mindez gúzsba köti például még az amúgy szövetséges Angela Merkel pártját, a német kereszténydemokrata CDU-t is. A Guardian szerint Orbán ezt most benézte? A New York Times szerint megrekedt a nagy migránsellenes menetelés? A Financial Times úgy gondolja, a Fidesz túltolta a kampányt? Ezeknek az elemzéseknek nem sok hatásuk lesz a magyar belpolitikára, sem Orbán, sem a rendkívül hatékonyan és szisztematikusan nyugatellenesre hangolt szimpatizánsai nem fognak önvizsgálatot tartani, inkább összeszorított fogakkal kivárnak, hogy megváltozzon az értelmezési környezet.

Amit Orbán a hivatkozott kötcsei beszédben egy kicsit csurkásan kiszínezve előadott, valójában a következő: a nyugati véleményformálók ostoba módon lebecsülik vagy elvi-etikai okokból egyenesen elvetik azt az erőt, amit a demokratikus választói felhatalmazás gátlástalan, eszközökben nem válogató kiaknázása jelent. Aztán jön a keserű ébredés. Mert hiába bizonyult érvénytelennek a kvótareferendum, csak az számít, hogy a magyar kormányfő belpolitikai tőkét tud-e kovácsolni a hárommillió és akárhány nem szavazatból. Hiszen mire lett volna jó a népszavazás jogi érvényessége? Ugyanúgy kizárólag a belpolitikai haszon bezsebelésére, csak egy kicsit kevesebbet kellett volna ügyeskedni az átkozott kommunikációval.

Akkor meg mi a különbség? Mennyiben jelenti Orbán politikai kudarcát az, ha nem 3,6 millió, csupán 3,2 millió nagykorú, szavazójoggal rendelkező magyar állampolgár retteg a bevándorlóktól és utálja Brüsszelt? Ha a Fidesz pár hónap múlva ugyanolyan stabilan vezeti a közvélemény-kutatásokat, esetleg még egy előrehozott választáson is földbe döngöli az ellenzéket, még Jean-Claude Juncker sem fogja felemlegetni egy kedélyes diktátorozás és pofozgatás után, hogy oké, na de hiányzott pár százalék a jogi érvényességhez, monsieur! 

Miért nem hívják ki a rendőröket?

A kvótareferendum jogi érvényessége akkor számítana Magyarországon bármit is, ha úgy egyébként a jogállam intézményei nem lennének simán felülírhatóak a kormány aktuális hatalmi érdeke szerint. Vagy akkor, ha akár az Európai Unió, akár más külső erő ki tudná kényszeríteni, hogy a magyar kormány ne írja felül, de egyik sem tudja. Amit az egyébként objektív nyugati beszámolók nem képesek megérteni a maga súlyosságában: úgy írnak Magyarországról, mint egy normális országról, ahol a kormányzó párt tök egyértelműen politikai kudarcot szenvedett el, hiszen az agyonreklámozott referendum érvénytelen lett. (Sőt már azt sem értik első körben, hogy valódi jogi következménye amúgy se lett volna az egész bulinak.)

Mint az anekdotában, ahol az éjszaka közepén érkező ÁVH-s fekete autóról szóló történetre egy derék nyugat-európai nyárspolgár annyit reagál: de hát miért nem hívták ki rájuk a rendőröket?! Az alkotmány szerint nem volt érvényes a népszavazás, az Orbán-kormány mégis alkotmányt módosít, mintha érvényes lenne: de akkor mégis miért nem lép közbe az Alkotmánybíróság?!

Egy amúgy tényszerű politikai kudarc akkor lesz a fejekben is az, ha a nyilvánosságot működtető szereplők hatékonyan meg tudják akadályozni, hogy a kétszer kettőből ötöt, a bukásból győzelmet lehessen hazudni. Másrészt a politikai kudarc csakis akkor az, ha léteznek keretek, szabályok és intézmények, melyek a vereséget szenvedő féltől kikényszerítik, hogy fizesse meg a bukással járó politikai árat. Magyarországon kívül, az EU-ban az előbbinek a feltételei szerencsére még adottak, az utóbbinak azonban nem.

Mikor jelentéktelenedik el Orbán?

Orbán Viktor tevékenykedése a nyugati értelmezés számára nem önmagában érdekes, hanem egy trend részeként, amibe a holland szélsőjobbtól Nigel Farage UKIP-jén és Marine Le Penen át az osztrák Szabadságpártig, sőt Donald Trumpig bezárólag egy csomó mindent összekatyvasztanak. Ha a britek kilépnek az EU-ból, Le Pen is rögtön kicsit indokolatlanul tehetségesebbnek érzi magát, és Heinz-Christian Strache is magabiztosabban kacsint rá aktuális huszonéves barátnőjére – legalábbis ez az érzet képződik az egyszeri, a fenti populistáktól amúgy joggal undorodó nyugati újságolvasóban.

De a jelenség fordítva is működik. Lehet, hogy Orbán referenduma most nem lett érvényes, de ha pár hónapon belül például az osztrák szélsőjobb vagy Donald Trump megnyeri az elnökválasztást, az a nem túl étvágygerjesztő leves, amelybe Orbán Viktor – részben saját magának köszönhetően, részben akarata ellenére – egy szép nagy krumpli lett, továbbra is ott marad az étkezőasztalon. A következő hetek-hónapok nemzetközi eseményei tehát sokkal nagyobb hatással lehetnek majd a magyar miniszterelnök lehetőségeire, mint Kubatov Gábor listájának mostani besülése.

Ugyanígy az október 2-i érvénytelenség európai szinten akkor értelmeződik majd a magyar kormány valódi kudarcaként, ha a trendvonalat meghosszabbítva az összeköthetővé válik Hillary Clinton esetleges novemberi, és a zöldpárti osztrák Alexander Van der Bellen decemberi győzelmével. Ha meg lehet alkotni ezekből a 2015–16-os populista lázálomból való ébredés pozitív sztoriját, már persze ha lesz ilyen. Valódi kudarc pedig az lesz, ha a fősodratú nyugati sajtó

többé nem festi le egy ördögi, de zseniális titánként Orbán Viktort, és a magyar kormányfő ismét érdektelenné, jelentéktelenné válik.

És persze, ha az a nyugati és főként német politikai-gazdasági elit, amelyik most egyensúlyozásra kényszerül és orrbefogva kiegyezik olyan figurákkal, mint amilyen a magyar kormányfő is, a populisták idejének leáldozásával, az EU-szkeptikus lázadók elbukásával visszanyeri magabiztosságát és cselekvőképességét. Ez azonban nem Orbán húzásain és nem is az ő népszavazásának jogi érvényességén múlik. Hanem azon, hogy a még valóban menthetőnek látszó amerikai, francia vagy éppen osztrák demokrácia milyen vezetőket választ, na meg hogy a németek mennyire hülyülnek el.

Brüsszel meg simán csak töketlen

Na és Brüsszel? Az EU vízfeje se nem valódi ellenfele a magyar kormánynak, se nem reménybeli megmentője a hazai liberális demokráciának. Talán ez volt az egész kvótakampány legzseniálisabb húzása: a brüsszeli menekültkvóták politikailag halottak, és már az október 2-i népszavazás időpontjának kitűzésekor is nagyjából azok voltak. Amikor tehát a Jobbik vezetői lemondásra szólítják fel Orbán Viktort, mert az általa forszírozott népszavazás elbukott, és ezzel közvetve Brüsszel malmára hajtotta a vizet, Vona és társai butaságot beszélnek.

Ahogy maga a referendum is politikai színház volt, úgy a menekültek betelepítéséért a fideszes legendáriumban tűzzel-vassal harcoló Brüsszel is csak egy szalmabábú, egy bénácska madárijesztő. Épeszű ember egyébként sem gondolhatja, hogy az az Európai Bizottság, amelyik hónapokon keresztül némán végignézte, ahogy egy EU-s fejlesztési pénzekből elketyegő ország kék plakátokon üzengetve ellenük hergelte lakossága felét, majd pont a népszavazás érvénytelenségébe kapaszkodva találja meg a tökeit.