Salamon
6 °C
14 °C

'56-os intézet vezetője: A plakátügy a mai emlékezetpolitika csődje és kudarca

2016.11.06. 15:11

Az eset a mai emlékezetpolitika csődjét és alapvető kudarcát jelzi. Menedzsmentje most, 2016-ban megalkotta egy hatvan év előtti, zavarba ejtően sokszínű forradalom egydimenziós képét

− írja Facebook-posztjában Rainer M. János, az '56-os intézet vezetője. De miről is van szó.

Schmidt Mária és az általa vezetett Emlékbizottság reakciója a kérdéses '56-os óriásplakátügyre tökéletesen mutatta meg a kormány aktuális hozzáállását '56-hoz: teljesen mindegy a valóság, ha mi egyszer kitaláltuk, hogy hogyan lesz legendaépítés, abba se Nagy Imre, se Pruck Pál ne rondítson bele!

Ahogy arról többször is beszámoltunk, egy '56-os képhez idén odaírták Dózsa László nevét, miközben a képhez már '56-ban Pruck Pál nevét írta oda a képet készítő amerikai fotós, és maga Pruck Pál is beszélt a róla készült képről legalább két interjúban: '82-ben és '86-ban is. Senkiben fel sem merült, hogy ne ő lenne a képen, egészen mostanáig. Pruck 2000-ben meghalt, majd jött a Schmidt Mária vezette '56-os emlékév, és egyszer csak előkerült Dózsa László, szintén egykori '56-os fiatal, hogy bejelentkezzen a fotóra, miszerint őt ábrázolja. Vagy Schmidték keresték meg ezzel Dózsát, ezt nem tudjuk, mindegy is. 

Amikor felmerült a probléma, Schmidt elképesztő stílusban vágott vissza: MSZMP-zéstől a Pruck Pál köztörvényes bűnözőzéséig minden volt.

Az egyik kormánylap, a Pestisracok.hu ( tökéletes, hogy ezen a néven), amellett, hogy Pruck Pál lejáratásába kezdett, nagyon keményen nekiesett az '56-os intézetnek, hogy ugyan mondja már meg, hogy mi a helyzet ezzel a plakátüggyel. Furcsa mód nem a kormány által grundolt VERITAS Intézethez fordult kérdéseivel, hanem ahhoz az '56-is intézethez, amit a kormány tökéletesen félretolt azért, hogy a saját elképzelése szerint mutathassa be a történelmet, például '56-ot, kihagyva belőle a neki kellemetlen, vagy nehezen elmagyarázható szereplőket, felnagyítva azonban a névtelen utcai harcosokat, de olyannyira, hogy egy-egy név-, vagy fotóhamisítás sem probléma.

A most megszólított Rainer M. János, az '56-os intézet vezetője egy Facebook-posztban reagált az ügyre, és a neki szánt kérdésekre:

„1. Kikérték –e korábban az intézet véleményét Dózsa László állami kitüntetéseivel kapcsolatban?

Nem kérték ki.

2. Hogyan fordulhat elő, hogy miközben az intézet többször is delegálhatott a Dózsa László kitüntetéseit elbíráló bizottsági tagokat, most éppen az intézet egyik munkatársa, Eörsi László vonja kétségbe Dózsa László sorstörténetének hitelességét?

Intézetünk képviselője az 1956-os Emlékérem előterjesztéseit véleményező társadalmi bizottság munkájában valóban részt vett az 1990-es évek végéig, Dózsa azonban 2005-ben kapta ezt az elismerést, akkor már a bizottságba az Intézetet évek óta nem hívták meg. Az azóta egyébként megszüntetett Nagy Imre Érdemrenddel kapcsolatban 2011-ben ugyancsak nem kérték a véleményünket Dózsa kitüntetéséről, annál is kevésbé, mert 2011-ben a kormány megszüntette az 1956-os Intézet Közalapítványt. Eörsi László kollégám egyébként akkor is bízvást képviselhetné tudományos meggyőződését, ha netán véleményeztük volna a szóban forgó kitüntetéseket. De nem tettük. Sorstörténetről Eörsi László nem beszélt, egyes konkrét állításokat kérdőjelezett meg (másokat egyébként nem), részletesen indokolva azokat. Jól tette, véleményével egyetértek.

3. Az intézet véleménye Pruck Pálról, és arról, ha fotó és név alapján egyértelműen beazonosítható volt, hogyan kerülhette el a megtorlást, illetve miért csak 2016-ban került elő a neve?

Pruck Pál szerepelt Erich Lessing 2006-ban négy nyelven megjelent kötetének egy fotóján – név nélkül. A magyar kiadást intézetünknek a szerződés alapján a francia változatot híven követve kellett elkészítenie. A jelek szerint Rougier, a Life fotósa tudta a képen szereplő fiú nevét, Lessing nem. A fotók a forradalom győzelmének, sajnos rövid időszakában készültek, a szereplők védelme – ugyancsak sajnálatosan – még nem merült fel néhány riporterben.

Pruck Pál története nem egyedi – egy magyar sorstörténet (ha már ezt a szót használják) a 20. század közepéről. Ha bárki végigolvassa Eörsi Lászlónak a fegyveres forradalomról írott tucatnyi könyvében szereplő felkelő életrajzokat – vagy másfél ezret – akkor százszámra talál hasonlókat. A forradalom nem az angyalok bejövetele. Szereplői hús-vér emberek, sokan érkeztek az akkori magyar társadalom pereméről.

A szabadságért harcoltak, de saját felszabadító harcukat is vívták nyomorúságos körülményeik, árvaságuk, kitaszítottságuk – és bűneik ellen. Kinek sikerült, kinek nem; akadt, akinek elvették az életét, még jobban tönkretették, ha egyáltalán ez lehetséges volt, és akadt, aki új életet kezdhetett, mert elmenekült, mert egy új hazát talált, ahol szolidárisan fogadták. Akadt, aki itt próbálta folytatni az életét, ami még jószerével el sem kezdődött, mint Pruck Pálé. Ő is folytatta, és elbukott, megpróbálta újrakezdeni, hogy milyen sikerrel, azt nem kizárólag a Szabó Lászlónak vagy a Berecz-műsornak mondott szavai, hanem családtagjai, ismerősei tanúságtétele alapján lehet mérlegre tenni.

A megtorlás példátlanul széles körű volt, de nem csapott le minden résztvevőre. Nincs még egy esemény a 20. századi magyar történelemben, ami ennyi ember sarkallt volna aktivitásra, mint 1956 forradalma. Több százezer embert nem lehetett lecsukni – és beszervezni sem, amire a sanda célzás, gondolom, vonatkozik. Pruck megúszta – ahogy Dózsa is. Pruck Pál forradalmi tevékenységéről a volt titkosrendőrség archívumában egyetlen irat sem maradt. Ahogy Dózsáéról se. Úgyhogy ez eddig x.

4. Amit eleddig leírtam, saját véleményem. Az „Intézetnek” nincsen véleménye, ez nem politikai párt, emlékezetpolitikai intézmény vagy ehhez hasonló, nincs szóvivőnk, központi bizottságunk nem ad ki közleményeket. Amennyire csak lehet, kutatók szabad társulása vagyunk – minden munkatárs a saját véleményét mondja el, ha akarja.

5. Végül, ugyancsak saját véleményem: az eset a mai emlékezetpolitika csődjét és alapvető kudarcát jelzi. Menedzsmentje most, 2016-ban megalkotta egy hatvan év előtti, zavarba ejtően sokszínű forradalom egydimenziós képét. A fegyveres felkelőt és csak őt kinevezte hősnek, az ő idealizált plakátképével azonosította az egész jelenséget, kihagyva belőle minden mást a fegyveres erőszak apoteózisán kívül. Ez a 19. századi gesztus ma hatástalan. Íme a plakát szereplője lelépett a falról, több dimenziót öltött, és elkezdte mesélni élete történetét. Az igazi emlékezés ma az, ha meghallgatjuk, megpróbáljuk megérteni, esetleg elgondolkozni rajta" − írja Rainer.

Rainer M. János korábban az Indexnek is adott interjút, amit érdemes elolvasni. Ebben Rainer többek között arról beszél, hogy Nagy Imre figurája csak zavart okoz a rendszerben, így hát maradnak a kiüresedett ünnepi toposzok az évfordulón. A 2010 utáni emlékezetpolitikai beállításban Nagy Imre és a reformer kommunisták szerepe kicsit kényelmetlen. A forradalomnak nem volt vezetője, de vannak szimbolikus arcai, és a legjobban kivehető nyilvánvalóan Nagy Imre. Az antikommunista központi narratívába a kommunista miniszterelnök azonban nehezen illeszthető be. Így az alternatív arc a pesti srác, aki azonban nehezen személyesíthető meg, és nincs egyetlenegy, aki erre igazán alkalmas volna.