Ez volt az első kép, amit '56. október 30-án lőttem

Mi hozta Budapestre 1956 októberében: a magazin küldte, ahol később megjelentek a fotói, vagy személyes ambíció vezette?

Szabadúszó voltam, amikor elkezdődött a forradalom. Párizsban voltunk egy fotós barátommal, Dominique Berettyvel, és miután láttuk, hogy először Lengyelországban, majd Magyarországon látszik valamiféle rendszerösszeomlás, úgy gondoltuk, Csehországba, Prágába utazunk, hogy mire odaér a hullám, mi ott legyünk a közepében. Ám a csehek nagyon okosan nem engedtek be minket az országba. Akkor telefonon mondta a feleségem, hogy úgy hallotta, az osztrák-magyar határ nyitva van.

És nem volt nyitva.

Természetesen nem, és rengeteg újságíró volt ott, aki be akart jutni az országba. A határon azt mondták, hogy Bécsbe kell mennünk vízumért. Sokan vissza is fordultak a határról, de nekünk egyáltalán nem volt kedvünk további utazgatásra, így figyeltük, aki mégis átjut a határon, az hogyan teszi. És láttam, hogy vannak, akik három rövidet dudálnak, amire a sorompó szó nélkül felemelkedik. Micsoda remek dolog, gondoltam, ki kellene próbálnunk. Odaálltunk, három rövidet dudáltunk, és a sorompó felemelkedett. És a második is. Gond nélkül bejutottunk.

Mi volt az első benyomásuk Budapesten?

Az első benyomás az autóúton ért minket. Emlékszem, jött szembe velünk egy teherautó, ami rendesen elhaladt mellettünk, de a mögötte jövő kis híján lesodort minket az útról. Arra gondoltunk, hogy az történhetett, hogy az elsőt még hivatásos sofőr vezette, míg a másikat egy önkéntes, akit elvakított a reflektorunk, így Budapestig helyzetjelzővel utaztunk.

Október 29-én éjszaka tehát megérkeztek Budapestre.

Igen, a Gellért hotelben szálltunk meg. Azért abban, mert azt gondoltuk, ha komolyra fordulna a helyzet, és a hidak járhatatlanná válnának, akkor jobb, ha azon az oldalon állunk az autóval, ahonnan visszaindulhatunk Bécsbe. Másnap, 30-án azonban, amikor felkeltünk csalódottan észleltük, hogy elmentek az oroszok.

A béke nem az, ami nekünk kellett. A béke nem hír. Egy fotográfusnak az a dolga, hogy olyat csináljon, amit el tud adni.

De azért elindultak fotózni.

Persze, és ahogy áthaladtunk a hídon, az első kép, amit lőttem, az ez a fotó a párról. Megkértem őket, hogy álljanak meg, és mivel magyarul nem tudtam, elmutogattam, hogy egy fotót szeretnék készíteni róluk. Ők engedélyt kértek a képen is látható, mögöttük álló pisztolyos fickótól, aki elég ijesztő volt. Ő valamiféle vezetőjük lehetett. Soha nem állítottam be fotót, itt is csak megállítottam őket egy képre. A kép után rájöttem, hogy konkrétan ez az a kép, amit akartam. Sikerült megfogni azt a hangulatot, hogy ennek a népnek sikerült kivívnia a szabadságot, akkor még nem tudtuk mennyi időre. Kész voltam. Fotóztam még párat, mésszel leöntött holttestről, épületekről, de a jó fotográfus az, aki abbahagyja, amint megvan, amit akart, és megy tovább csinálni a következőt.

Nem is gondoltak arra, hogy maradjanak még? És egyáltalán, mennyire tudtak könnyen mozogni, dolgozni ekkor Budapesten?

A harcoknak vége volt, nem volt mit fotóznunk. Tömeg pedig egyáltalán nem volt, és háborús jelenetek sem. Ezek az emberek azt ünnepelték, hogy megnyertek egy háborút. De nekünk innentől nem volt dolgunk ezzel. Az anyagot minél hamarabb le kellett adnunk, ráadásul bejött a a szuezi válság, ezért már délben elindultunk Budapestről. Szinte megállás nélkül, felváltva vezetve autóztunk vissza Párizsba. Összesen négy tekercset lőttem, és adtam le végül a Paris Match magazinnak, már nem is emlékszem, ebből hány képet használtak még fel ezen kívül. A szuezi gépet pedig végül lekéstem.

Önök akkor mit éreztek, mit gondoltak, tényleg győztek a forradalmárok?

Semmit nem gondoltunk, nem lehetett tudni. Amikor úton voltunk vissza Bécsbe, akkor belefutottunk egy ellenőrzésbe. Rengeteg fiatal orosz katona volt, friss, tiszta egyenruhával, látszott, hogy ők nem az itt állomásozók lehetnek. Egyszerű ellenőrzés után továbbengedtek minket. Később állt össze a kép, hogy ők már a frissen érkezett katonák lehetnek, amikor jött a hír, hogy néhány nappal később az orosz bevonultak, és leverték a forradalmat. 

A most megjelent könyvből kiderül többek között az is, hogy a magazinban nem az ön nevével jelentek meg a fotók. Miért történt így?

Pedrazzinit (Jean-Pierre Pedrazzini, akinek nevén futott ez a kép több évtizeden át) meglőtték egy keményebb szituáció fotózása közben Budapesten. A lövések miatt a tekercsek is megsérültek, fényt kaptak. A magazinnak pedig kellettek a képek, de a legendás Pedrazzini nevén szerették volna megjelentetni. Nekem ezzel semmi problémám nem volt, ráadásul akkor már lehetett tudni, hogy nagyon rosszul van, nagyobb annak az esélye, hogy nem fogja túlélni a sérülését. Később meg is halt. Részemről ez egyfajta tisztelgés is volt Pedrazzini előtt. Több évtizeddel később a magazin 50. évfordulóján megrendeztek egy kiállítást a legjobb képekből, itt már kértem, hogy az én nevemmel tegyék ki. Ezt azonnal meg is tették, nagyjából visszavettem a képet.

'56 után mennyire követte figyelemmel a magyarországi eseményeket?

Szinte egyáltalán nem. Akkor kerültem kapcsolatba az országgal '56 után először, amikor a fotó újra élni kezdett, és Phil Casoar és Balázs Eszter írni nem kezdtek egy könyvet a párról Budapest hősei címmel.  Amikor elolvasod ezt a könyvet, nem leszel képes többé ugyanúgy nézni erre a képre, mint azelőtt. Nem hiszem egyébként, hogy van még több kép, amiről egy 250 oldalas könyv készült. Nézzétek meg ezt az képet, ezt a párt, szimpatikusak, nem gengszterek, ezeknek a gyerekek nem kellett volna ott lenniük akkor és ezt csinálni optimális esetben. De mint fotóriporter persze soha nem lehetsz elégedett azzal, amit csináltál. Ha az vagy, hagyd abba, csinálj valami mást. A jó fotóriporter mindig azt érzi, hogy majdnem sikerült tökéletes képet csinálni. De csak majdnem.

Megkerülhetetlen a kérdés, hogy mikor találkozott először azzal, hogy Magyarországon egy emlékév kapcsán óriásplakátokon használják a képét, ráadásul erősen módosítva, kiszínezve, engedélyt öntől nem kérve?

Vannak barátaim Budapesten, először egy óriási épülethálón láttam. Szóval igazából először tetszett, jó nagy kép, na! Örültem. A politikusokkal nem igazán törődöm, nem az én világom. Nem beszélem a nyelvüket, ők sem az enyémet. Nincs különösebb probléma, ami van, higgye el majd én és a jogászok elintézzük. A jog bonyolult dolog, a jogászok kemény emberek. Persze volt egy kis probléma, amivel én foglalkoztam is úgy, ahogy az ilyen problémákkal kell. Politikusokkal minisztériumi emberekkel pedig nem igazán tudok egyezkedni, nem beszéljük egymás nyelvét.

Mit gondol, hol van a határa egy kép manipulációjának? Mi az, ami még elfogadható?

Persze legjobb, ha nem nyúlsz egy képhez. Ők megtették a képemmel, amit megtettek. Én egyben használtam volna a párt, nem külön a nőt. Sokkal erősebb a pár. De színezni egy képet? Miért ne? Megváltoztatni a hátteret? Kit érdekel? Így módosítva is azt az üzenetet közvetíti a kép, hogy az egyszerű emberek is elérhetnek nagy változásokat. Ha a kormány valamilyen propagandaüzenet próbált közvetíteni, gondolhatják, hogy átment, de az átlagember a valóságot látja a képen.

Másik kihagyhatatlan kérdés: ismerte Robert Capát?

Nagyon fiatalon megkerestem, hogy a fotósa lehessek. Nem sikerült. De lepasszolt nekem pár sztorit, amiket megcsináltam. Capa egy bonviván volt, nagyon élt, nagyon szeretett, része volt annak, ami miatt ez az egész működött. Ő volt a csábító, aki rávett embereket, hogy csináljanak dolgokat. Egy szuper salesman volt, higgye el nekem!

Mit csinál mostanában?

Ülök és izzadok a választások miatt, amivel egyáltalán nem kéne törődnöm. Ülök és gondolkozom, miért nem lesz jobb a világ. És promotálom pl. ezt a könyvemet.

Képeket nem készít már?

Abbahagytam a fotózást amikor digitalizálódott a szakma. A kamera átvette az irányítást, és főleg a digitális kamerák megjelenése kezdetén úgy nézett ki, megnyomom a gombot a kamera pedig azt mondja: na lássuk, megnyomta a gombot, igen, akkor készítsünk egy képet, na, és akkor most. Mi ez? Hova tűnt mindenki? Lemaradtam a pillanatról! A fiam viszonylag jó digitális gépével készítettem vagy 200 képet, ahogy az unokám ugrál a medencébe. Nem voltuk köztük egy sem, ami tetszett volna. Most már inkább a feleségem készíti a képeket. A régi gépeim sincsenek már meg.

A cikk elkészítésében Arányi Boglárka volt a segítségemre.