A sérültek is lehetnek seggfejek

A legutóbbi könyved főszereplője egy kerekesszékes kamaszfiú, a múltadról pedig tudni lehet, hogy a Pető Intézetben végeztél és később dolgoztál is konduktorként. Hogyan kerültél innen a gyermek- és ifjúsági irodalomhoz?

Amikor végeztem a Pető Intézetben, egy általános iskolában kezdtem fejlesztőként dolgozni. Speciális osztályokban mozgásfejlesztést, készségfejlesztést csináltam. Utána elmentem gyesre, és közben külföldön sokat dolgoztam konduktorként, igaz, mindig csak határozott idejű projektekben. Amíg otthon voltam a gyerekekkel, 2004-ben, egy irodalmi pályázatra írtam egy meseregényt, ami később meg is jelent, ez volt a Sünimanó. Innentől kezdve sokáig párhuzamosan csináltam az írást és a külföldi konduktori munkákat. Aztán az utóbbi két évben inkább csak az írás, ami meghatároz. Már inkább íróként definiálom magam.

Mikor fordultál a társadalmi problémákat feszegető, de gyerekeknek, kamaszoknak szóló “problémacentrikus irodalom” felé?

Nem én, hanem a gyermek- és ifjúsági irodalom fordult ebbe az irányba. Nagyon fontosnak tartják a kiadók mostanában, hogy olyan témákban jelentessenek meg ifjúsági- és gyerekkönyveket, amelyek régen tabutémák voltak. Ezt jó iránynak tartom mindaddig, amíg nem megy a szöveg rovására. De közben meg úgy gondolom, irodalmat írni egyébként is csak problémákról érdemes. Arról, hogy minden szép, és kerek a világ, még mesét sem lehet írni, nem hogy ifjúsági regényt. Azok az igazán komoly szövegek, amik valamiféle problémát boncolgatnak.

Azért azt meg kell jegyeznem, hogy ezt túlzásba is lehet vinni azzal, hogy egy tematika határozza meg a regényt, és nem a szöveg minősége.

A legfrissebb könyved, a Szabadlábon főszereplője egy kerekesszékes srác. Az őt túl szigorúan szerető édesanyjától való függetlenedés-történtét írod meg, aminek része egy európai stoppos-kaland is. Dani karakterének milyen gyökerei vannak a saját tapasztalati világodban?

Dani karaktere természetesen a konduktori munkámban gyökerezik. Egy szereplőt viszont csak a legritkább esetben mintáz egy emberről az író – Daniban is van egy csomó olyan srác, akivel együtt dolgoztam. Az egyik egy volt norvég tanítványom, ő nem csak modell volt, de egy csomó konkrét kérdésben is segített az írásfolyamat során. 20 éves szakmai múlttal rendelkező konduktorként elég jól be tudom lőni, hogy egy adott helyzetet egy mozgássérült hogyan oldana meg, de azért voltak olyan szituációk, amikor nem volt ötletem. Ilyenkor lehetett írni egy üzenetet Hakonnak: “Figyelj, felébredsz egy tök üres lakásban, fogalmad sincs, hol vagy, csak arra emlékszel, hogy tegnap este nagyon berúgtál. Mit csinálsz?” És ő leírta, hogy négykézláb elkezdené keresni a botjait meg a vécét, és így tovább.

A másik ember, aki pedig inkább a személyiségét kölcsönözte Daninak, az egy 30 éves barátság: egy volt petős fiatalember, aki mérhetetlenül konok, iszonyú akarata van, és nagyon sok mindent elért annak ellenére, hogy nagyon komoly fizikális sérülése van.

A regényben megjelenik egy konduktor is, aki a Petőben foglalkozott Danival. Feltűnt, hogy egészen különleges, bizalmas kapcsolata van a fiúval. Mennyire tükrözi ez a valóságot: hogy néz ki a konduktor-gondozott viszony?

Inkább konduktor-tanítvány viszonyt mondjunk, mert a konduktor alapvetően pedagógus, nem egészségügyi szakember. A mozgássérülést egy, a tanulási folyamatban lévő hiátusként kezeli, és különböző megoldási módokat tanít meg. Hogy hogyan hozhatja ki magából a sérült a legtöbbet, hogyan tud megbirkózni bizonyos helyzetekkel más utakon, mint az egészségesek. Ez egy rettenetesen bizalmi viszony – tényleg olyan, mint a könyvben. Egy kicsit több, mint a tanár-diák, de kevesebb a szülő-gyerek kapcsolatnál. Rengeteg olyan konduktort ismerek, akik gyerekek több tucatjaival tartja visszamenőleg a kapcsolatot, és annak ellenére, hogy főállásban sosem dolgoztam konduktorként, csak különböző projekteken, nekem is ez a bizalmi kapcsolatom van sok volt tanítványommal.

Egy másik veled készült interjúban úgy fogalmaztál, hogy a Szabadlábon “elsősorban felnövős és utazós történet”, nem az a lényeg, hogy egy mozgássérült fiúról szól. Közben az érzékenyítő szerepét nehéz volna megkerülni. Miért ez a tudatos eltávolítás?

Elég sok olyan szöveget olvastam, amiben sérült volt a főhős – általában frászt kaptam. Ezek a szövegek legtöbbször ugyanis csak sztereotípiákat tudtak felállítani a sztereotípiákkal szemben. Így nem lehet előítéleteket leépíteni. Volt a béna, tehetetlen nyomi sztereotípiája, és megpróbálták olyan rózsaszín sztereotípiával behelyettesíteni, hogy a kerekesszékes kisfiú is olyan jófej, mint te vagy, sőt, még jobb fej, mint mindenki más. De ez ugyanúgy sztereotípia, mint a másik, tehát semmit nem léptünk előre. Én egy olyan könyvet akartam írni, amiben látszik, hogy igenis, a sérültek is lehetnek seggfejek. Nagyon sokszor azok is, és főleg kamaszkorban rengeteg düh és feldolgozatlan trauma van bennük. Szóval lehet a könyvemet érzékenyítőnek nevezni, de nem azzal a szándékkal írtam, hogy alakítsunk ki pozitív hozzáállást a mozgássérültekkel szemben, hanem, hogy az olvasók Dani karakterén keresztül egy kicsit megismerjék őket.

Igen, viszont a szülők valószínűleg mégiscsak azzal a szándékkal veszik meg a könyvedet, hogy a gyereküket pozitív hozzáállásra, elfogadásra neveljék. Te hogy látod, hogy állunk a fogyatékkal élők elfogadásában?

Mindenféle másság elfogadása terén elég rosszul állunk, és ehhez megint sok köze van az iskolának is: egészséges és fogyatékos gyerekek egyszerűen nem tanulnak együtt.

Norvégiában például totálisan integrált az iskolarendszer, nincsenek külön fogyatékosok számára fenntartott intézmények. Szakmailag ennek is vannak buktatói, de biztos, hogy az elfogadást egész más szinten művelik azok a gyerekek, mint nálunk. Teljesen normális dolog mindegyiküknek, ha elhúz mellette egy kerekesszékes vagy botos gyerek a folyosón.

Míg ez Magyarországon kuriózumnak számít...

Abszolút. Sokszor az iskola nem vállalja fel. Vannak olyan ismerőseim, akiknek harcot kellett folytatniuk, hogy egy normál általános iskolába járhasson az egyébként szellemileg teljesen egészséges gyerekük. Az egész rendszer valahogy problémaként kezeli ezeket a helyzeteket: az igazgató kihátrál belőlük, mert ezek mellé a gyerekek mellé pluszban pedagógiai asszisztenst, konduktort, fejlesztő pedagógust kéne foglalkoztatnia, az ehhez szükséges plusz forrásokról pedig már magasabb szinten döntenek. Így alakul, hogy az iskolákban EU-s pénzből van jó sok rámpa, de nincs diák, aki felmenjen rájuk.

Van egy másik, kicsit kisebbeknek írt érzékenyítő könyved, az Ez egy ilyen nap. Ebben tíz, különböző társadalmi környezetben nevelkedő tízéves meséli el egy napját. Van köztük állami gondozott, falusi roma, budai polgárcsaládban élő kislány/kisfiú. Milyen munkamódszerrel íródott a könyv?

Valójában egynapos riportokon alapul a könyv. A Naphegy kiadó munkatársaival kerestünk tíz különböző hátterű, de egykorú gyereket, és legtöbbjükkel egy teljes napot töltöttem: ott voltam velük reggeltől estig. Persze, a Svédországban élő kisfiúhoz nem utaztam ki, vele skype-on beszélgettem. Próbáltam minél több dolgot felszívni ez alatt a nap alatt. Nem folytam bele az életükbe, csak követtem őket. Nagyon érdekes volt megismerni tíz különböző gyerek problémáit: az egyiknek az volt a gondja, hogy nem tudnak fűteni, a másiknak meg az, hogy mások is használják a társasházban a medencét.

Mondtad, hogy egyre nagyobb igény van a hazai könyvpiacon is társadalmi problémákkal foglalkozó ifjúsági irodalomra. Ez olvasói igény, vagy inkább kiadói szándék?

Abszolút kiadói szándék. Ez egy nyugati trend, ott 20 évvel ezelőtt kezdtek népszerűvé válni ezek a “kényes témás” könyvek, amit aztán átvett több magyar kiadó is: a Pagony, a Móra, a Kolibri, a Manó Könyvek. Viszont ott vannak a nyájas olvasók, akik, főleg kamaszkorukban nem akarják azt olvasni, amit a kiadók, pedagógusok, szülők adnak a kezükbe, és eleve sokkal kevesebbet olvasnak, mint 10-15 évvel ezelőtt. Nagyon nehéz hozzájuk ezeket a könyveket eljuttatni.

Az sem használ, hogy sokszor ezek az érzékenyítő könyvek nem kifejezetten jók. Nem jó szövegek, nem elég izgalmasak, túlságosan sematikusak, nem találják a kamaszos hangot. Így nem érnek célba. Pedig a kamaszok sem csak arról szeretnek olvasni, hogy milyen szép a világ, igenis nyitottak az izgalmas, gondolkodásra késztető témákra.