Kinga, Kincső
19 °C
31 °C

Bármi lesz Magyarországon, Trump nem marad örökké elnök

17240059 10154480885325669 6907441063390781236 o
2017.03.10. 21:44

Donald Trump megértéséhez két dolgot kell megérteni: azt, ahogy Trump kezeli a médiát és viszont, illetve az alulról szerveződő (grassroots) konzervatív mozgalmat,

ugyanis ezek juttatták a milliárdost a Fehér Házba – így konferálták fel csütörtök este Budapesten a CEID Euro-Atlantic Café nevű rendezvénysorozatának két amerikai vendégét, Daniel Lippmant és Christopher Malagisit. 

Lippman a washingtoni politikai élet egyik legfontosabb napi hírforrásának, a Politico Playbooknak a szerzője és szerkesztője, Malagisi pedig a Conservative Book Club főszerkesztője, ismert konzervatív háttérember. Hozzájuk csatlakozott Stumpf Anna (Anna Smith Lacey), a társszervező Common Sense Society (CSS) alelnöke és a Hungary Initiatives Foundation (HIF) igazgatója, a Trump-adminisztrációval kapcsolatos elvárásokról szóló beszélgetésüket pedig Mészáros Antónia, az ATV műsorvezetője moderálta. 

A szép számban megjelent közönségben feltűnt többek közt Megyesy Jenő, Orbán Viktor külpolitikai főtanácsadója, Stumpf István alkotmánybíró és Szapáry György, aki 2011-től négy évig volt washingtoni nagykövet – és aki panaszkodott is egy sort az előző amerikai vezetés külpolitikájára. 

A mainstream média lett az ellenzéki párt

A Politico fiatal szerzője, Daniel Lippman azzal kezdte, hogy olyan érzés manapság újságírónak lenni Washingtonban, mintha Trump nem szűk ötven napja, hanem négy éve lenne hatalmon. Annyira sűrű volt ez a pár hét, olyan sok a hír. És közben semelyik elnöknek nem volt olyan rossz a viszonya a médiával, mint Trumpnak. A Politico újságírója szerint ez nem véletlen: az elnöknek tavaly ott volt ellenfélként Hillary Clinton, de őt legyőzte és új ellenséget kellett találnia, akire tüzelhet Twitteren.

Ráadásul a Demokrata Párt eléggé meggyengült, egyedül a média képes csak Trumpot elszámoltatni és ellenőrizni. A Fehér Ház ezért a médiát gyakorlatilag úgy kezeli, mint az ellenzéki pártot, nem véletlenül tiltottak ki példa nélküli módon Sean Spicer szóvivő sajtótájékoztatójáról számos orgánumot, köztük a Politicót is. Lippman ezért úgy véli,

Sosem volt még ilyen fontos újságírónak lenni.

A beszélgetés másik amerikai vendége, a republikánus Christopher Malagisi korábban a CPAC (Conservative Political Action Conference) igazgatójaként dolgozott – ez az egyik legfontosabb és legnagyobb éves gyűlése az amerikai konzervatívoknak, évi öt-tízezer résztvevővel. Malagisi négy elnökjelölti kampányban is részt vett, köztük George W. Bush, John McCain és Mitt Romneyéban. Szerinte a média igenis elfogult Trumppal szemben, amihez Malagisi azért hozzátette, ezen persze Trump hozzáállása sem segít. De az alapvető probléma mégis a médiával van: nem véletlen, hogy a közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak még a Kongresszusnál is kevésbé bíznak a lapokban és tévékben. Malagisi nagyon is egyetért vele, hogy a médiának fontos feladata, hogy ellenőrizze a kormányzatot, csakhogy az elmúlt időszakban rengetegen úgy érezték, hogy 

a mainstream média egyszerűen az Obama-adminisztráció szócsöve lett.

Közben elvesztették a kapcsolatot a hétköznapi emberekkel, olyan sztorikról írtak és úgy, aminek a valósághoz alig volt köze. Ráadásul az amerikai média arrogánssá vált, egyre inkább meg akarta mondani az embereknek, hogyan gondolkodjanak – például végig azt sulykolták, hogy Trumpnak esélye sincs nyerni és Clinton biztos győztes, őt kell támogatni. Malagisi úgy véli, Donald Trump pedig ezt az elfogult, vele ellenséges médiát ügyesen eteti meg bombasztikus Twitter-bejegyzéseivel, vagyis szándékosan dobál be nekik alibi ügyeket, gumicsontokat.

Stumpf Anna szerint – aki Szapáry György nagykövetsége idején diplomataként dolgozott Washingtonban – a hatalomátadás és az új adminisztráció berendezkedése Amerikában mindig „zűrös". Az volt Obama idején is, aki kezdetben a jobboldali Fox Newst pécézte ki, és akkor is az volt a sztori, hogy Obama elkezdett háborúzni a médiával. Anita Dunn, a volt elnök kommunikációs igazgatója megkérdőjelezte a Fox legitimitását mint rendes hírtelevízió. Propagandacsatornának, a politikai ellenzék részének nevezte azt, és gyakorlatilag bojkottot hirdetett a tévé ellen.

Minden elnök konfliktusban áll a médiaestablishmenttel.

– folytatta Stumpf, és felidézte, hogy az előző években számos orgánum és újságírószervezet fordult nyílt levelekben az Obama-adminisztrációhoz, amiért nem biztosítottak kellő hozzáférést az információkhoz, mert a titkosszolgálatok megfigyelték az újságírók kommunikációját, vagy amiért keményen lecsaptak a szivárogtatókra. Lippman erre reagálva elmondta, ő maga is bírálta Obamát emiatt, és szerinte ez is azt mutatja, hogy 

a mainstream média nem liberális: mi csak a munkánkat próbáljuk végezni.

Példaként erre Hillary Clinton emailbotrányát hozta fel, amit a New York Times újságírója robbantott ki – ha ez nincs, akkor ma Clinton lenne az Egyesült Államok elnöke. Szerinte azoknak, akik „liberális hírekre vágynak", ott van a Slate, a Salon vagy az MSNBC, de ezek másmilyen orgánumok, mint a mainstreamnek címkézett New York Times, Washington Post vagy éppen Politico. Utóbbiaknak azért lett rengeteg új előfizetője az elmúlt időszakban, mondja Lippman, mert „az emberek tényeket akarnak", vagyis tényszerű, objektív írásokat.

Trump azért fordult az elit ellen, mert nem fogadták be maguk közé

Bár Christopher Malagisi a beszélgetés egésze során végig a védelmébe vette a Trump-adminisztrációt, az elnök személyével kapcsolatban számos kritikus, távolságtartó, olykor gúnyos megjegyzése is akadt. Malagisi szerint eleinte rengeteg konzervatív szkeptikus volt Trumppal, mivel nehéz volt az elején megmondani – és talán most is –, hogy mit olvas, kikre néz fel, kikre hallgat. Úgy véli azonban, Trump egy szimptómája korunknak, nem pedig a problémája. A probléma: az emberek a világban rengeteg helyen a globalizáció mellőzöttjeinek érzik magukat, miközben sosem volt ilyen mértékű a migráció és iszonyatos technológiai változások zajlanak le. És hogy került ide Trump? Malagisi kijelentette:

Donald Trump nem egy politikus. Nem ezért választották meg, mert ő volt a legjobb jelölt, vagy éppen mert be tud fejezni egy mondatot.

A konzervatív aktivista szerint a jobboldal-baloldal, liberális-konzervatív ellentét és minden paradigma felborult, az elitek és az emberek, az elitek és a nép ellentéte az, ami most mindent meghatároz. Később, a beszélgetés végén a hallgatóságból feltették az egyik legfontosabb kérdést: de akkor hogyan lehetséges, hogy pont Trump, ez az ex-demokrata milliárdos és celeb lett az egyszerű emberek és az elitellenesség vezére?

Daniel Lippman ezzel kapcsolatban a Trumpot jól ismerő MSNBC-s műsorvezető, Joe Scarborough magyarázatát idézte. Eszerint hiába tűnik úgy, hogy Trump világéletében az amerikai elit része volt és onnan jött, ez így nem igaz. Trump ugyanis Queensben nőtt fel és valójában sosem volt elég kifinomult és művelt ahhoz, hogy az amerikai elit elfogadja és befogadja őt – Trump nagyon meg akart nekik felelni, de ez soha nem sikerült.

Végül ez a lenézettség, sértettség, a ressentiment fordította az elit ellen Donald Trumpot: miután nem fogadták be, meg akarta nekik mutatni, ki az erősebb.

Egy hasonló magyarázat egyébként Trump jónéhány újdonsült magyar rajongójára is igaz lehet. 

Egy ördög és egy angyal Trump vállán

A beszélgetés egyik legizgalmasabb része arról szólt, amiről az amerikai résztvevőknek első kézből voltak információik: a Fehér Házon és az adminisztráción, különösen a külügyminisztériumon belüli ellentétekről, a káderhiányról és a kormányzat bénultságáról. Lippman ezzel kapcsolatban egy megdöbbentő számot is mondott:

az új elnök általában hatszáz új embert nevez ki vezető pozíciókba, Donald Trumpnak ötven nappal a beiktatása után még csak húsz-harmincat sikerült.

A Trump-adminisztráció vezető figurái két csoportból állnak. Vannak egyrészt azok a „centristák", akik bármilyen republikánus elnökség alatt pozícióba kerülnének. Ide tartozik például Elaine Chao közlekedési miniszter, a szenátusi republikánus többséget vezető Mitch McConnell felesége, Reince Priebus kabinetfőnök, Sean Spicer kommunikációs igazgató és szóvivő, James Mattis védelmi miniszter, de még Rex Tillerson külügyminiszter is. Ők a létszámban jóval kisebb, de Trumphoz közelebb is álló Breibart-szárnnyal állnak konfliktusban, leginkább Steve Bannonnal, de ide tartozik Sebastian Gorka, azaz Gorka Sebestyén is, akiről Lippman megjegyezte: a média igencsak megkérdőjelezi az ő akadémiai hátterét és szakmai felkészültségét, ráadásul úgy néz ki, nem esett át nemzetbiztonsági átvilágításon és így nem fér hozzá bizalmas dokumentumokhoz.

Priebus rohangál körbe a Fehér Házban és beugrik mindenféle mítingekre, mert fél, hogy elveszíti befolyását.

– mondta Lippman az elnök kabinetfőnökéről, akit Trump azért választott maga mellé a republikánus establishmentből, hogy a segítségével át tudja vinni az akaratát Washingtonon, vagyis a kongresszuson és az adminisztráción. Ha viszont Priebus nem tudja ezt teljesíteni, kérdés, meddig maradhat pozícióban, és Jared Kushner, Gary Cohn vagy Steven Miller is simán a helyére kerülhet.

Malagisi egyetértett a Politico újságírójával abban, hogy valóban mennek ezek a „palotai intrikák", de szerinte ezeket a média túlhájpolja, túldimenzionálja, és igazából Bannon és Priebus jól együtt tudnak dolgozni. Szerinte olyanok ők ketten, mint a rajzfilmekben a kis ördög és kis angyal az ember egyik és másik vállán, bár néha nem tudni, melyikük melyik. Malagisi szerint a konzervatívok számára az a lényeg, hogy elégedettek lehetnek a Trump-adminisztrációval, az ugyanis szinte még konzervatívabb, mint Ronald Reagané volt. Maga Donald Trump pedig mint egy vezérigazgató, úgy fogja irányítani kormányát. Vagyis nem fog minden policy kérdésbe beleszólni és ráhagyja az embereire, hogy azok lefordítsák a saját területükre az ő politikáját.

Szándékosan leépítik a külügyminisztériumot

A legérzékenyebb terület természetesen a State Department, azaz a külügyminisztérium. Lippman a beszámolók alapján úgy tapasztalja, hogy a külügy sokkal kevésbé pörög: korábban hajnaltól késő estig dolgoztak a diplomaták, a mellőzöttség érzése és a minisztérium szándékos lefojtása miatt viszont most már szinte átálltak a normális, 9-17 órás munkarendre. És míg korábban a legjobb végzősök akartak bekerülni a külügybe és az Egyesült Államokat szolgálni, addig most fennáll a veszély, hogy a tehetséges fiatalok a közszolgálat helyett mind el fognak menni a privát szektorba. Felidézte egy beszélgetését is Rex Tillerson egyik tanácsadójával, aki azt mondta Lippmannak:

olyan kevés hatalma lett végül a külügyminiszternek, hogy az a legrosszabb forgatókönyvüket is alulmúlja.

Lippman szerint Tillerson gyakorlatilag már azt keresheti, hogyan léphetne ki hivatalából, és akár az is elképzelhető, hogy évente fogják váltogatni egymást Trump külügyminiszterei. Malagisi nem mondott ellent a Politico újságírójának, de szerinte sok amerikai igenis egyetért azzal, hogy Trump szándékosan leépíti a külügyet és visszavágja a külügyminiszter hatalmát. Malagisi Trump főtanácsadóját, Steve Bannont idézte, aki a kormányzat három prioritása közt jelölte meg „az állam lerombolását": a bürokrácia ugyanis a konzervatívok szerint gúzsba köti az amerikai gazdaságot, túl sok állami forrás megy pocsékba vagy élnek vissza vele, költik felesleges dolgokra.

Lippman erre azt mondta, pontosan ezért nem is a média Trump igazi ellensége, hanem azok, akik elméletileg neki dolgoznak – az adminisztráció, a bürokrácia működtetői, a közszolgák. Az újságíró elmesélte, hogy folyamatosan kapja az SMS-eket és üzeneteket kormányzati szereplőktől, akik hol információkat szivárogtatnak neki, hol csupán tippeket adnak, hogy minek lenne érdemes utána menni. Szerinte ha ezek a közszolgák úgy éreznék, hogy jobb belátásra bírhatják vezetőiket, nem tennének ilyet; de annyira elkeseredtek, hogy inkább a nyilvánossághoz fordulnak, hátha így tudnak még változtatni a szerintük rossz irányba menő dolgokon.

Stumpf Anna szerint azonban a közszolgáknak több opciójuk is van, hogy belső fórumokon kifejezzék az ellenérzéseiket és bírálataikat, ami legitim, az viszont nem helyes, ha elkezdenek nyilvánosan lázadni az elnök intézkedései ellen: ha valaki nem tudja vállalni ezeket az intézkedéseket, akkor inkább álljon fel. Lippman erre úgy válaszolt, hogy a Trump-adminisztráció ilyen szempontból teljesen más. A közszolgák most őszintén azt gondolják, hogy ha ők felállnak, lehet, senki nem érkezik a helyükre, és 

a lázadó közszolgák segíteni akarnak Trumpnak, hogy fel tudjon nőni az amerikai értékekhez.

Az új külügyminiszterről Malagisi pedig azt mondta: ő várhatóan nem fogja úgy végighaknizni a világot, mint Clinton vagy John Kerry. Hanem inkább Trumpéhoz hasonló felfogásban, egyfajta ügyvezető igazgatóként sokkal több feladatot delegál majd a beosztottainak, egyáltalán nem akarja majd előtérbe tolni magát.

Trumpot nem érdekli a demokrácia, utódait igen

Az új külpolitikai irányvonal megítélésében már nagyobb volt az egyetértés. A konzervatív Malagisi arról beszélt, Donald Trump szlogenje, az America first egyúttal azt is jelenti, hogy az Egyesült Államok nem fog barátságos választ adni, ha Oroszország konfliktusokba kezd a perifériáján. De szerinte ha az oroszokról beszélünk, először azt kell megnézni, mit csináltak Obamáék, márpedig

Hillary Clinton „újraindítás" politikája az oroszokkal egy vicc volt, és végül rosszabb lett a kapcsolat, mint valaha. Obama pedig elnöksége kezdetén visszavonta az amerikai rakétapajzs-telepítést Kelet-Európából, hiába volt az már eldöntött tény.

Stumpf Anna felidézte, abban az időben kifejezetten aggasztotta a magyar külügyet a Clinton által meghirdetett újraindítás, vagyis a nyitás az oroszok felé – végül Barack Obama a második ciklusa végére mégis szinte héjább álláspontot vett fel Oroszországgal szemben, mint egykor Reagan.

Minden adminisztráció tanul a hibáiból

– mondta a demokrata adminisztráció kudarcba fulladt kezdeti oroszbarátságáról Stumpf, akinek a szavaiból azt lehetett kiérezni, valami hasonlóra számít Donald Trump esetében is. Rendkívül biztatónak találta ugyanakkor Rex Tillerson és James Mattis kongresszusi meghallgatásait, ahol a külügyminiszter és a védelmi miniszter is megnyugtató dolgokat mondtak közép-európai szempontból – vagyis keményen beszéltek Oroszországról és az orosz fenyegetésről.

Természetesen a magyar-amerikai viszony is szóba került, Daniel Lippman pedig már rögtön a beszélgetés elején lehűtötte a kedélyeket: akár George Pataki lesz a nagykövet, akár más,

Magyarország jelenleg nincs a radaron Washingtonban, a magyarok feladata lesz, hogy felhívják magukra az amerikai döntéshozók figyelmét.

Az viszont biztos, hogy az új amerikai külügy sokkal kevésbé fog a szabadságjogokra koncentrálni. Ezt jól mutatta, hogy idén először a külügyminiszter egyáltalán nem beszélt a State Department éves emberi jogi jelentéséről, ráadásul Tillerson beiktatása óta egyszer sem tartott sajtótájékoztatót, ahol válaszolhatna az újságírók kérdéseire. Lippman szerint azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy bármilyen hatalom is van Magyarországon, Donald Trump nem lesz örökké elnök. Akik pedig az utódai lehetnek, azok ugyanúgy ragaszkodni fognak a demokratikus értékekhez, ahogy a Trumpot megelőző időszakban is tapasztalni lehetett: legyen szó akár a republikánus Marco Rubióról, Ted Cruzról vagy Mike Pence-ről, akár a demokratákról.

Christopher Malagisi viszont úgy gondolja, kifejezetten jó dolog, ha Amerika nem akar beleszólni mások dolgába, és inkább saját magával foglalkozik. Példaként említette, hogy Obamáéknál még számított, hogy Magyarország bizonyos ideológiai kérdéseket hogyan szabályoz, de Trumpot ez már nem fogja érdekelni.

Az Obama-adminisztráció Magyarországgal szembeni kritikáira az egyik hozzászóló, Szapáry György volt nagykövet is kitért, aki szerint Obama a belpolitikában csinált jó dolgokat, legalábbis jó szándék vezette, de a külpolitikája katasztrofális volt. Szapáry szerint Obamáék a saját demokráciafelfogásukat akarták másokra ráerőltetni, ahelyett, hogy a valódi problémákkal törődtek volna. Különösen rosszul esett neki, hogy amikor az amerikai külügy bírálatokat fogalmazott meg valamilyen magyar törvénnyel szemben, rendre nem ismerték magát a törvényszöveget, ehelyett (liberális) újságok cikkeit mutogatták neki. Amikor pedig saját maga tette helyre Paul Krugman egyik szerinte félrement bírálatát a New York Timesban, Krugman a volt nagykövet elmondása szerint azzal védekezett, hogy „de ő máshogy hallotta egy barátjától".

A Politico újságírója erre úgy reagált: azt kell megnézni, hogy az egyes törvények milyen motivációval, milyen célból születtek, és kinek használnak. Lippman a civil szervezetek finanszírozásának átláthatóságát hozta példának: szerinte ez önmagában egy helyes cél lehet, de ha a hátsó szándék az, hogy valójában megfélemlítsék és elhallgattassák ezeket a szervezeteket, úgy már teljesen más egy ilyen törvény megítélése. 

Borítókép: Wendl Péter / Common Sense Society.