Csak az volt a fura, hogy sok a gyerek

Magyarországon először 1986-ban Battonyán, majd Kecskeméten és Kőszegen jöttek létre SOS Gyermekfalvak, 10-12 családi házzal és nevelőszülői családokkal. Ezeket azóta több másik követte, a battonyai gyermekfalu pedig két éve Orosházára költözött. Jelenleg nagyjából 400 gondozott él a gyermekfalukban. Rácz Andrea: “Sorsok a gyermekvédelemből” című tanulmánya a gyermekfalukból kikerülő fiatal felnőttek helyzetéről ad képet: hogyan élték meg gyerekkorukat, mit gondolnak az önálló életükről, mik a terveik, és ehhez milyen segítséget nyújtott a rendszer.

Nem ez az első ilyen témájú kutatás: egy 2008-ban készült, hatvan, a gyermekfalukból már kikerült fiatal felnőttre fókuszáló felmérésből kiderült, hogy a megkérdezettek többsége jellemzően elégedett volt az életével. A vér szerinti családjukkal nem igazán tartották a kapcsolatot, de a testvérek és a párkapcsolatok szerepe kiemelkedően fontos volt nekik. Rácz interjúalanyainak többsége is inkább jól, mint rosszul élte meg, hogy a gyermekfaluba került, mert ott szebb környezet, jobb körülmények fogadták, a dolgozók és szakemberek pedig segítőkészek voltak. A fiatalok utólag jó döntésnek tartják, hogy kiemelték őket a családjukból.

Onnan ugyanis legtöbbjük rossz emlékeket őrzött. Mint az apa börtönbüntetése, a hiányzó anyai és apai minták, a családon belüli bántalmazás, a szülő halála, az éhezés.

A gyermekfaluk egykori lakói mindannyian elvégezték az általános iskolát, szakmát, érettségit szereztek, OKJ képzéseket végeztek, illetve ketten diplomások lettek. Az iskoláról pozitív képet őriznek, az osztálytársakkal, tanárokkal többnyire megtalálták a hangot, de megtapasztalták az előítéletességet és a hátrányos megkülönböztetést is.

Nagyon jó fejek voltak az osztálytársaim is, és soha nem volt abból probléma, hogy úgymond ők normális családban nevelkedtek, én meg ugye az SOS-ből jöttem

– mondta egyikük.

A továbbtanulásban, pályaválasztásban az interjúalanyok döntöttek, a nevelőanyák, illetve az SOS-s dolgozók csak maximum tanácsot adtak nekik. ,,Megbeszéltük, hogy nekem mi lenne a jó, de amit én szerettem volna, ők támogattak benne” – emlékezett vissza az egyik egykori gyermekfalus.

Az interjúk tanúsága szerint többségüknek nem okozott nagy nehézséget az önálló életkezdés. A házkörüli és házon belüli munkák elvégzése, a bevásárlás, a pénz kezelésének átbeszélése a nevelőanyákkal jó belépőt jelentett az önálló életkezdéskor. Az önálló életet nagyban segítette az is, hogy a lakásuk megvásárlásához segítséget kaptak a gyermekfalutól.

Amikor arra kérték őket, mondják el, mik a gyermekfaluban nevelkedés pozitívumai, a következő válaszok kerültek elő:

• a testvéreket nem választották szét, együtt kerültek be
• sok pozitív élményben volt részük, például nyaralások, táborok
• a szakemberekkel és a nevelőanyával megtalálták a közös hangot
• harmonikus családban nevelkedtek.

Rácz Andrea tanulmányában egy konkrét életutat is bemutat, a most 28 éves Annáét (az igazi neve nem ez). Anna 12 évesen került a gyerekvédelmi rendszerbe, három testvérével együtt. A családból kiemelés oka elsősorban az apa agresszív viselkedése, a szülők életvitele, házasságuk ziláltsága volt. Amikor Anna hétéves lett, megromlott a szülők viszonya, az apa egyre agresszívabb lett. A szülők végül elváltak, a bíróság két gyereket az anyánál, kettőt az apánál helyezett el, de a szülők a következő években többször is újra összejöttek, majd megint szétváltak. Anyagi helyzetük annyira megromlott, hogy már a lakhatásuk is veszélybe került, egy időre anyaotthonba is kerültek.

Az apa a szóbeli terrorizálás mellett fizikailag is bántalmazta az anyát és a gyerekeket. Anna szerint az édesanyja azért nem hagyta el férjét, mert tartott attól, hogy egyedül képtelen ellátni négy gyereket, illetve közrejátszott az is, hogy az anya úgy vélekedett: még egy bántalmazó apa is jobb, mintha a gyermekek apa nélkül nőnek fel. A gyakori lakhelyváltás gyakori iskolaváltást is jelentett, amit a gyerekek igen nehezen viseltek. Anna 12 éves koráig 5-6 különböző iskolába járt, a folyamatos beilleszkedést a gyakran ellenséges, előítéletes fogadtatás is nehezítette.

Végül a gyerekeket saját kérésükre emelték ki a családból. A két idősebb lánytestvér a gyámhivatalban dolgozó ismerősüket kereste meg, és kérte, hogy biztosítsanak nekik és testvéreiknek helyet. A gyerekek Budapestre kerültek, átmeneti otthonban töltöttek körülbelül fél évet, majd a legidősebb testvér kivételével a battonyai gyermekfaluba mentek.

Anna úgy emlékszik vissza, hogy az SOS-be kerülése után normalizálódott iskolai pályafutása, az általános iskola hetedik osztályát már itt fejezte be. Középiskolába Budapestre járt, kollégista volt, csak a hétvégéket és a szüneteket töltötte a faluban. Néhány évvel később az egyik húga is követte őt a fővárosba, ő azóta már külföldön él élettársával, első gyereküket várják. Anna öccse egy speciális bentlakásos iskolába jár. Az ő élete újra szorosan összekapcsolódott az édesanyáéval, az SOS támogatásával neki is sikerült lakáshoz jutnia, de sajátos nevelési igényei miatt édesanyja gondnoksága mellett közös háztartásban élnek.

Anna a középiskola után utógondozott lett, elvégzett két OKJ-s felsőfokú végzettséget, a másodikat már nem állami, hanem részben az SOS támogatásával. 22 évesen került ki a rendszerből, ekkor már kapcsolatban élt későbbi férjével. Jelenleg egy éves gyermeküket nevelik, jó anyagi körülmények között élnek, még egy gyereket szeretnének, a középtávú terveik szerint Anna visszatér majd a munkaerőpiacra.

Az SOS-ben nevelkedett fiatal felnőttek történeteinek bemutatásához a gyerekek barátaival, egykori játszópajtásaikkal is interjúztak. Ők maguk vér szerinti családjukban nevelkedtek, gyerekvédelmi múltjuk nem volt, a rendszerrel csak a barátaikon keresztül kerültek kapcsolatba. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy közeli szemlélőként milyen tapasztalatokat, benyomásokat szereztek a gyermekfaluk működéséről.

A barátságok kezdete az általános iskolás évekre tehető, ezek a kapcsolatok lényegében ugyanolyanok voltak, mint más barátságok.

Hát akkoriban annyira ez minket nem foglalkoztatott, akkor mi ezt máshogy éltük meg, mint mondjuk most, húszon, 30 éves fejjel lassan. Akkor minket ez nem érdekelt, tehát mi leültünk, és játszottunk a kis műanyag katonákkal, meg akármi, ezzel foglalkoztunk, nem mással.”

Az interjúalanyok az SOS-re leginkább kollégiumként gondoltak, sőt, olyan is volt, aki alig különböztette meg azt egy valódi család otthonától. Barátként mindannyian gyakran jártak a gyermekfaluban, és legfeljebb azt találták másnak, hogy ezekben a családokban több a gyerek.

Külső szemlélőként nézve az SOS-beli élet nem különbözött a családban felnövő gyermekek életétől, vagy ha igen, az valamilyen plusz volt. Így például a rendszeres, évenkénti nyaralások, a ruházkodás, egyéb használati tárgyak és eszközök is gyakoribbak voltak a gyermekfaluban.

Az SOS-ből kikerült interjúalanyok többsége pozitív élményeket őriz az ott eltöltött évekről. Tudatosnak tűnnek, felelősséget éreznek saját maguk, családtagjaik és gyerekeik iránt. Terveik között szerepel jelenlegi élethelyzetük megtartása, gondolkodásuk középpontjában az egyéni érdekeik helyett sokkal inkább a családi tervek állnak. Mindazt a biztonságot, kiegyensúlyozottságot szeretnék megadni gyermekeik számára, amit nem kaphattak meg vérszerinti családjukban, és amit az SOS Gyermekfalu próbált pótolni.

Borítókép: Abcúg.