Visszamész oda, ahonnan indultál

Hajninak és Szilvinek még nagyjából egy hónapig van hol laknia, év végén aztán el kell hagyniuk eddigi helyüket. A két fiatal nő kerekesszékben ül, és az elmúlt öt évet a II. kerületi Marczibányi téri Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjában, illetve annak gazdagréti lakóotthonában töltötték. Nagyon szeretnek itt élni, úgy érzik az intézménybe bekerülve valóban rehabilitálódtak: munkájuk lett, szórakozni járnak, van szociális életük. Kinyílt előttük a világ – ahogy ők mondják.

Szilvi és Hajni

Fotó: Erdős Dénes / Abcúg / Képszerkesztőség

Az intézetet azonban szabályok kötik, nagyon sokan szeretnének bekerülni, hosszú a várólista, így legfeljebb 3 plusz 2 évig lehet itt lakni. A két fiatal nő ezt teljesen megérti, nem is haragszanak senkire, régóta tudják, hogy egyszer menniük kell. A probléma sokkal inkább az, hogy nincs igazán hova. Azt szinte kizártnak tartják, hogy sikerül még egyszer ilyen jó helyet találniuk, a normálisabb intézményekben végeláthatatlan a várólista, kevés a lakóotthon, a rendszer több, mint 90 százalékát a szociális otthonok teszik ki, ahová nem igazán vágyik se Szilvi, se a többi, hasonló cipőben járó beszélgetőtársunk.

Ennek okai pedig érthetőek: az ágazatot jellemző munkaerőhiány miatt kevés a segítő személyzet, pedig szükség lenne rájuk a mosdóba menéshez, a felöltözéshez, vagy a munkába induláshoz. De ha nincs ember, akkor lehet, hogy hetente csak egyszer tudnak fürdeni. Ezeket a helyeket maguk között csak elfekvőnek hívják. Azt mondják, már az is csodaszámba megy, ha egy szociális otthonnak egyáltalán van külön mozgássérült részlege, és nem az idős, beteg emberek között kell lakni. A költözés számukra azt is jelenti: újra fel kell építeniük mindazt, amit eddig elértek. Ráadásul jó eséllyel a munkahelyüket is el fogják veszíteni.

Már beadtak kérelmeket különböző intézményekbe, de végleges választ még nem kaptak sehonnan. Azt mondják, nagyítóval kell keresni a hasonlóan működő helyeket, mert sokkal kevesebb intézmény van, mint ahány embernek arra szüksége lenne. Ha más nem marad, akkor utolsó lehetőségként hazaköltöznek. Vissza a kis faluba, a kisvárosba, ahol újra bezárul a világ.

Szilvinek például Vácra kéne visszamennie. A 13 éves korában egy gerincvelő-daganat miatt kerekesszékbe kényszerült fiatal nő azt mondja, legfeljebb ideiglenes megoldásként tudja elképzelni a visszatérést. Szülei otthona ugyanis csak részben akadálymentes a lépcsők miatt, és bár egyedül tud közlekedni, a tél kétséges, a kisváros nem teljesen akadálymentes. Azt mondja, valószínű, hogy idővel találna Vácon munkát, jelenleg mégis Budapesten próbál állást találni, hiszen jelenleg is itt dolgozik. Most úgy tervezi, hogy ha mégis hazaköltözik, akkor onnan jár majd be dolgozni..

Albérletet a jelenlegi árak mellett nem tud egyedül kifizetni, de egyébként is az a tapasztalat, hogy mozgássérülteknek nem szívesen adja ki senki a lakását. “Vagy hazaköltözöm, vagy nem tudom mi lesz. Hét éve vagyok Budapesten, és a következő másfél hónapban dől el, hogy összeomlik-e ez az egész. Nagyon kilátástalan a helyzet” – mondja Szilvi. Az interjú után nem sokkal újra beszéltünk vele, akkor azt mondta, hogy talán mégis lesz valamilyen megoldás, mert a MEREK munkatársai próbálnak neki valahogyan segíteni.

Hajni 2010-ben, három évnyi várakozás után érkezett meg a Marczibányi térre. Hajni nem önellátó, azt mondja, ezért is tartott ilyen sokáig, hogy találjanak neki helyet. Mielőtt Budapestre került, – fiatal lány létére – , egy évet élt egy Heves megyei idősek otthonában. Egy kétágyas, külön fürdőszobás részlegben lakott, igaz, a bekerülésre az összes spórolt pénze ráment. Végül azért jött el, mert folyamatosan emelték az árakat, és már nem tudta fizetni.

Egy Zalaegerszeg környéki kis faluból jön, most négy órában egy fővárosi cégnél dolgozik betanított munkásként. Csomagol és hajtogat. Gazdagrétről jár mindennap a cég kispesti telephelyére. Naponta három órát utazik azért, hogy négy órát dolgozzon. Ő lakott már otthon szülei házában, két évet töltött a négy fal között, és ahogy fogalmaz, kicsit bele is őrült a mozdulatlanságba és abba, hogy semmi sem történik vele.

Az első munkahelyet is a fővárosba költözés hozta el neki, ahogy nagyjából mindent. Visszafogottan nyilatkozik arról, hogy mi lesz vele ha vége az évnek. “Majd csak ha biztos lesz, ha a kezemben lesz a papír. Addig nem lehet tudni” – mondja. Annyit azért elárul, hogy beadta a jelentkezését agy agárdi rehabilitációs otthonba, ott elvileg pár hónapot maradna, aztán egy 18. kerületi intézménybe szeretne bejutni. Utóbbi ideális lenne már csak azért is, mert közel lenne a munkahelyéhez. Már, ha megmarad addig a munkahelye. Az Agárdra költözést ugyanis csak úgy tudná kivitelezni, ha arra a pár hónapra elengednék fizetés nélküli szabadságra.

“Ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mint amikor kinyitnak előtted egy ajtót, hogy gyere lépj be. És ott minden sokkal jobb, mint előtte volt. Aztán meg azt mondják, hogy menned kell. Erről nem az intézmény tehet, őket is szabályok kötik, és a várólistásoknak is meg kell adni az esélyt, hogy valamennyi ideig itt lakhassanak. Nem a költözéssel van a baj, hanem azzal, hogy jó eséllyel ennél csak rosszabb helyek várnak ránk. Meg ez az egész, hogy tizen-huszonvalahány kérvény van bent egyszerre, és arra várni, hogy vajon az ország melyik részében lesz majd helyünk” – mondja Hajni.

Hazaköltözni ő sem szeretne. Édesanyjának még három éve van vissza a nyugdíjig, ha Hajni visszatérne a családi otthonba, akkor édesanyjának ott kéne hagynia a munkahelyét, mert a 12 órás munkarendje mellett nem kivitelezhető, hogy lánya addig kibírja mosdó nélkül. “Pölöskén semmi sincs, még a városba sem tudnék bejutni, ha szeretnék elmenni egy koncertre vagy bevásárolni. Kértem a polgármestert, hogy be lehetne-e tenni a menetrendbe egy akadálymentesített autóbuszt, hogy néha én is ki tudjak mozdulni a faluból, de nemet mondott” – meséli. Több vasat is tart a tűzbe, hiába készül most Agárdra, már legalább három éve egy idősek otthonánál is várólistán van. Ahogy azonban telik az idő, Hajni nem hogy közelebb kerülne a költözéshez, hanem egyre csúszik hátrébb. “Először azt mondták, hogy a hetvenedik vagyok, aztán mikor megint érdeklődtem, addigra már visszacsúsztam a 140. helyre” – meséli.

Zoltán tíz éve még egy vidéki kistelepülés önkormányzatánál dolgozott pénzügyesként, majd egy medencébe esés után amnézia és két év kórház következett. Zoltán azóta kerekesszékben ül, és napi 24 órás felügyeletet igényel. A férfi a kórház után a Marczibányi térre került, és azon szerencsések közé tartozik, akiknek véglegesítették a maradását. Neki nem kell azon izgulnia, hogy hova kerül, de amíg ez nem volt biztos, ő is végigjárta a keresés gyötrelmes állomásait. Több, mint húsz intézményt keresett meg, többségüket személyesen. Egyik helyről sem kapott pozitív visszajelzést, “folyamatosan zárultak be a kapuk”. A válasz általában az volt, hogy a személyi és tárgyi feltételek nem adottak ahhoz, hogy Zoli ott lakhasson. Magyarra lefordítva ez annyit tesz, hogy ha választhatnak két mozgássérült között, akik ugyanannyit fizetnek az ellátásért, akkor az otthonok a kisebb ellenállás felé törekedve inkább azt fogják választani, aki öneláttóbb és kevésbé szorul segítségre. Zoli pedig nem ilyen.

A Marczibányi térre érve előtte is kinyíltak a lehetőségek. Amikor csak tud, kimozdul, koncertekre jár, találkozik másokkal. “Erre az egész helyzetre a legjobb hasonlat, hogy elhúzzák az ember előtt a mézesmadzagot. Országos szinten is kiemelkedő az itteni ellátás, tök jó környéken van, ezt azért valljuk be, nehéz csak úgy elengedni”- mondja. Zoli az itt töltött évek alatt nagyon sok fiatalt látott kinyílni, ők tényleg szó szerint rehabilitálódtak. Ez is lenne egyébként minden ilyen intézmény működésének lényege: az ide kerülők tanulják meg ellátni magukat, elintézi az ügyeiket. “De ha utána mindezeket elveszik tőled, amikor azt mondják, hogy oké, menj vissza Mucsaröcsögére, akkor oda kerülsz vissza, ahol elkezdted. És a kör ezzel bezárul”.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!