Böjte Csaba: A világ bátor próféták után kiált

Eddig is tudtuk, hogy a koronavírus nem válogat, bárki elkaphatja a fertőzést. November közepén ön is kórházba került, ahonnan tíz nap után távozott. Milyen tünetei voltak?

Nagyon fájt a mellkasom, nem tudtam abbahagyni a köhögést, azt hittem, hogy megfulladok. Bevittek a kórházba, ahol kiderült, hogy kétoldali tüdőgyulladásom van. Még időben oxigént kaptam. Hálás vagyok a Szent László kórház dolgozóinak, akik az ellátáson és az orvosságon túl reményt és biztatást is adtak.

Most hogy érzi magát, sikerült visszanyernie az egészségét?

Hála, jobban vagyok, Déván lábadozom. A kórházban imádkoztam, hogy újra béke legyen a testemben és a világban. Számomra a betegség azt jelzi, hogy valami nincs rendben odabent. Negyven éve voltam utoljára kórházban, de most a sejtjeim és a velem élő mikroorganizmusok között nincs meg az összhang, a béke, a harmónia. Az emberi szervezet egy csoda, képes segítséggel magát helyreállítani, és a 37 billió sejtünk újra együtt tud élni egymásra figyelve, szimbiózisban. 

Nyilván nem én kérdezem először, de mit jelent ferences rendi szerzetesnek lenni?

Ezt tényleg sokszor megkérdezik tőlem. Azt szoktam válaszolni, hogy nem vagyok olyan okos, mint a jezsuiták, nem vagyok olyan jól képzett, mint a piaristák. Én olyan ferences kisebb testvér vagyok, aki szeret énekelni, kacagni, beszélgetni. Például a békesség fontosságáról, a szeretet gyógyító erejéről. Említhetem Jézus példáját, akinek itt a Földön meglehetősen „fapados” volt a fogadtatása, mégis, tanításának központi gondolata a béketűrés, a békesség és a szeretet. Ezt kellene megtanulnunk: józanul, higgadtan, szeretettel szólni a másik emberhez.

Életének egyik fő műve a gyermekmentő szervezet, a Szent Ferenc Alapítvány, amely a sanyarú körülmények között, sokszor az éhhalál szélén élő gyerekeket karolja fel. Hogyan jött létre az alapítvány?

Az alapítványt még 1993-ban hoztuk létre, de valójában a gyerekek hívták életre, mert jöttek, koldultak, és előbb csak egy-egy ebédre, vacsorára fogadtuk őket, de aztán nem is akartak már nagyon elmenni. Ezért szerveztünk nekik egy tábort, aminek a végén, amikor mondtuk, hogy most már haza lehet menni, a gyerekek sírva kérdezték tőlünk, hogy miért nem tartanak egyéves tábort. Innen indulva már a huszonnyolcadik „éves tábornál” tartunk. A legtöbb gyerek szórványból kerül az alapítványi házakba, túlnyomórészt Erdélynek azon vidékeiről, amerre a magyarok kisebbségben élnek.

Mivel foglalkoznak a pandémia szorításában? Gyűlnek a karácsonyi cipősdobozok?

Csendben vagyunk, mint a vetés a hó alatt, várjuk a járvány végét. Most eléggé nehéz mozogni, ajándékokkal útra kelni, és ezt a gyermekeink is megértették. Természetesen azért mindenki szeretettel várja az angyalt.

Akár te is angyallá válhatsz!

Két évvel ezelőtt az egyik üzenetében arról beszélt, hogy legyünk csapatjátékosok, mert Isten is az. Mit értett ezalatt?

Krisztus első munkanapján mibe fogott bele? Ír egy nagy pályázatot a világ megváltásának infrastrukturális fejlesztéséért az Európai Unióhoz? Nem! Felállít egy nagy szószéket, hogy elmondja a tutit mindenkinek? Nem ezzel kezdi a működését. Ő közösséget formál, barátokat, társakat gyűjt. Nyilvános működése a Jordán folyóban való keresztelkedésével kezdődik, feljön a vízből, és két fiatal szóba áll vele. Gyertek, nézzétek meg, hol lakom, mondja, és elviszi őket Názáretbe. Ötvenkét kilométer séta, és ezek a fiatalok aznap és aztán örökké Jézussal maradnak. Jézus semmit nem csinál egyedül, mert igazi csapatjátékos. Az apostolok, a tanítványok sem díszletelemek a Megváltónk mellett, hanem társai, akárcsak Mária a világ megváltásában. 

Miért gondolja azt, hogy a magányosság a 21. század leprája?

Ahogy a Szentírás mondja:

A mindenséget összetartó erők megrendülnek.

Sajnos ezt látjuk mindenfelé, hogy a családok, a kisebb-nagyobb közösségek, mint oldott kéve, hullnak szét, az emberek elmagányosodnak, elengedtük egymás kezét, hátat fordítunk egymásnak. És ez nem jó! Teréz anya mondta, hogy a 20. század leprája a magányosság, és sajnos ez a vírus a 21. században is gyilkol. Nagyon sok ember bezárkózik. Én, ha orvos lennék, a közösséget, a találkozást, az együttlétet, a tudatos szövetségkötést írnám fel receptre: menj és keress meg valakit, hívd fel, keresd meg a közösségi oldalán, ülj le vele a járványügyi előírásokat betartva, igyatok meg egy kávét, legyetek együtt, beszélgessetek, tervezzétek a jövőt, kiránduljatok nagyokat. Egyszóval, az ember társas lény, ne engedjük el egymás kezét!

Keresztelő Szent János az Újszövetség első prófétája, aki nem a múltat siratja, hanem a holnapba néz, készíti az Úr útját, egyengeti ösvényét. Milyen jó lenne, ha mi is kevesebbet foglalkoznánk a múlttal és többet az előttünk álló jövővel! Ma mindenki történész akar lenni, régi sebeket, fájdalmas sérelmeket emleget fel, pedig aki folyamatosan hátra néz, az jó nagyot fog esni. A jövő előttünk van, és a világ bátor próféták után kiált! Krisztus a keresztség szentségében a papi, a prófétai, a királyi hivatást adja az Ő gyermekeinek. A mi Urunk nem a gyász, a keserűség Istene, hanem az élet, a remény Hírnöke! Hagyjuk a halottakat a holtakra, mi pedig fogjuk keményen az eke szarvát, és nyomjuk határozottan a földbe, hogy életet adó barázdát hasítson a holnapnak. Az ember önként ne dobja be a törülközőt, hanem küzdjön a maga és a népe életéért. A Miatyánkban Jézus Krisztus nem a világ végének várására biztat, hanem az Ő dicsőséges országának az építését kéri tőlünk.

Miben látja a katolikus egyház feladatait a pandémia idején? Mit tanácsol?

Az egyház hit és erkölcs dolgában járatos, a vírus eltakarítása az orvosok, a tudósok feladata. Most a jókedvű hitet, a derűs reményt, a mindent legyőző szeretetet kell életben tartanunk testvéreink szívében. Nekünk nem siratóasszonyoknak vagy levitézlett gyászhuszároknak kell lennünk, hiszen nem a világ végét várjuk, hanem Isten irántunk való szeretetének kiáradását. Jézus az általa tanított ima végén nem arra biztat, hogy elkeseredve fal felé forduljunk, hanem arra, hogy az Isten országának eljöveteléért imádkozzunk és dolgozzunk. Ez a mi feladatunk a karantén alatt is!

Hogyan született meg legújabb kötete, a „Böjte Csaba füveskönyve – Örömhöz segítő gondolatok”? Mi adta az ötletet?

Sok-sok kérdés van a ma emberében. Ha nem talál kielégítő választ, a tudás és az ismeret hiánya megbetegíti. Táplálékkiegészítőket sokan szednek eredményesen, de meg vagyok győződve, hogy lelki táplálékkiegészítőkre is szükségünk van. Ezért írtam a könyvet, ezért lenne jó egy-egy gondolatot elolvasni, átelmélkedni, „szedni” naponta. Kis, fogyasztható gondolatpirulák, egy-egy csészényi kereszténység, amelyet én kisebb testvéri szeretettel ajánlani tudok.

Nehéz körülmények között ünnepeljük idén a karácsonyt. Ilyenkor minden szó, minden gondolat felerősödik. Mit üzen az olvasóknak?

Sokan kérdezik, miért vagyok optimista, mire építem a hitem. Karácsonyi megtestesülés, Isten hitvallása az emberiség mellett! Krisztus, ha nem hitt volna bennünk, hogy képes megtanítani nekünk a szeretet parancsát, hogy az emberiség eljut oda, hogy jó testvérekként együtt találjuk meg az elveszett Édent, akkor szerintem nem is jött volna közénk. Döglött lóra senki nem ver patkót! Isten, ha hitt bennünk, akkor nekünk is hinni kell saját magunkban. Isten képére, hasonlatosságára születtünk, ennek a krisztusi vonásnak kellene felragyogni az arcunkon.

Hogy miről beszélek, erre van egy történetem. Három vajdahunyadi gyerek, a legidősebb talán kilencesztendős lehetett, december 24-én a dévai gyerekotthonban megkérdezte tőlem, hogy hazamehetnének-e. Kilencen voltak testvérek, a család nagy szegénységben, egy elhagyott garázsban élt, amelynek középen egy szerelőakna volt, két oldalt hatalmas vasajtó. Összevettem a gyerkőcöket, és elindultunk Vajdahunyadra. Amikor megérkeztünk, a garázsban nem volt se villany, se fűtés. A lehelet páraként csapódott ki a mennyezeten, ahol a cseppek csillogtak, mint a gyémántszemek. Az apuka az ágy mellett állt, gyűrögette a kalapját, látszott, hogy erősen szégyelli magát, az anyuka pedig az ágyban feküdt. A három gyerek odaszaladt az anyjához, összekapaszkodtak. Egy idő után szóltam, hogy akkor most menjünk szépen vissza Dévára, a gyerekotthonban van finom vacsora, meleg fürdővíz meg kölyökpezsgő. A garázsban viszont nem volt semmi ilyesféle. A legnagyobb gyerek ekkor rám nézett, és megkérdezte: pap bácsi, nem ünnepelhetnénk itt? 

(Borítókép: Böjte Csaba. Fotó: Biró István / MTI)