A magyar iskolák szükségszerűen termelik ki az erőszakot

Újabb ép ésszel felfoghatatlan tragédia rázta meg a héten a közvéleményt. Öngyilkos lett egy vajai középiskolás, miután gyászoló édesanyja elmondása alapján osztálytársai kiközösítették, szekálták, szóban zaklatták. A 16 éves szabolcsi fiú hétfő reggel tűnt el, iskolába indult, bár oda, ahogy később haza sem érkezett. Mivel telefonon sem érték utol, T. Gábort hamarosan a rendőrség, és családja is keresni kezdte. Pár óra múlva nevelőapja talált rá a fiú holttestére, aki mint kiderült, egy fára kötötte fel magát.

Az ügy részletei egyelőre nem tisztázottak, ezért korai lehet még azokat elemezni. Ugyanakkor mindennél fontosabb, hogy általánosságban is beszéljünk a most ismét felszínre bukó súlyos társadalmi és egyéni problémáról, az iskolai bántalmazásról. Leginkább azért, hogy időben ismerjük fel, ha a közvetett vagy a közvetlen környezetükben egy gyermeket, vagy ugyanúgy egy felnőttet bántalmaz az őt körülvevő közeg. Továbbá tegyünk meg mindent azért, hogy előzzük meg azt, hogy segítség hiányában, végső elkeseredésében bárki is az öngyilkosságot válassza.

R. Csekeő Borbála pszichológus, a Kék Vonal Alapítvány szakmai vezetőjét az iskolai bántalmazás természetéről és a prevenció fontosságáról, és annak szükséges lépéseiről kérdezte az Index.

Ugyan folyamatosan javulnak hagyományosan magas hazai öngyilkossági statisztikák, ezen belül mennyire jellemző, hogy 18 év alattiak kísérelnek meg öngyilkosságot az utóbbi időben?

R.  Csekeő Borbála:  A KSH adataiból remélhető, hogy a hazai befejezett öngyilkosságok száma lassan csökken, vagy legalább nem emelkedik, de a pozitív tendencia nem igaz a legfiatalabbakra és a legidősebb korosztályra. Egy kisebb osztálynyi gyereket veszítünk el évente, és átlagosan száz huszonéves fiatalt.

Az már most világosan megmutatkozik, hogy a járványhelyzet hatására drasztikusan megugrott az öngyilkossági kísérletek száma. Például míg a Péterfy Kórház Pszichiátriai Osztályának klinikai toxikológiáján 2019-ben összesen 644 beteget fogadtak öngyilkossági kísérlettel, addig 2021-ben csak áprilisig 467-et.

Vissza lehet vezetni, hogy mi a gyerekkori öngyilkossági kísérletek fő oka?

Akárcsak a felnőtteknél, legtöbbször a gyerekeknél, a kamaszoknál is valamilyen kezeletlen pszichiátriai probléma, lelki betegség áll a háttérben. A szakirodalom szerint tíz esetből kilencnél megjelenik a serdülőkori depresszió, vagy más kezdődő mentális betegség. Ilyenkor pontosabban az a probléma, hogy ezeket nem ismerik fel időben, így a gyermek, akinek szüksége lenne rá, nem jut el időben terápiára.

Az is fontos kérdés tehát, ha a család még időben kapcsol, hogy nagy a baj, van-e érdemi segítség a közelben. Jelenleg félelmetesen hosszú sorok állnak a gyermekpszichológusokat foglalkoztató pedagógiai szakszolgálatok előtt, akárcsak a gyerekpszichiátriai ambulanciákon.

Rögtön fel is merül a kérdés, hogy mi okozza például a serdülőkori depressziót, ami legrosszabb esetben akár öngyilkossággal is végződhet?

Óvatosan kell fogalmazni, mert a depresszió rendkívül komplex háttérrel rendelkező lelki betegség. Például a génektől, a hozott érzékenységtől kezdve a környezeti tényezők közti kölcsönhatásokig sok minden hozzájárul. Utóbbiak valóban lehetnek családi, iskolai, kortárs közösségbeli problémák, kudarcok, elszenvedett bántalmazások. Ezek nagyon fontos negatív hatások, de a képlet nem olyan egyszerű, mint a matematikában az egyenes arányosság. Egy gyermek nem lesz attól törvényszerűen depressziós, mert bántják a szülei vagy az osztálytársai. 

Egy csomó fiatalban például ott van egy fajta lelki alkalmazkodóképesség, rugalmasság, az úgynevezett reziliencia, amely segít nekik abban, hogy egy bántalmazó iskolai vagy családi közegben is egészségesek maradjanak. Ám a személyiségfejlődés ugyanúgy egy jóval kisebb negatív behatásra is elindulhat negatív irányba. És megjelenhet akár egy evészavar vagy egy depresszió, már kamaszkorban. A jó hír, hogy a legújabb kutatások szerint fejleszthető a reziliencia.

Lehetnek egyéni eltérések abban, hogy kinek hol van az ingerküszöbe, ki hogyan reagál a bántásra. De gondolom abban megegyezhetünk, hogy az egyetemes cél a zéró tolerancia lehetne, hogy a bántalmazás egyetlen formája sem megengedett az iskolában. Az iskolában sem.

Valóban nagyon fontos cél lenne elérni azt a fajta zéró toleranciát, mikor még a vicc kategóriába sem fér bele, ami bárkinek bántó lehet. Azt szintén látni kell, hogy az iskolai bántalmazás mindig közösségi történet. Nem pusztán arról van szó, hogy egy vagy pár gyerek kipécéz valakit, a bántalmazás attól működik, hogy van egy közeg, egy osztály egy iskolában, egy iskola egy városban, egy város egy társadalomban, ahol a szemlélők nem lépnek fel időben a történésekkel szemben. Inkább passzívan félrenéznek, amivel végső soron jóváhagyják a bántalmazást, vagy aktívan részt vesznek benne.

A szakirodalomból, akárcsak a korábbi esetekből mind tudjuk, hogy a bántalmazás mindig egy folyamat.

Igen. Az időfaktor azért is kulcselem a bántalmazásos esetekben, mert minden gyerek közösségben is fordulhatnak konfliktusok, összeveszések, hangzanak el szerencsétlen megjegyzések. Ám amikor hetek, hónapok telnek el úgy, hogy nincs változás, a szerepek állandósulnak, az áldozat gyakran azért kerül igazán mélyre, mert azt éli meg, hogy nincs segítség, hiába jelezte a problémát, hiába fordult bárkihez.

A digitális oktatással, majd a nyári szünettel sok diák, akinek az iskola a bántások színtere, fellélegezhetett, de biztosan vannak közösségek, ahol szeptemberben a bullying is újrakezdődik.

Mit gondol, legtöbbször mitől válik toxikussá egy osztályközösség, egy iskolai közeg?

Az agresszió mindig valamilyen frusztrációból fakad. Akik bántalmazóvá, egy közösség bántalmazásában hangadóvá válnak, gyakran maguk is komoly sérelmeket szenvedtek, szenvednek el.

Ezek az egyéni tényezők, az pedig már egy strukturális probléma, hogy ma Magyarországon alapvetően arról szól az iskola, hogy a gyerekeket nem maguk választotta közösségekbe terelnek és zárnak össze. Majd ezekben folyamatos versenyhelyzetek elé vannak állítva, folyamatos frusztráció alatt tartva, gyakran olyan körülmények között, ahol még csak a személyes tér védelme sem megoldott. Így óhatatlanul lesznek konfliktusok, kialakulhatnak bántalmazási tendenciák.

Érdemes elgondolkozni azon, hogy ma a magyar iskolákban mennyire a verseny és a rivalizálás van előtérbe helyezve a kooperációval és a személyiség- illetve közösségfejlesztéssel szemben.

Szintén komoly dilemma, hogy az iskoláknak ma milyen eszközrendszerük van arra, hogy időben észrevegyék és kezeljék a bántalmazásos eseteket?

És ezen belül is jó kérdés, hogy ma hány tanulóra jut egy mentálhigiénés szakember, iskolapszichológus, vagy iskolai szociális segítő. Illetve az összes egyéb feladata mellett mekkora kapacitása marad az osztályfőnököknek közösségfejlesztésre, csapatépítésre? Az iskolába járó gyerekek családjai együttműködnek-e a szakemberekkel, van-e arra igény, hogy szülők és pedagógusok komplexen, egyben közösen gondolkodjanak egy-egy gyerek sorsáról. Ezen belül is nem csupán a tanulmányi eredményeiről és a továbbtanulásáról.

Jó lenne, ha egy iskola nem attól számítana elitnek, és magas presztízsűnek, szemben a mostani gyakorlattal, hogy mennyi nyelvvizsgával, milyen átlaggal felsőoktatási felvételi eredményekkel büszkélkedhetnek. Hanem attól, hogy az iskolának van-e arra jó gyakorlata, hogy időben észrevegyék és kezeljék, amint kiderül, hogy egy gyereket bántanak. Persze tisztelet a kivételeknek. 

Itt mi a jó gyakorlat? Mit tanácsol a szülőknek, mit tegyenek, ha tudomásukra jut, hogy a gyermeküket bántalmazzák az iskolában?

Én ott kezdeném, hogy beszélünk a saját gyerekünkkel, és közösen próbálunk stratégiát kidolgozni az őt érő bántásokkal szemben. Majd értelemszerűen a következő fontos szereplő lehet az osztályfőnök, ám ha úgy érezzük, hogy neki nincs elég eszköze vagy nem kezeli kellően súlyán a helyzetet, irány az iskolaigazgató-helyettes vagy egyenesen az igazgatói iroda. 

Őket többek között meg lehet kérni arra, hogy vonjanak be mentálhigiénés szakembereket, pszichológusokat, és kérdezzék meg őket, hogy mit lehet tenni a közösség érdekében, azért, hogy az iskolai légkör jóval elfogadóbb, toleránsabb, békésebb legyen.

Az iskolaváltáson, amelynek számos praktikus akadálya lehet, én végső megoldásként csak akkor gondolkodnék el, ha szülőként azt tapasztaljuk, hogy a bántalmazó légkör felszámolásában az iskola nem partner vagy teljesen eszköztelen.

(Borítókép: Jákob Bálint / Index)