Múzeum a felüljáró alatt

Különös, egyúttal megragadó kontrasztra lelhet Óbudán, aki betéved a zegzugos Flórián téri aluljáró egyik folyosójának oldalába vágott, függõleges falapokból álló kerítés feltűnésmentesen nyitott ajtaján. Belépve ókori római romok nyílnak meg a látogató elõtt, miközben feje fölött-mellett hat-nyolc sávon morajliik folyamatosan az Árpád híd és a Szentendrei út forgalma. Épp csak látogató nincs.

– Hány vendége van naponta ennek a múzeumnak? – kérdem a strázsahelyérõl jöttömre elõbújó õrt.
– Tíz-húsz. Ha jön egy nagyobb csoport, akkor többen is. Keddtõl vasárnapig vagyunk nyitva, a hét végén kicsit nagyobb a forgalom.

Szirénázó mentõautó szakítja félbe a beszélgetést, a vijjogó hangból ítélve a fejünk fölötti felüljárón húz el a Szentendrei út felé.
– Gondolom ez megy egész nap.
– Á, ez ma még csak a negyedik.
– Jár füldugó a munkakörhöz? Vagy zajártalmi pótlék?
– Ugyanmár...

Imre Monorról jár be a Flórián térre, szűk egy óra alatt munkahelyén, az Aquincumi Múzeum egyik szabadtéri tárlatának, a légiótábor fürdõjének õrbódéjában van.

– Milyen ez a munkakör? Mennyi ideig kell itt lenni?
– Huszonnégy óra munka, negyvennyolc óra pihenés. Mindig van itt valaki, éjszaka is van õrzés, hárman váltjuk egymást. 
– Elég különös munkahely ez itt.
– Igen, éjszaka gyakran megy a randalírozás, az aluljáróban van egy kocsma, van hangoskodás bõven. 
– Történt már valami rendkívüli itt?
– Nem is olyan rég egy éjjel beesett valaki részegen a fenti kerítésen át. Legurult a domboldalon, nem lett komoly baja, de azért volt nagy jajveszékelés. És hát egy rakás baleset odafönt, olyan csattanással tudnak lenni, mintha itt mellettem karamboloznának. Szerencsére autó ide még nem zuhant be, bár a múltkor egy ablaktörlõ itt landolt a bódé elõtt.
– A látogatókkal, gondolom, nincs túl sok dolga.
– Ez igaz, nincsenek sokan, noha ingyenes a belépés, bárki bejöhetne megnézni a római kori közfürdõ romjait. Ha csoport jön, azzal általában van idegenvezetõ is, szóval nekem csak a rendet kell itt felügyelnem. Elvinni nem nagyon van mit, itt csak kövek vannak. Menjen maga is nyugodtan, nézzen szét.

A Fürdőmúzeum az aquincumi légió fürdőépületének 2. századból származó maradványait mutatja be. A római kori tábor két főútjának kereszteződésében monumentális, 16800 négyzetméteres épület, a Thermae Maiores állt, romjait a 18. században tárta fel Schönvisner István. A benzingőzben pácolódó múzeumban valóban csak kövek vannak, negyed óra alatt nagyjából be is lehet járni a legfeljebb derékmagasságig érő falak kissé egyhangú labirintusát. Az egykori tornacsarnok, a hideg, langyos és forró vizű medencék, fürdőkádak, az izzasztókamra a tájékoztató táblák szövegeiben elevenednek csak meg.

Visszatérve a bódéhoz bekukucskálok az ablakon: egy asztal, rajta két csomag Symphonia cigaretta, meg egy füzet, dátumokkal, számokkal.
– Mi ez a füzet?
– Ebben vezetjük a napi látogatószámot. Vissza lehet nézni, meg statisztikát készíteni, hogy mikor mennyien jöttek megnézni a fürdőmúzeumot.
– Szívhatna Sopianaét, az itt stílusosabb lenne – mutatok a cigarettásdobozokra.
– Á, az emberek hatvan százaléka Symphoniát szív.
– Én utoljára tizenöt éve láttam ilyet, amikor apám a második infarktusa után leszokott a dohányzásról. Aztán nyugdíjba is ment, elmaradt a stressz.
– Na, stressz, az itt sincsen. Inkább unalmamban gyújtok rá. Mondjuk, a legtöbb nyugdíjas, éjjeliőri állás ilyen, korábban egy raktárban voltam őr, az se volt valami izgalmas. Ez is olyan, hogy ameddig akarom, csinálom, ha nem akarok többet jönni, akkor nem jövök többet.
– Mit dolgozott korábban, honnan ment nyugdíjba?
– Betanított kohász voltam, 1961-tõl 1998-ig. Elõbb a Kövacnál, a Kõbányai Vas- és Acélöntödében dolgoztam, aztán a Kögépnél, a Kispesti Öntöde és Gépgyárban, onnan mentem nyugdíjba. Fiatal koromban, még mielõtt kohász lettem, a mezõgazdaságban dolgoztam.
–Mit gyártottak az öntödében? 
– A Kövacnál fõleg hengerperselyeket MAN dízel-teherautókhoz, a Kögépnél meg fékdobokat gépkocsikba.

Szava belevész három fejünk fölött eldübörgő kamion zajába.

– Nohát, ott is volt ilyen zaj, képzelheti. Hatvan gép ment egy műszakban, plusz három generátor. Ráadásul, ha kint 35-40 fok volt, akkor bent elérte a hetven fokot is a hõmérséklet. De én sosem panaszkodtam, jó volt kohásznak lenni, meg voltam elégedve, meg aztán volt is becsülete a munkásembernek.
– Tudja, hogy mi lett az öntödékkel, ahol dolgozott?
– A Kövac azt hiszem megszűnt, a Kögép tán működik még. De én azóta nem voltam egyikben sem, hogy eljöttem. Most meg itt vagyok a romok közt. És még élek.