Orsolya
7 °C
19 °C

Az Exclusive Best Change vezéréhez került a római-parti kísértetüdülő

2015.07.23. 15:13
A pécsi Techaqua Kft. vásárolta meg információink szerint 145 millió forintért az erősen lepusztult, római-parti volt Postás üdülőt. A Techaqua vezetője egyben az egyik legnagyobb magyar pénzváltó, az Exclusive Best Change igazgatója, Kósa Zoltán, aki elmondta, hogy egyelőre még nem tudják, mit kezdenek a végrehajtói árverésen megszerzett épülettel. Korábbi cikkünk nyomán sokan írtak az üdülő aranykoráról: muszájszigetre vitt csajok, tökön lőtt rádiós, saját postaállomás és a híres-neves postás evezősök.

A napokban számoltunk be róla , hogy nagy a mozgolódás az egykori Postás üdülő környékén, titokzatos munkás bontja a falakat. Utánanéztünk, és kiderült, hogy az ingatlan már nem a korábbi tulajdonosáé, az Offra Kft.-é, mert a NAV március végén elárvereztette. Az épület az online árverésen információink szerint minimáláron, mintegy 145 millió forintért kelt el. A vevő a pécsi Techaqua Kft., amelynek vezetője az Exlusive Change cégcsoport egyik cégének, az Exclusive Best Change Kft. ügyvezetője, Kósa Zoltán.

Megkerestük Kósa Zoltánt, aki kérdésünkre elmondta, hogy egyelőre nincs konkrét céljuk az ingatlannal. Most feljavítják az állapotát, felmérik, de nem tudni, hogy magánlakások lesznek-e benne vagy a helyén, esetleg vendéglátó funkciót kap, de az is előfordulhat, hogy néhány hónap múlva továbbadnak rajta. „Pénzügyi befektetésként kezelem az ügyet, nem tudjuk mi lesz az épület sorsa, még terv szinten sem.” – jelentette ki Kósa, aki nem cáfolta, nem is erősítette meg információnkat az ingatlan vételáráról.

Előző cikkünk megjelenése után többen is megkerestek, akik ismerték a Postás üdülőt fénykorában. Az ötemeletes, 55 szobás üdülő 1970-ben épült, és 2006-ig üzemelt, amikor a Magyar Posta eladta. Már tervezésekor is nagy vita volt a tervezők és megrendelők között az akkoriban szokatlan elképzelések miatt.

A kezdetek

A Postás Szakszervezetnek az egyik csöppnyi telkén állt a Római-parton egy földszintes egyvécés kis csónakház. A szakszervezet az évek során minden határos telket megvásárolt, ha azok eladóvá váltak, így alakult ki az a terület, amely már komolyabb méretű épületnek is helyet adhatott.

„A ház megtervezésével éppen édesanyámat, Artner Klárát bízták meg – mesélte cikkünkre reagálva Ádám. – Igazi szocialista beruházás volt, a korszakban elérhető anyagokból, és elvárások szerint. Az időszakra jellemző paneljellegű betonkockákhoz képest minden »díszítőelem« felüdülést jelentett, ennyit sikerült elérni annak idején, szerették is a postások, mindig telt ház volt.”

Ádám szerint az épület érdekessége, hogy tulajdonképpen lábakon áll, ezekre helyeztek fel egy betonkocka vázat, de mivel a lábak közötti terek a földszinten is ki vannak használva, kívülről mindebből nem sok látszik. Akkoriban azonban a „lábon álló ház” nem számított szokványos megoldásnak, így a Postai Tervező Iroda (POTI) saját statikusai nem akarták elvállalni a feladatot. Amikor ezt megtudta az igazgató, rendkívüli értekezletet hívott össze, és kiadta az utasítást: márpedig ilyen szerkezettel kell megépíteni a házat. A belsős statikusoknak azonban ezután sem akaródzott hozzálátni, így Ádám édesapja, a szintén építész Kiss Imre szerzett egy külsőst, aki azután részt vett a tervek engedélyeztetésében.

Mint Ádám hozzátette, a szocializmus üdülőigényei mai fejjel alig átérezhetőek, akkor nagy szó volt, hogy a megrendelő óhajának megfelelően minden szinten volt egy férfi és női WC-zuhanyzó blokk, és nem csak egy az egész épületben, mi több, minden szobában volt mosdó. Ez a kialakítás lesz valószínűleg az egyik legjelentősebb költségnövelő tényező a rekonstrukció során, hiszen ki menne olyan panzióba, továbbképzési központba, ahol a folyosó végén a vécé. „Nagyon komolyan vették magukat akkoriban a postások: ha egyszer üdülőt építettek, nem szaroztak, rögtön egy postát is raktak bele, hadd szóljon, elvégre mi vagyunk a Posta” – emlékezett vissza Ádám.

Daliás idők

Pál egyetemista korában élte meglehetősen aktív életét az üdülőben. Mint írja, 

1973–1975 között ebben a kuplerájban laktam, mert apám nagyfőnök volt a postán. A csónakházban volt egy félverseny skiffem, azzal vittem a csajokat a muszájszigetre. Ha nem dugtak, nem hoztam őket vissza.

Ez nemcsak üdülő volt, hanem vendégház is, hetes váltásban jöttek fel vidéki postás csajok 20-40 között továbbképzésre, derül ki visszaemlékezéséből. Minden pénteken volt a váltás, akkor az összes helyi macsó a hallban osztotta le az új nőket. A legnagyobb szoknyavadász egy ma ismert írónő kajakos apja volt. Az úszómedence helyén akkor beton lábteniszpálya volt, ott pénzre menő óriási házibajnokság volt, Pált kétszer vitte el a mentő lábtörés miatt (átesett a dróthálón térddel a betonra). 

A Szabad Európa rádió későbbi (disszidált) bemondóját nemi szervére lőtt erős lövéssel küldtem az intenzívre

– meséli egy másik esetről. Pálnak két év után fejeződött be az aranyélet: felesége 1975-től eltiltotta a Római-parttól.

László rövid ideig volt az üdülőben, de a benyomásai megmaradtak: tipikus SZOT-üdülő hangulat, zsibongó élet, vendégekkel zsúfolva, a nyári melegben a belső medence tele fürdőzőkkel. Az előtérben, a recepció mellett nagy képernyős színes tévé, ami akkor nagyon nagy szó volt még. Akkoriban maga a Római-part is más volt még: sok csónakház működött akkor, bár az 50-es évek Dunában fürdőzős vízparti élete már akkor is a múlté volt.

Ferenc is tanúja volt a daliás időknek. A '80-as években nagyon sok időt töltött el ott. Az üdülő három célt szolgált. Először is, a csónakház a híres-neves postás evezősök birodalma volt. Aztán az emeleteken mindkét oldalon loggiás szobák voltak, ezek fölött a különböző postaigazgatóságok és postaszervek rendelkeztek. Általában heti váltásban cserélődtek a vendégek (mind postások). A tetőn napozóterasz is volt.

Végül a földszinti rész, az emeleti nagy terasz és a kert (a medencével, amely állítólag a Római Strandfürdőből kapta a vizet) a napi vendégeké volt. Itt főleg hétvégén volt nagy forgalom, postás igazolvánnyal lehetett bemenni, illetve a családtagoknak, természetesen ingyen. A földszinten az épületen belül büfé volt, baráti (olcsó) árakkal. Gondozott park, úszó- és pancsolómedence, évek óta rendszeresen összejáró baráti társaságok, amelyek sokszor a szintén nagyszerű balatonfenyvesi postásüdülőben is együtt nyaraltak. Ez örökre elmúlt.

Ötgulyásos Pisti és a postás evezősök

Ferenc hívta fel a figyelmemet a Modoros blog egyik posztjának kommentjére, ami moldovai derűvel adja vissza a hetvenes évek Postás csónakházának hangulatát. Az olvasók okulására egy az egyben idézem:

„Na szóval szombat délelőtt fél tíz körül az 1668-as folyamkilométert jelző fekete tábla tövében kötnek ki a bronztestű postás evezősök. A hetvenes években amikor még nem volt szolárium, és nem jártak a népek a Seychelle-szigetekre, elég könnyű volt felismerni őket, mert már márciusban is volt némi napbarnított színük, amikor mindenki más tésztaszínű volt még.

Egy tüdővel húztak föl a Rómásról (12 Km), le is nézik a nyamvadt MNB-seket, akik ugyan korábban indultak, de leragadtak a Totyinál. Amikor elhúztak mellettük, kihúzták magukat az NDK túrakajakban, hogy délceg tartással, behúzott hassal, büszkén dagadó mellizmokkal mutatkozzanak. Picit még bele is erősítenek a tempóba, és a nagydarab, izompacsirta Pisti oda is kiált neki: »Mi van, ti napozni jöttetek?« A három kilométeres killboatozás után kifulladt MNB-sek vissza sem bírnak kiáltani, egyrészt nincs levegőjük hozzá, másrészt eleve vert helyzetben vannak. Csak legyintenek bágyadtan.

A sor végén Béla, az öblös hajtja a brigádot: »Pörgessetek, pörgessetek! Lacikám, nem a városligeti tavon vagy!« Kikötés után sem adja ki kezéből az irányítást:

Tojáskám, segíts a lányoknak, apukám, ne álljál tátott szájjal, mint fasz a lakodalomban! Nem repülnek föl maguktól azok a hammerek! Ferike, fogjatok össze kicsit, gyerekek, ez csapatsport!

A hajók hamarosan a Postás vizitelep kertjében pihennek. Holló Lajos, a szakszervezetis góré persze kocsival jött, ás mire a vizesek befutnak, ő már használhatatlanra itta magát. A nyárfák árnyékában szendereg. Az anyukák villámgyorsan instruálják gyerekeiket, hogy ne Lajos bácsi közelében hangoskodjanak, mert fáradt és pihen. Nem mintha nem lenne mindegy. Hollót délután öt előtt ágyúval sem lehetne fölkelteni.

A csehszlovák kutyaól alakú sátrakat a gyakorlottabbak öt perc alatt tudják felverni, utána lehet cikizni a lemaradókat. Akik már a cikizésből is kinőttek, segítenek a nem annyira gyakorlottaknak. Lányok nem vernek sátrat, az ő sátrukat az újfiúk állítják fel. Ez így van, így lesz. Szokás.

A lányok ezalatt már Kálmán keze alá dolgoznak. Kálmán a főzőember ugyanis. Isteni bográcsgulyást tud csinálni, mást még sosem csinált, de a gulyás szenzációs. Zöldségpucolás, húsdarabolás, csipetkézés közben már feltűnnek az első sörösüvegek. Akik nem vesznek részt a kajakészítésben, testületileg átvonulnak a Zöld Takonyba, ott isszák a jó hűvös csapolt sört, és sztorizgatnak a régebbi vízitúrákról: »És arra emlékeztek, Takács mekkorát borult a Sajón? Hogy nézett már ki a víz alól?« Elmesélik egymásnak, ki mit segített, hogy röhögött, bár mindnyájan ott voltak személyesen is.

A Postás üdülő fénykorában
A Postás üdülő fénykorában
Fotó: egykor.hu

A gulyás komótosan rotyog, délután öt előtt nemigen készül el. Varázslatos módon éppen ekkorra érkeznek vissza a Takonyból az eddig ott időzők és mire a tányérok csörömpölni kezdenek Holló Lajos is felébred. »Jól jöttetek, gyerekek? Jó volt a víz?« – kérdezi kicsit lemaradva az eseményektől. Béla türelmesen referál neki. Ő a csapat második embere. Holló az első, ugyebár, ő organizálja a pénzt a sportolóknak a szakszervezeten keresztül, de más forrásokhoz is hozzájut az anyavállalaton keresztül.

A gyerekek ilyenkor már masszívan koszosak, és kicsit le is égtek a napon. Az anyák elsősegélyben részesítik őket, és mosakodás után kiderül, melyik gyerek kié. A gulyás olyan, mint szokott lenni, mindenki benyom két tányérral is. Pisti öttel. Közben laza, kötetlen beszélgetés. Tojással kicsit elszalad a ló, már megint olvashatott valamit a gyerek, henceg is vele, de már megszokták tőle, jóindulatú vállveregetéssel intézik el. Különben jó gyerek, mindig kitesz magáért a túrákon, csak kicsit sokat olvas, és akkor tudálékoskodik.

Mire a kaja elfogy, lehet is indulni vissza a Zöld Takonyba, ahol már előkészítették a kerthelyiséget a szombat esti szokásos bulira. A party szót akkor még nem ismertük, illetve csak Tojás, aki jellemző módon angolul IS tanult. Nyakas Laci a szintetizátora mögé ül, és fél kézzel pötyögtetve rajta énekli a horányi örökzöldeket, amiknek a szövegét mindenki ismeri, aki jelen van.

Horányban mókusnak lenni, az rettentő jó dolog. Jobbra a szomszédok laknak, balra meg a sógorok.

Az úri közönség táncol. Műszálas VOR öltönyök keverednek mackónadrágokkal és virágos otthonkákkal, de ez a kavalkád senkit sem zavar. Önfeledten mulat a béketábor népe, mintha sejtené, hogy hamarosan elmúlik a szakszervezet, a vízitúra szakosztály, elmúlik a vízitelep is, megveszi valami köcsög vállalkozó és családi házat épít magának rajta. Elmúlik a Zöld Takony is.”