Eufrozina, Kende
7 °C
21 °C

Nem az a lényeg, amit az ember először gondol

2000.05.19. 18:06
Dr. Funk Sándor, ötvenegy éves neurológus, pszichiáter és addiktológus. A függőség-elmélet kidolgozója, alkoholisták és heroinisták szenvedélybetegségének egyik legkitűnőbb ismerője, a metadonkezelések hazai apostola. Funk szerint aki, a drogosokkal akar foglalkozni, az jó ha megszabadul minden előítéletétől és elkezdi beleélni magát a tudományba. A szakember - aki már nem sportból, hanem magáért a segítségért dolgozik - vallja: a siker egyik kulcsa, hogy ha rájön arra, hogy miért hazudik a páciens. Akkor sokkal könnyebb dolga van.

- Ha megkérdeznek egy orvost arról hogy miért is választotta ezt a pályát, többnyire azt feleli: mert segíteni akar az embereknek. Ön is így volt ezzel?

- Eredetileg nem, a segíteni akarást csak jóval később éreztem. Kezdetben sport volt az egész. A tanulás maga érdekelt, elsősorban a képességeimet szerettem volna próbára tenni. De nem akartam sem a műszaki egyetemre menni, hiszen képtelen voltam egy műszaki rajzot megcsinálni, a joghoz magolni kell, a közgazdaságtan unalmas volt, a tanári szakkal kapcsolatban pedig az zavart, hogy gyerekeket kell fegyelmezni. Akkoriban az orvosi egyetem volt a legnagyobb. Ha pedig ott van a Mount Everest, az ember nem mássza meg a háromszáz méterrel alacsonyabb hegycsúcsot. Elvégeztem az egyetemet, hat év múlva pedig meg lett a neurológusi, illetve a pszichiáteri szakvizsgám. Ekkor továbbálltam az Egyetemi Klinikáról, mert másra vágytam. Magam sem tudtam hogy mire. Talán meguntam, hogy a legtöbb betegnek lumbágója van.

- Az alkoholisták, majd a drogosok, akikkel később kezdett el foglalkozni, nem voltak unalmasok?

- Ezt a szakmát, a szenvedélybetegek függőségét vizsgáló addiktológiát a mai napig nem tudom megunni. Nagyon érdekes emberek akadnak köztük. Az kezdett el érdekelni, hogy miként lehet boldogulni a betegek speciális csoportjával. Azt tapasztaltam, hogy az alkoholbetegekkel senki sem akar foglalkozni, s még az orvosok is érzékeltetik velük a társadalom megvetését. Ráadásul mindezt a betegek úgy veszik, mintha megérdemelték volna. Elkezdett érdekelni, hogy az az emberi lény, aki ha tizenötször hibázik, de azért tizenhatodjára még mindig javíthatna, miért választja maga számára ezt az elégtelen életformát, s miért iszik, ha nem muszáj? S ha mindezt megteszi, akkor ebből hogyan gyógyítsuk ki? Természetesen nem sikerült megoldanom a problémát, bár egész sajátságos összefüggésekre jöttem rá.

- Hogyan kezdődtek a kísérletek?

- Azzal kezdtem, hogy leültettem őket és megkérdeztem: mi a panaszuk? Először azt hitték, hogy gúnyt űzök belőlük. Aztán kezdtek megnyílni, mert ez óriási dolog volt nekik. Én pedig kezdtem elsajátítani a szakmát, az apróbb fogásokat, fokozatosan előrehaladtam, miközben munkálkodott bennem az egészséges versenyszellem is: nézzük, hol is tart a szakma? Akkoriban, egyébként miként most is, nem volt meghatározó szakmai iskola, az addiktológia, mint olyan nem is létezett, orvosok voltak, akik alkohológiával foglakoztak. És elkezdték hozzám küldeni az embereket. Ez a helyzet azt is jelentette, hogy mindenki szabadon választhatott, miként fog hozzá kutatásaihoz.

- Rájött, hogy miért isznak azok az emberek?

- Eltelt pár év és rájöttem, hogy egyáltalán nem az a lényeg, amit az ember először gondol. Hiszen a beteg mindig felkínál egy történetet, amit könnyű átlátni. Az addíció, a függőség miatt, ami a betegség szenvedélytermészetéből következik. Erre van egy elméletem a függőség-elmélet, amely azonban csak azt követően kristályosodott ki, amikor elkezdtem foglalkozni mákteásokkal, heroinistákkal.

- De ez már nem lehetet olyan régen, tekintttel a heroin időben viszonylag rövid hazai karrierjére...

- A máktea viszont már a nyolcvanas években nagy divat volt, s voltak szipusaiaink, Parkánosaink (ez a gyógyszer volt a magyar LSD). Persze a kilencvenes évektől kezdve az intravénás heroinisták mindenkit kiszorítottak, olyan nagy számban jelentek meg. Egy nagyságrenddel rosszabb volt a helyzet, mint az alkoholbetegekkel, az addikciónak ezt a kőkemény formáját nem lehetett megközelíteni semmiféle pszichoterápiás rendszerrel. És akkor jött egy angol beteg, aki metadont, szintetikus heroint kapott Angliában. Restelltem megmondani, hogy nem kezelek Depridollal, arra gondoltam, majd az angolt lebeszélem. Ami nem sikerült, s láttam, hogy a beteg jól ,,funkcionál", az idegen nyelvi környezet ellenére Magyarországon megállja a helyét, konszolidált életet él. Erre pedig nem képes a mákteás, a heroinistáról nem is szólva.

Elhagytam a pszichiátria biztos útjait, s évek alatt kikupálódtam ebben az iskolában. A kudarcaimból, menet közben kellett megtanulnom, hogy miként kell ezeket az embereket kezelni, s emberi méltóságukat tiszteletben tartani. A metadonkezelésekkel azonban a kollégáimmal együtt nagyságrendekkel jobb eredményeket értünk el, mint azt megelőzően. A végén már olyan biztonsággal csináltuk, hogy évente többszáz kezelést tudtunk végrehajtani.

A technikákat, a speciális fogásokat persze itt is el kellett sajátítani, és pontosan megkellett fogalmazni adott esetben a betegeknek, hogy mi lesz ha továbbra is a képembe hazudnak. S elkezdett nagyon érdekelni, hogy miért hazudnak így. Azt gondoltam infantilis hazudozás, ahogy a gyerek teszi, három fiam van, a gyerek úgy hazudik, hogy amikor kimondja azt hiszi, hogy abban a pillanatban valósággá nemesedik.

Elkezdtem tanulmányozni és felállítottam egy elméletet, amely szerint a szenvedély-betegségnek három szakasza van. A függőség a második szakaszban alakul ki és a harmadik szakaszban megváltozik a függőség minősége. Az elméletből gyönyörűen le lehet vezetni, hogy a hazudozás a második szakaszban alakul ki és a harmadik szakaszban már olyan helyzet áll elő, hogy a beteg bizonyos szakaszban nem hazudik, bizonyos szakaszban azonban igen. De ez a hazudozás, jóllehet tényleg emlékeztet a gyerek infantilis hazudozására, nem egészen az, hanem a betegnek a függősége által teljesen átalakult valóságképéből következik.

A második szakaszban a betegek még egészen sajátos állapotban élnek, már függő alkoholisták vagy heroinisták, de azt hiszik, hogy teljesen egészségesek, sőt egészségesebbek a többieknél. Iskolapélda a szőlősgazda, aki a saját borát issza és azt hiszi egészséges biztosít ezzel magának. Ez az állapot a boldogsághoz közel áll, nem azért hazudik, mert meg akarja változtatni a valóságot, hanem már megváltoztatta és arról a valóságról beszél. A harmadik szakaszban már más, a hazudozás nem feltétlenül olyan, mint addig, a második szakasz végéig a beteg a meggyőződését mondta, elvileg nem hazudott, a harmadikban már a becsapás szándékával hazudik. Előfordul az is, szó sincs arról hogy visszanyerte a realitás viszonyát. Amint rájön az ember, hogy miért hazudik sokkal könnyebb dolga van.

- Miért lesz belőlük alkoholista vagy drogos?

Kezdjük az alkohollal. Az alkohol kétezer év óta kulturális, szociológiai tényező és egy felnövő fiatalnak meg kell határoznia az alkoholhoz való viszonyát. Az esetek egy részében úgy döntenek, mint a szülők. A heroin-használat kicsit más, az nem legális, azt a betegek egymástól szerzik meg a heroint, s tulajdonképpen úgy szocializálódnak a közösségben, mint angol lordok a krikett-pályán. Persze érvényes valamennyire a szertartás a kocsmában is. Úgy gondolom, a humán tényezőnek nem lehet túlságosan nagy szerepet tulajdonítani, hiszen akkor nem létezne gazdag alkoholista, vagy heroinista.

S tehetjük fel a következő kérdést: infantilis személyiség? Ez sem jó, mert rengeteg infantilis személyiség van, aki nem iszik és nem heroinozik, s ugyanakkor rengeteg tökéletesen integrált és fejlett személyiség, aki mindezt megteszi. Azonban, ha nincs is specifikus jegy és nincs függőségre jellemző személyiség, a kiindulópont csak az lehet, ha a személyiség valamilyen szempontból nem teljes értékű. Ha valakinek több személyiséghibája van, inkább hajlamos ilyesmire. Ha nagyon rossz a személyiség, akkor már elfogadhatjuk a függőséget, mint a valóságra adott színvonaltalan választ. S előfordulhat hogy a legérettebb, legintelligensebb, szofisztikus személyiségek olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy megismerkednek a heroinnal és rászoknak. Igaz, az ilyen embereknek minderre értelemszerűen kevesebb esélyük van.

- Miért csinálja ezt a munkát, amit most végez?

- Most már nem sportból, hanem azért hogy segítsek, és a betegek tényleg hálásak...

- Az is hálás, akinek a vakbelét veszik ki...

- Igen és nekem nagyon sok betegem van, akiket elveszítek, nem tudok nekik segíteni. De ez nem olyan mint a belgyógyászat, a sebészet, ahol megszabadítunk valakit valamely bajától és az orvos nagyon gyakran már nem ismeri meg a beteget az utcán. Nálam nagyon sokszor megszakad a kezelés, nem azért mert a beteg megharagudott rám, hanem azért mert visszaesik. És azt akarom ezzel mondani, hogy aki drogbetegekkel akar foglalkozni, az jó ha megszabadul minden előítéletétől és elkezdi beleélni magát a tudományba.

Last minute tengerparti nyaralások

Még nem volt nyaralni? Ősszel sem késő elutazni ezekre a gyönyörű helyekre.

Wellness hétvégék belföldön

A kényeztetés egész évben jár Önnek! Válasszon az ország legszebb vidékei közül!