'Az én életemet az állam ne védje meg'

Az Alkotmánybíróság határozata szerint az aktív eutanázia iránti igény nem tekinthető az önrendelkezési jog olyan részének, melyet az állam ne vonhatna el akár teljes egészében az élethez való jog védelmére, illetve az állam életvédelmi kötelezettségére hivatkozva. Talán Ön fogalmazta meg a leghatározottabb kritikát e döntéssel kapcsolatban. Ha jól értettük, Ön szerint az alkotmánybírák az Emberi Jogok Európai Bíróságának felfogását követték, mely szerint az élethez való jognak nem tulajdonítható a halálhoz való jogot biztosító értelem.

Igen, pontosan erről van szó. Ezt a szerintem elég szerencsétlen döntést követte az Alkotmánybíróság. Bár hozzáteszem, döntésüknek voltak előzményei. Annak, hogy az Alkotmánybíróság hogyan vélekedett az élethez és az emberi méltósághoz való jog viszonyáról, két közvetlen előzménye a halálbüntetésről és az abortuszról hozott döntés. A halálbüntetésről szóló döntésben alakult ki az Alkotmánybíróságnak az a felfogása, hogy amennyiben az élethez és az emberi méltósághoz való jog együtt szerepel, annyiban korlátozhatatlan jogokról van szó.

Az eredendő bűn - ha szabad ezt mondanom - az, hogy ez a felfogás rossz. Már maga a halálbüntetésről szóló ítélet is tartalmaz olyan eseteket, amelyekre nem igaz az az állítás, hogy korlátozhatatlan lenne ez a jog. Ha életek közötti választásról van szó, mint a jogos védelem helyzetében, akkor jogom van életemet megvédve másvalaki életét kioltani. És ebben az esetben a jog ezt nem szankcionálja, tehát annak az élethez való joga, aki engem megtámadott, mégsem volt korlátozhatatlan. A jog nem védi meg az ő életét. Ez az egyik esete annak, amikor nem korlátlan az élethez való jog. A másik szerintem az eutanázia, amikor arról van szó, hogy valaki emberi méltóságát jobban szolgálja, ha meghal. Ráadásul az eutanázia annyiban is speciális helyzet, hogy itt nem az állam vagy valaki más, hanem az ember saját maga mérlegeli az élete kioltásának lehetőségét.

Halmai Gábor

Tehát itt az az elméleti kérdés merül fel, hogy az állam felülbírálhatja-e azt a döntést, amelyet valaki az emberi méltóságának és ezen belül önrendelkezési jogának az érvényesítése érdekében saját életének a befejezéséről hoz. És itt jön az én egyik kritikám. Teljesen hiányzik az alkotmánybírósági érvelésből annak a kérdésnek a végiggondolása: vajon nem lehet-e azt mondani, hogy az élethez való jognak - mint minden jogunknak - van egy negatív vonatkozása. Például a véleménynyilvánítási szabadság negatív vonatkozása az, hogy senki nem kötelezhet bennünket egy bizonyos véleménynek a kifejtésére. Számos nemzetközi bírósági döntés mondja azt, hogy az olyan fajta állami kényszerek, amelyek valakit arra köteleznek, hogy egy meghatározott véleményt képviseljen, sértik a véleménynyilvánítás negatív szabadságát. Mert az nemcsak azt jelenti, hogy bármit mondhatok, hanem azt is, hogy bármiről hallgathatok.

Nos, az én felfogásom szerint az élethez való jognak is van egy negatív vonatkozása. Tehát amikor arról döntök, hogy be kívánom fejezni az életemet, akkor tulajdonképpen ezt a jogomat gyakorlom. És ennek a jognak a gyakorlása keretében évtizedek óta minden civilizált ország elismeri az öngyilkossághoz való jogot. Nem ebben a kifejezett formában, hanem abban a formában, hogy az öngyilkosnak semmilyen jogi szankcióval nem kell szembenéznie. A jognak el kell fogadnia azt a döntésemet, hogy be kívánom fejezni az életemet. És az államnak nincs életvédelmi kötelezettsége velem szemben. Az én életemet az állam ne védje meg se akkor, amikor öngyilkos akarok lenni, se akkor, amikor úgy döntök, hogy gyógyíthatatlan betegként lekapcsoltatok egy életfenntartó készüléket, vagy pedig egy injekció beadását követelve azt kérem az államtól, hogy segítsen meghalnom.

Véleményem szerint az állam életvédelmi kötelezettsége nagyon óvatosan kezelendő. Az állam életvédelmi kötelezettsége - mint egy úgynevezett objektív eleme az alanyi jogoknak - fontos dolog, de szerintem alanyi jogot sohasem előzhet meg. Egyáltalán nem jelenik meg az Alkotmánybíróság érvelésében, hogy itt egyfelől van az önrendelkezési jog, másfelől van az élethez való jog, illetve ezzel összefüggésben az állam életvédelmi kötelezettsége. Csakhogy ennek a kettőnek az alanya ugyanaz. Nem lehet az alany önrendelkezésének rovására védeni egy másik jogát, az élethez való jogát. Amit szerintem ráadásul nem is korlátoz az eutanázia: az élethez való jog gyakorlása keretében történik az eutanázia ennek a bizonyos negatív szemléletnek az alapján.

Az Alkotmánybíróság részben azzal indokolja az önrendelkezési jog korlátozását, hogy az aktív eutanázia esetében az orvos is cselekvő részesévé válik a halálhoz vezető folyamatnak, nem egyszerűen a betegség lefolyása vezet a halálhoz, mint a passzív eutanázia esetében.

Azért is tévesnek tartom az Alkotmánybíróság felfogását, mert szerintem elméleti szempontból nincs igazán különbség aktív és passzív eutanázia között. Természetesen tudom, hogy más intézkedéseket követelnek. De az eutanázia kérdését nem beteg-orvos problémának kellene tekinteni, hanem annak, ami valójában, vagyis az egyén és az állam között viszony problémájának: milyen joga van az egyénnek, és e jogának érvényesítése érdekében mit követelhet az államtól. Ebből a szempontból az eutanázia ugyanolyan kérdés, mint az abortusz. Az abortusz-kérdés is arról szól, hogy az anya önrendelkezési jogának keretében mit követelhet az államtól. Követelheti-e azt, hogy meghatározott törvényi feltételek esetén az állam szakítsa meg a terhességét? Az egy technikai kérdés, hogy ezt egy orvos fogja elvégezni. A magyar Alkotmánybíróság és minden alkotmánybíróság hangsúlyozottan azt mondja, hogy a terhességmegszakítás mindig az orvosi önrendelkezés és az orvosi lelkiismereti szabadság figyelembe vételével történik. Tehát egyetlen orvos sem kötelezhető arra, hogy elvégezzen egy abortuszt, ha lelkiismeretével ellentétes, mert úgy gondolja, hogy az gyilkosság. Az állam nem arra vállal kötelezettséget, hogy egy meghatározott orvos fogja elvégezni az abortuszt, ha a törvényi feltételeknek az anya megfelel, hanem arra vállal kötelezettséget, hogy valaki el fogja végezni.

A kérdés az, hogy miért más az eutanázia. Miért azt vizsgáljuk folyamatosan, hogy az orvos hippokratészi esküje mire vonatkozik? Persze ha a hippokratészi eskü törvénybe van foglalva, az akadálya az eutanáziának. Ezt az akadályt azonban 1997-ben elhárították, mert az eskünek azt a bizonyos részét, hogy az orvos minden körülmények között köteles megóvni a beteg életét, kivették a törvényből.

A beteg az állammal áll szemben, és azt mondja az államnak: önrendelkezési jogom alapján úgy döntöttem, nem kívánok tovább élni, mert ez az élet már sérti az emberi méltóságomat. És az én felfogásom szerint egyúttal az élethez való joga alapján mondja, hogy befejezi életét, és ezzel érvényesíti az élethez való jogának ezt a bizonyos negatív aspektusát.

Állam, légy szíves, segíts a jogom érvényesítésében! Ebből a szempontból mindegy, hogy segítségre szorultságom miben áll. Hogy egy halálra ítélt ember vagyok, akit már csak mesterségesen lehet életben tartani, és azt kívánom, hogy tessék lekapcsolni azt a gépet, mert mesterségesen nem kívánok életben maradni; vagy még nem vagyok abban az állapotban, hogy gépek nélkül meghalnék, de kínok között élek, és nem akarom ezt a szenvedést, pontosan tudom a betegségem lefolyását, tudom, hogy néhány hónap múlva iszonyú kínok között fogok meghalni. Állam, legyél szíves engem ettől megszabadítani, az élethez való jogom és az önrendelkezési jogom alapján legyél szíves beadni nekem egy injekciót!

Ebből a szempontból szerintem nincs különbség a passzív és az aktív eutanázia között. Az államnak mindkét esetben segítenie kell érvényesíteni a jogomat. Technikailag más a feladata a két esetben, de ha a jogomat és az állam ezzel kapcsolatos kötelezettségét nézem, akkor valójában pontosan ugyanarról van szó. Ezt azonban az Alkotmánybíróság teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, két különböző kategóriaként kezeli a passzív és az aktív eutanáziát.

Mit gondol az Alkotmánybíróság azon álláspontjáról, hogy "a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának érvényesülésére vonatkozó törvényi szabályozás területén a még alkotmányos és a már alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal nem egyszer s mindenkorra adott", hanem függ az "ismeretek szintjétől, az intézmények állapotától és egy sor további tényezőtől"?

Az aktív eutanáziáról minden bíró azt mondja, hogy pillanatnyilag a társadalom és az egészségügyi intézményrendszer nem áll olyan fejlettségi fokon, ami lehetővé tenné engedélyezését. Azt azért a javukra írom, hogy nem zárják be a kaput. Nem azt mondják, hogy az aktív eutanázia egyszer és mindenkorra, per definitionem alkotmányellenes.

De elvártam volna az Alkotmánybíróságtól egy kis érvelést. Mit gondol, amikor azt mondja, hogy az intézményrendszer nem érett az aktív eutanáziára. Milyen tekintetben nem érett? Ki nem érett? Miért nem érett? Nagyon könnyű kijelenteni, hogy mi még nem vagyunk érettek erre. Ráadásul ebben a tekintetben az indítvány 10 éves, lett volna idő felmérni, milyen feltételekre lenne szükség. Ha az Alkotmánybíróság arra gondol, hogy garanciális feltételek kellenek az aktív eutanázia érvényesítéséhez, természetesen azt mondom, hogy igen. Ha arra, hogy vannak veszélyei, arra is azt mondom, hogy igen. Vissza lehet élni vele? Igen, vissza lehet vele élni. Az aktív eutanázia különösen érzékeny kérdés, mert az ember életére megy a dolog. Valóban körül kell bástyázni a feltételeit. De az, hogy mire érett a társadalom és mire nem, alkotmányossági szempontból nem igazán döntő kérdés.

Ha az aktív eutanáziát az alkotmány szövege alapján alkotmányos követelményként meg lehet fogalmazni, akkor ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy egy társadalom érett-e vagy sem. Ekkor egy alkotmánybíróság csak azt válaszolhatja, hogy ez egy alkotmányos követelmény, és ha nincs biztosítva, akkor alkotmányellenes mulasztás helyzete áll fenn. A törvényhozó az, aki ilyen szempontokat egyáltalán mérlegelhet, és azt mondhatja, hogy nem érett a helyzet, még nem készítek törvényjavaslatot.

Ha az Alkotmánybíróság előtt ott van egy indítvány, arról döntenie kell. Az más kérdés, hogy tud azzal játszani, mikor dönt, mert sajnos semmilyen jogi korlátja nincs annak, hogy egy ügyet meddig süllyeszthet az íróasztal fiókjába. Szóval, az Alkotmánybíróság egyetlen lehetősége, hogy nem szól. Ezt tette tulajdonképpen tíz évig. Azt kell mondjam, ez még becsületesebb eljárás volt. Ehhez képest ez az Alkotmánybíróság szerintem sokkal kevésbé lelkiismeretesen járt el, mert úgy döntött, hogy nem döntött. És úgy döntött, hogy gyakorlatilag semmilyen vizsgálatot nem végzett el passzív eutanázia ügyében, és nem vizsgálta meg az aktív eutanázia jogi feltételeit.

Amikor azt mondja, hogy nincsenek meg az intézményi feltételek, akkor meg kellett volna vizsgálni, mi az, ami megvan, és mi az, ami hiányzik. Emlékezzünk az Alkotmánybíróság döntésére 1991-ből, amikor nagyon is azt akarta, hogy legyen adatvédelmi törvény, és határozatában pontosan leírta, mit szeretne, hogy benne legyen. Leírta, hogy milyen követelményei vannak az alkotmányos adatvédelemnek. Ha a törvényhozó nem tette volna bele ezeket a törvénybe, akkor az Alkotmánybíróság megsemmisítette volna, vagy azt mondta volna, hogy ennyiben a törvény hiányos, és alkotmányellenes mulasztás áll fenn. Tehát az Alkotmánybíróságnak igenis van módja proaktív módon azt mondani: ezek és ezek azok a feltételek, amelyek szerintem kellenek az aktív eutanáziához.

Három alkotmánybíró is azt mondta különvéleményében, hogy az egészségügyi törvény passzív eutanáziára vonatkozó rendelkezéseit meg kellett volna semmisíteni, mivel a használt fogalmak annyira homályosak, hogy ellentétben állnak a normavilágosság alkotmányos követelményével, másrészt az eljárás annyira korlátozó, hogy kiüresíti a beteg önrendelkezési jogának tartalmát.

A másik nagyon komoly kritikám az Alkotmánybírósággal szemben, hogy úgy hoz döntést, hogy nem veszi észre: azok a fogalmak, amelyekkel dolgozik, és amelyek alkotmányossága tekintetében semmilyen kételye nem merül fel, teljesen meghatározatlanok. Takács Albert indítványának a passzív eutanázia tekintetében az egyik kifogása az volt, hogy az egészségügyi törvény olyan fogalmakkal operál az eljárás szabályozása során, amelyekről élő ember nem tudja megmondani, hogy mit jelentenek, de szakemberek még kevésbé. Az egyik ilyen, hogy csak az kérheti az életfenntartó kezelés megszüntetését, aki a kezelés nélkül "rövid időn" belül meg fog halni. Ez mit jelent? Mi a rövid idő? A másik, hogy csak gyógyíthatatlan beteg kérheti. Ki tudja megmondani, mi az, hogy gyógyíthatatlan? Ezek a fogalmak tökéletesen használhatatlanok. Az Alkotmánybíróság akkor járt volna el lelkiismeretesen és tisztességesen, ha végigvizsgálja a gyakorlatot, és megnézi, hogy ezeknek a fogalmaknak a mentén tud-e érvényesülni ez a jog, melyet 1997-ben az egészségügyi törvény biztosított a betegek számára.

Az indítványozó másrészt azt állítja, hiába van nekem jogom arra, hogy visszautasítsam az életfenntartó kezelést, valójában nem tudok élni vele, mert annyi bürokratikus akadályt gördítenek elém. Egy háromtagú bizottság kétségbe vonhatja döntésem komolyságát; öt alkalommal is meg kell ismételnem nyilatkozatomat, és pszichiátriai vizsgálatnak vetnek alá anélkül, hogy bármi gyanúja felmerülne annak, hogy nem vagyok belátási képességem birtokában. Ráadásul az egész procedúra során megpróbálnak döntésem megváltoztatására bírni. Véleményem szerint ez indokolatlanul korlátozó eljárás. Azt vártam volna az Alkotmánybíróságtól, hogy elvégez egy vizsgálatot, és megnézi, hányan kérték a kezelés megszüntetését, és végül hány embernek engedélyezték. Ebből lehetett volna valamilyen következtetést levonni.

Jóllehet a jogszabályt absztrakt módon vizsgálja, az Alkotmánybíróságnak ezt a vizsgálatot el kellett volna végeznie, hiszen a testület már 1993-ban kialakította azt a gyakorlatát, hogy akkor is megsemmisíthet egy jogszabályt, ha szövegét nem találja ugyan alkotmányellenesnek, de azt, ahogy a jogszabály a gyakorlatban él, annak ítéli. Ezt nevezik az "élő jog" doktrínájának. Később az Alkotmánybíróság áttért arra a gyakorlatra, hogy ilyen esetben nem feltétlenül semmisíti meg a jogszabályt, hanem azt mondja, látom, hogy a jogszabálynak van alkotmányellenes értelmezési lehetősége, ezért adok egy alkotmányos értelmezést, amit ezentúl a jogalkalmazó köteles követni.

Magyarul, az alkotmánybírók gyakorlatában igenis benne volt, hogy megnézzék a gyakorlatot. Kérdem én, ezek után miért nem nézték meg, hogy az egészségügyi törvény vitatott rendelkezései a gyakorlatban hogyan érvényesülnek. Elismerem, ez elsősorban nem az ő dolguk. Az egészségügyi kormányzatnak kellett volna időt szakítania 1997 óta arra, hogy megnézi: a törvény, melyet megalkottak, valóban él-e, valóban lehet-e ezeket a jogokat gyakorolni. De ha nem végezték el, akkor az Alkotmánybíróságnak azt kellett volna mondania, itt van egy indítvány, ami azt állítja, hogy ezek a rendelkezések olyan korlátozóak, hogy valójában nem lehet velük élni, ezért elvégzem ezt a vizsgálatot. E nélkül milyen alapon mondják azt, hogy itt minden rendben van?

Az általános ombudsman-helyettes még az alkotmánybírósági döntés előtt vizsgálatot indított a betegjogok érvényesüléséről. Ha az derülne ki, hogy a betegek a gyakorlatban nem tudnak élni törvényben biztosított jogukkal, hogy visszautasítsák az életfenntartó kezelést, akkor milyen formában kerülhet vissza az eutanázia ügye az Alkotmánybíróságra?

Alapvetően nem az Alkotmánybíróság elé kell kerüljön, hanem a Parlament elé. Kerülhetne az Alkotmánybíróság elé is, ebben a tekintetben is ad egy kiskaput Alkotmánybíróság, amikor azt mondja, hogy a kérdést csak az alkotmány - élethez és emberi méltósághoz való jogot biztosító - 54. paragrafusa alapján vizsgálta, mert az indítványozó ezt kérte. Ha valaki más paragrafus alapján kérné, akkor újra megvizsgálná az indítványt.

Sokkal valószínűbb azonban, hogy ha elkészül egy ilyen ombudsmani ajánlás, mely komoly vizsgálati adatokat tartalmaz arra nézve, hogy a betegek önrendelkezési joga hogyan érvényesül, akkor a törvényhozó megfontolja, nem kellene-e ezeken a szabályokon lazítani. Az Alkotmánybíróság ugyanis nem azt mondta a passzív eutanázia tekintetében sem, hogy a lazítás alkotmányellenes lenne; csak annyit mondott, hogy a jelenlegi szabályozás nem alkotmányellenes, nincs olyan alkotmányos követelmény, hogy ezen a szabályozáson enyhíteni kellene. Ha a törvényhozó megengedőbb eljárást fogadna el, akkor az új szabályozást az Alkotmánybíróság mérlegelné, és nem biztos, hogy nem fogadná el.