Szervezetlen besúgók

"Megpróbáltak beszervezni, de nem sikerült", "soha nem írtam alá semmit, nem írtam jelentéseket" típusú védekezések hangzanak el rendre az érintettek részéről a rendszerváltás óta kirobbanó ügynökbotrányok során. Az Indexet tájékoztató, nevük mellőzését kérő, egykori állambiztonsági tisztek szerint bár előfordulhat, hogy valakit tényleg alaptalanul hoznak hírbe, az esetek zömében azonban valószínűsíthető, hogy az érintett bizonyos formában kapcsolatban állt az állambiztonsággal, és neve így került fel valamilyen listára. A védekezések azonban az iratok teljes körű nyilvánosságra hozásáig azonban akár hivatalos megerősítést is nyerhetnek: az 1994 óta többször módosított átvilágítási törvény ugyanis lényegében csak a III/III-as csoportfőnőkség és elődszerveinek hálózati személyeire koncentrál, azaz ha valaki nem volt "ügynök", vagy nem a III/III-as csoportfőnökségnél volt az, az átvilágító bíráktól papírt kaphatott arról, hogy tiszta a múltja. A legtipikusabb példa erre Medgyessy Péter esete, aki a III/II-es csoportfőnőkség szigorúan titkos tisztjeként is "tisztának" minősült a hazai szabályok szerint.

Informális kapcsolatok

Az állambiztonsági szolgálatok működésében a 70-es évektől már bizonyosan a hálózatoknál fontosabb és megbízhatóbb információforrást jelentettek az úgynevezett hivatalos, illetve társadalmi kapcsolatok. A hivatalos kapcsolat jellemzően egy-egy intézmény első számú, vagy néhány felső vezetőjét jelentette. Nekik lényegében munkaköri kötelességük volt az, hogy időről időre fogadják a Belügyminisztérium tisztjeit, akikről egyébiránt sok esetben valóban nem tudták, hogy az illető "sima" rendőr, vagy az állambiztonságnál dolgozik. Az ilyen beszélgetésekről csak a tiszt készített jelentést, rendszerint csak a hivatalos vagy társadalmi kapcsolat monogramját használva.

Hasonlóan működött a rendszer a társadalmi kapcsoltnak nevezett forrásokkal is, akik jellemzően az intézmények, vállalatok középvezetői közül kerültek ki. A hivatalos és társadalmi kapcsolatok fontosságát mutatja egyebek között az "állambiztonsági szervek előzetes ellenőrző és bizalmas nyomozó munkájának szabályozására" kiadott 1973-as belügyminiszteri parancs, melyben az igénybe vehető eszközök felsorolásában mindkettő megelőzi a hálózatokat.

A hálózat csapdájában

Bár az ügynökbotrányok kapcsán megszólalók visszaemlékezései, illetve a már ezekre alapozott kutatói vélemények alapján úgy tűnhet, a meghiúsult beszervezési kísérletek száma magas volt, az Indexet tájékoztató források szerint az ilyen kudarcok azonban ritkaságszámba mentek. A beszervezés sikere szakmai követelmény volt, hiszen egy-egy kudarc egyben dekonspirációs veszélyforrást is jelentett. Az "állambiztonsági szervek hálózati munkájának alapelveiről" szóló, Benkei András belügyminiszter által kiadott 1972-es parancsban éppen ezért külön is szerepel: "jelentéktelen, a kisebb társadalomra veszélyességet magában foglaló bűncselekményekre, vétségekre, szabálysértésekre, illetve megbocsátható magatartásbeli, politikai, erkölcsi hibákra utaló adatok csak különleges esetekben, a jelölt személyiségének alapos ismerete mellett, várható reagálásának felmérése után használhatók fel".

A beszervezések jellemzően azonban nem is így történtek. A hivatalos és társadalmi kapcsolatok szerepe ellenére tény: a hálózatok bővítése feladata volt az állambiztonsági tiszteknek, akiknek saját vonalaikon évente egy fővel kellett bővíteni hálózatukat. A beszervezés jellemzően nem öncélúan történt, hanem adott feladatra kerestek alkalmas személyeket: amennyiben például egy intézmény vagy vállalat "védelméről" volt szó, első körben több alkalmasnak látszó jelöltet választottak ki. Őket ezután akár két éven keresztül figyelték, lehallgatták, adatokat gyűjtöttek múltjukról, családjuk háború előtti helyzetéről és beállítottságáról. A jelöltek egy része ennek során kiesett a rostán, és mire a végső választottal a beszervezés alapjául szolgáló első beszélgetésre sor került "már jobban ismertem őt, mint ő saját magát" - fogalmazott az Indexnek egy volt tiszt.

Ügynök-ranglétra

A ma csak ügynökként emlegetett hálózati személyeket az állambiztonság három csoportba sorolta: a titkos munkatárs (tmt), a titkos megbízott (tmb) és az ügynök (ü). A minősítés a beszervezett személyek "szervekhez fűződő munkakapcsolatuk tartalma és együttműködésük alapja szerint" történt a már idézett, 1972 évi 005. számú belügyminiszteri parancs szerint. A titkos munkatárs a hálózat kipróbált tagja, aki elvi, hazafias meggyőződésből vesz részt az együttműködésben, és emellett személyi kvalitásai valamint helyzete, lehetősége folytán a legbonyolultabb hálózati feladatok teljesítésére is alkalmas. A titkos megbízott esetében az elvi, hazafias meggyőződés ugyancsak elvárás, ám itt vagy a személy kvalitásai, vagy beosztása miatt már kevésbé gyümölcsöző a kapcsolat. A rangsor végén áll az ügynök, aki terhelő, kompromittáló adatok vagy anyagi érdekeltség alapján vesz részt az együttműködésben, és ezért "őszinteségét, megbízhatóságát elsősorban ezek az érdekek határozzák meg".

A tartótiszteknek fontos feladata volt a hálózati személyek folyamatos nevelése, mind szakmai, mind "meggyőződési" vonalon, a nevelés sikerének függvényében lehetett és kellett átminősíteni, kvázi előléptetni a beszervezett személyeket.

Mindez egyben azt is jelenti: ma is fontos információ lehet egyes személyek állambiztonsággal való kapcsolatának megítélésében az, hogy a beszervezésüket elismerők milyen minőségben vettek részt a munkában. Ennek ellenére ezek az adatok - az ügynök szó általános használata miatt - sosem kerültek nyilvánosságra.

"Nem tudtam, hogy ügynök voltam"

A fentiek ellenére előfordulhatott, hogy valaki tényleg nem volt tisztában azzal, hogy beszervezték: a rendszerváltást megelőzően, amikor a szolgálat elkezdte kizárni a hálózati személyeket, többször szembesültek azzal, hogy valaki azért nem hajlandó aláírni a kilépési nyilatkozatát, mert valóban nem tud arról, hogy ügynökként (vagy tmt-ként, tmb-ként) tartották nyilván. Erre több magyarázat is elképzelhető: egyrészt ha nem is nagy számban, de valóban előfordulhattak statisztikai célú beszervezések, amire akár úgy is sor kerülhetett, hogy az érintett az orra alá dugott papírokat úgy írta alá, hogy nem is tudja, mi volt az.

Az akár évtizedeken keresztüli "alvó ügynöki" létre magyarázatul szolgálhat az is, hogy a tiszteknek az ügynökökkel való találkozásokra meghatározott pénzkerete volt: néhány fiktív találkozó, az arról szóló "érdemleges információval nem szolgált" típusú jelentés pedig ha nem is jelentős, de zsebpénz szerű jövedelem-kiegészítést jelenthetett.

Egységbe forrva

A rendszerváltás előtti állambiztonság egyes részlegei korántsem voltak annyira elkülönültek, mint az a III/III-as csoportfőnökségre, azaz belső elhárításra irányuló figyelem alapján vélhető lenne. A szervezet egy ügyrend szerint, közös parancsok alapján dolgozott. A belső szabályok kifejezetten célozták az információk átadását, és szabályozott, természetes rendje volt a hálózati személyek, kapcsolatok átadásának is. Ha például egy hálózati személy munkahelyet váltott, akkor könnyen lehet, hogy egy másik csoportfőnökség kereste meg, de tipikus példa volt a katonai elhárítás által eszközölt beszervezések továbbadása is: a kiválasztott, jellemzően kisebb fegyelemsértéssel megzsarolt és beszervezett kiskatonát adott esetben csak leszerelése után, az egyetemen keresték fel, és fedőnevét közölve vele további együttműködésre kérték.

A részlegek ismerték egymás tevékenységének irányait, így a célszemélyekre vonatkozó információk adott esetben más-más csoportfőnökségektől származhattak. Egyes kiemelt gyárak, cégek védelme például a III/II, a kémelhárítás feladata volt. Ugyanakkor az itt dolgozó tisztek munkájához természetesen hozzátartozott például az is, hogy az erre kiépített hálózatuktól, kapcsolataiktól például az október 23-a előtti "készülődik-e valaki valamire" típusú kérdésekre is választ szerezzenek. Egyházi ügyekkel ugyanakkor egyaránt foglalkozott a hírszerzés, a III/I és az III/III egyik részlege.