Megkezdődött a Kalasnyikov-ügy bírósági tárgyalása

A jelentős vagyoni hátrány okozásával vádolt Miklós Tibor szerint azért tartották vissza az egymillió dollárt, mert ekkor már felmerült egy esetleges egyiptomi fegyvercsempészet gyanúja, az átutaló pedig fantomcégnek minősült. A korábbi két, 1990. októberi szállítás rendben volt. Főszereplői: a zágrábi Astra fegyverkereskedő cég, a Magyar Honvédség, az akkori Honvédelmi és Gazdasági Minisztérium, az Astra fedőcége, a Freeburn Company (ez volt az a bizonyos fantom), svájci bankok, magyar hitelintézetek.

A horvátok megkapták a tízezer Kalasnyikovot és a hozzávaló hárommillió lőszert. A pénz, mintegy másfél millió dollár megérkezett, a horvát állam illetékesei pedig többször kijelentették: nincsennek követeléseik a magyar féllel szemben. (A színfalak mögött forró hálájukat fejezték ki északkeleti szomszédaiknak.)

A harmadik szállítmány és az egymillió dollár sorsát azonban nem sikerült megnyugtatóan tisztázni a tárgyalóteremben (sem). Az ügyészség szerint a horvátok eredetileg húszmillió lőszert kértek, vagyis az összeg a fennmaradó tizenhétmillió töltény ára lett volna. Ezt azonban Technika már nem fizette ki, hanem a veszteségeit finanszírozta belőle, a horvát fedő cég, egy adóparadicsomban bejegyzett off-shore társaság, a Freeburn pedig hasztalan küldte faxait - jellemző módon svájci postahivatalokból, a közforgalom számára is elérhető gépekről. Miklós bűne a vádhatóság szerint abban áll, hogy az egymillió dollárt nagyvonalúan szerepeltette az 1992-es mérlegben, ezzel a többmilliós veszteség helyett nyereséget csinált. A dolog akkor ütött vissza, amikor felszámolták a Technikát, a kamatokat ugyanis 1991. márciusától, a Freeburn ekkor küldte el a fizetést sürgető első faxát, kellett megfizetni, s így jön ki a 13 milliós többlet. (A számlát lényegében az ebben az ügyben az ostor végén szereplő magyar állam állta.)

Miklós szerint a harmadik szállítás vonatkozásában már nem léteztek érvényes exportengedélyek. A magyar kormány ekkorra leállította a szállításokat, és honvédség illetékes ezredese pedig megtagadta a rakomány kiadását. Miklós lényegében saját két beosztottját, Szalai Péter vezérigazgató-helyettest és Szabó Tibor gazdasági igazgatót vádolta, miszerint nem tájékoztatták őt megfelelően, illetve olyan egyiptomi céget hoztak a képbe, amelyről már a fegyvercsempészetet is lehetett feltételezni.

Ebben a helyzetben a Freeburn iránti bizalom is megingott, hiszen többízben faxon kérte a követelése teljesítését, ám ezen semmiféle adat nem volt a tulajdonosairól, címekről s egyéb fontos adatokról. "A fegyverkereskedelemre vonatkozó igen szigorú szabályok mellett nem volt lehetőség arra, hogy egy anonim cégnek visszautaljuk az egymillió dollárt, hiszen éppen ez lett volna a felelőtlen gazdálkodás, nevezetesen, hogy a pénz rossz helyre megy" - fogalmazott Miklós, aki elmondása szerint csak 1991 júliusában ismerte meg az ügy iratanyagát.

Az ügyész azonban a tárgyaláson is fenntartotta véleményét, miszerint az egymillió dollárt elkülönített számlán, a könyvelésben külön tételként kellett volna szerepeltetni. A következő február 7-i tárgyaláson a bíróság Bogár Lászlót, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma akkori államtitkárát hallgatja meg a bíróság, akit Miklós tájékoztatott arról, hogy nem sikerült felderíteni a Freeburn tulajdonosait. A vádlott szerint a politikus úgy látta, nem kell túlságosan forszírozni ezt az ügyet.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!