Az MNK utolsó május elsejéje

Hideg, esős idővel búcsúzott az utolsó szocialista május elseje, a korabeli tudósítások mégis keveslik azt a több tízezer embert, akik részt vettek a Felvonulási téri nagygyűlésen. (Fiatalabbak kedvéért: ezt ma 56-osok terének hívják.)

A Népszabadság vezércikke sem kerülte meg: miért voltak annyira kevesen? „Talán nemcsak a rendkívül rossz időjárás miatt. S talán nem is a sokfelől érkező invitálás miatt. A távolmaradásra késztető okok között – hiszen együttvéve a sokféle helyszínen kevesebben gyűltek össze, mint valaha – a közvélemény-kutatók bizonyára kimutatnák azt is: nemcsak a meteorológia barométere, hanem a politikai bizalomé is alacsonyan állt ezen a május 1-jén. Nehéz volt a szónokok dolga, mert nehéz ma olyasmit mondani, ami hiteles, s szívesen hallgatott.”

Kattintson!

A dísztribün ezúttal üresen maradt, a vezetők – Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, Németh Miklós miniszterelnök, Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, Jassó Mihály, a Budapesti Pártbizottság első titkára, Bielek József, a Fővárosi Tanács elnöke és Nagy Sándor, a SZOT főtitkára – az ország helyzetéhez illő alkalmi emelvényen álltak.

Újdonság volt, hogy az ünnepség a Himnusszal kezdődött, és a transzparenseken nem előre megbeszélt jelszavakat olvashattak Grószék az emelvényről: „Lakást, létbiztonságot minden családnak!”, „Erős, független szakszervezeteket!”, „Adó vagy gyermek”, „A nyugdíj nem kegydíj”, „Munkás nélkül nincs reform”, „Nyilvánosságot, sajtószabadságot!”.

A politikából csak az elmúlt években kikopott Nagy Sándor SZOT-főtitkár hangja is új volt. Annak az embernek a hangja, aki - ha már nem tudja befolyásolni a történéseket - igyekszik az élére állni: „Érdekeltek vagyunk abban, hogy jogállamban éljünk, hogy munkánk alapján boldoguljunk, hogy tisztább emberi viszonyokat teremtsünk, hogy ismét legyen tartásunk, egészséges nemzeti önbecsülésünk, hogy életünkből száműzzük a hazugságokat, így gyermekeinkre, unokáinkra elvállalható örökséget hagyhassunk, hogy mindez ne egyszerűen csak a dolgozó emberek, a családok millióinak érdekében, még kevésbé csupán rájuk hivatkozva történjék, hanem részvételükkel, általuk. Ez az egyetlen garanciája a változások valódiságának.” (Külön elemzést érne, hogy a fenti, nem is túl merész kívánságlistából mi valósult meg mára.)

Grósz Károly semmit sem ígért, ami nem beváltható, sőt – utalva az aznap a Jurta Színházban vitát tartó ellenzéki pártokra –, megígérte, hogy az ígérgetések versenyében nem vesz részt. A nagygyűlés után Grósz lement a tömegbe, ahol hagyta, hogy szeretgesse őt a nép. Mindez a rendszer összeomlásának évében. Nem tudjuk nem szóba hozni, hogy a rendszerváltás után tizennyolc évvel az utódpárt MSZP pártelnöke ezt ma már bajosan teheti meg. (Az igazsághoz tartozik, hogy alig egy évvel később Grósz sem tehette már meg, az akkor még Leninvárosnak nevezett Tiszaújvárosban tüntetők inzultálták, amikor televíziós vitára érkezett a városba.)

Grósz az ünnep délutánján a Népszabadság klubjának vendége volt, ahol a kékfényes Szabó László mellett a nézők tettek fel kérdéseket. Egyikük Kádár János egészségi állapota felől érdeklődött. (Kádár néhány héttel korábban mondta el, már megbomlott elmével, a lelkifurdalás súlya alatt, az MSZMP KB ülésén a megdöbbent tagok előtt híres-hírhedt utolsó beszédét: „Az orvos azt mondja, az a bajom, hogy én örökké az én felelősségemre gondolok”. A beszédet a közvélemény elől eltitkolták.) Grósz megmondja, hogy Kádár nincs jól, kiújult egy tüdőbetegsége, amit – fontos kitétel – Horthy börtönében szerzett. Kádár Rákosi börtönében is ült, a Rákosi-korszakról viszont Grósz évekkel korábban büszkén jelentette ki: „Az ötvenes éveket mi csináltuk!”

Gyurcsány Ferenc nevét is őrzik a tudósítások: a Demisz alelnökeként vett részt egy fórumon, de hogy mit mondott, mondott-e valamit (bizonyára), azt már nem közölték a lapok.

Egy valamiben viszont ez a május elseje is olyan volt, mint a boldog kádári békeidőké: estére megteltek a fővárosi detoxikálók.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!