Jövök, jövök, csak félmeztelen vagyok

Szombaton kezdődik az október 31-ig tartó népszámlálás, de már tegnap megkezdődött – és legkésőbb péntekig befejeződik – a kérdőívek és egy tájékoztató levél, hivatalos nevén az adatszolgáltatási csomag kézbesítése. Ezt a számlálóbiztosok végzik, Battonyától Nemesmedvesig mintegy negyvenezren, köztük, a fővárosi XIII. kerületében, én is.

A minimális elvárás az, hogy a pontos cím szerint, postaládákba dobjuk be a csomagot. Azonban több szempontból is érdemes már most beszélni a lakókkal (de még nem kérdezni, és az önkitöltőket újra és újra megkérni, hogy ők se töltsenek szombatig), így én is ezt teszem. Mert például már látom, melyek a rossz címek, az üres vagy nem létező lakások. És mert így már tudunk előre időpontot egyeztetni azzal, aki az én segítségemmel akar kitölteni. Vagy olyannal, aki azt kéri, hogy csak jöjjek majd vissza a kérdőívért, "három diplomám van aranyoskám, csak elboldogulok magam is" vagy, az eddigi kedvencem: "én még az adóbevallásom is kézzel töltöm ki, ezt elintézem, míg megfő a leves".

Szóval ezért is jobb a személyes átadás, mint a postaládázás. Mert sokkal szórakoztatóbb.

Az első másfél nap tapasztalatai egyébként vegyesek, sok szempontból megdöbbentőek.

Az emberek tudtak arról, hogy "hamarosan", hogy "most ősszel", hogy "igen, most valamikor", hogy "tudom, persze, októberben", hogy "olvastam az újságban, hogy mostantól" népszámlálás lesz. Biztos pezseg bennem annyi kultúrsznobizmus, mint egy nyugalmazott protestánsetika-tanárban, de azt hittem, az emberek érdeklődése nagyjából attól, hogy a Damu Roland menjen-e hosszabb időre börtönbe, vagy Stohl Buci nagyjából addig terjed, hogy VV Agrippina szerepelt-e fétisleszbipornóban vagy csak rúdtáncos volt Dubajban, pusztán annak művészi értékei miatt.

Ehhez képest egyetlen lakás sem volt, ahol meglepődtek volna, hogy miféle népszámlálás (egy, ahol engem leptek meg, csöngetek, kiszól, egy női hang, hogy "jövök, jövök, csak félmeztelen vagyok", de mire odaért, felöltözött). Egy lakás volt, ahol nem szóltak semmit. Becsengettem, kiszólt egy férfihang, kellő szókincs híján ilyenkor használják lánglelkű, ám kiforratlan szerzők a borízű jelzőt, hát ezt teszem én is; szóval kiszólt egy borízű férfihang, hogy "na, mi van", elmondtam, erre a rács mögött is alig nyitott ajtón kinyúlt egy fehér kéz, rajta nagy barna karóra, és se szó, se beszéd, elvette a borítékot. Annyit sem tudtam kinyögni, hogy "kétezerkilencedik évi céiksziksziksziiksz törvény", már be is csukta az ajtót.

A többség, már akiket otthon találtam, kedves. Egy kivétel volt még, egy irodában találkoztam két emberrel. "Senki nem lakik itt, az államnak egyébként sincs semmi köze a dolgainkhoz" – vezették fel nem épp diplomatikusan, hogy mérsékelt lelkesedéssel fogadták a népszámlálás ötletét. Elmondtam, hogy ha lakásirodájuk van, akkor lakáskérdőívet kell csinálni, mert a törvény szerint ez nép- és lakásszámlálás – nekik nem tudtam verbálisan egy url-t odavarázsolni, de most tudok, itt van, egyből az első paragrafus leírja ezt –, így ha nem volt olyan mértékű átalakítás, hogy a lakást már csak irodának lehessen használni (például megszüntetett fürdőszoba), akkor kérdeznem kell. "Márpedig itt nem fog" – csukták rám az ajtót.

Másfél nap tapasztalataiból általánosítani nem lehet, de azért én megpróbálom, mint egyszeri kormány az adósmentést.

Nagyon sok az egyedülálló ember. Ők egyébként örömmel fogadnak, csevegni is akarnak, mint egy négyszáz kilométerre lakó nagyszülő, akihez évente egyszer jut el az ember.

Eltűntek a középkorú vagy fiatal középkorú emberek. Szinte csak nyugdíjassal vagy kisgyermekes családdal találkoztam: a nagyjából száz lakásból eddig körülbelül hatvanat kerestem fel, nagyjából negyvenet eredményesen, ezek között négy olyan hely volt, ahol 30-60 év közöttinek becsült emberrel találkoztam (pontosabban három, és egy, ahol egy gimnazista korú fiatallal, aki a szüleivel lakik otthon).

Nagyon sokan akarnak neten bevallani. Még az idősek is, akiknek "majd a hétvégén jön a fiam [lányom, unokám], és megcsinálja".

Nagyon sokan akarnak önbevallani, "aztán majd átnézi magácska, és belejavít, ahol kell", nem mintha én bárhol bármit belejavíthatnék csak úgy.

Nagyon sokan aggódnak – ez a korábbi poszt kommentjeiből is kiderült –, hogy majd mit kezd az állam az adataikkal. Nem tudok mást mondani most sem, mint eddig: a törvény szerint az egyéni adatokkal semmit nem fognak kezdeni, semmit nem lehet kezdeni; a válaszadók egy részénél (például, aki nem bejelentett lakcímen lakik) elvi esély sincs a beazonosításra. Egyébként sem nagyon kérdeznek semmit, amit valamely állami szerv ne tudna rólunk, vagy ne tennénk közzé – néha agyatlanul – valamely közösségi oldalon. Volt aki csak legyintett, miután bemutatkozott, és én megrémültem, mint Mesterházy Attila a ferencesek templománál, hogy "mi nem tudhatunk neveket", és azt mondta, "ugyan már, tudják azt, akik magukat küldték".

Sokan kíváncsiak, hogy mi ennek az értelme, többen szerették volna, ha a kérdőívek kitöltése mellett rövid, ám velős üzenetet is elküldhetnének velem a kormánynak, a Fidesznek, illetve Orbán Viktornak. Mondtam, hogy erre nemigen van lehetőség, mire egy néni visszavágott, "dehogynem, amit maguk itt leírnak, azt látni fogja ez a" – és itt jelzők hosszú sora jött, néha egy-egy állítmánnyal, amik jobbára felszólítások voltak arra, hogy mit csináljon ez a, mit csináljanak ezek a. Semmi szépet. Azt hiszem, a néni nem igényelte a Kövér László aláírásával ékesített alaptörvényt.

Emellett, bár még nem jártam végig két lépcsőházat, máris belefutottam a társasházi közösségek elhagyhatatlan szereplőjébe. Vagyis épp hogy nem futottam bele. Amikor az egyik beszédes kedvű egyedülállótól megkérdeztem, hogy mit tud azokról a lakásokról, ahol nem találtam senkit, sorolni kezdte, hol halt meg az idős lakó, hol dolgozik két román, akiket csak néha látni, és persze a sorban ott volt az is, hogy "az ötödiken a kurva néni csak dolgozni jár ide, de már rég nem láttam".

No, az ő lakása vajon lakás lesz vagy munkahely?