Árpád
3 °C
12 °C

Népszámlálás: rovancs huszáros hajrával

2011.10.28. 20:44

Három nap múlva befejeződik az idei népszámlálás, az ország több mint negyvenezer számlálóbiztosa – akik egyike én voltam – elvileg befejezi a tevékenységét, nagyjából négy és félmillió lakást, nagyjából tízmillió embert megszámlálását. Lesz még egy póthét, november 1-je és 8-a között, hogy azok, akik kimaradtak a nemzeti leltárból, bepótolhassák a mulasztást. De akkor már nem mi megyünk, nekik kell bemenniük a polgármesteri hivatalba, hogy jelezzék a mulasztást, és hogy elkerüljék az esetleges szabálysértési procedúrát.

A számlálóbiztosok többsége persze arra hajt, hogy sikerüljön hétfő estig minden címet bejárnia.

Csúszások persze, hiába minden gondos tervezés, akadhatnak. Mert a tervek nem mindig tarthatók, gondoljunk csak a viharsebes magyar gyorsnaszád, a Lakinger Jobbkezem György zsebcirkáló elmúlt másfél éves félelmetes kalandjaira.

De hogy ne politizáljunk mindig, mesélek inkább.

Az egyetemi kollégiumban négy évig egy szobában laktam R-rel, egy szakra is jártunk. A decembereink és a májusaink eleje ugyanúgy telt: leültünk a nyilvánosságra hozott vizsgarenddel, és megterveztük, hogyan zúzzuk le az összes vizsgát lehetőleg január (június) 10-ig, hogy legyen három-négy szabad hetünk a következő szemeszter kezdetéig.

Ha nem tudnám, hogy nem ő szinkronizálta a GPS-eket, simán elhinném, hogy ő volt, egyetlen szóból. Újratervezés, újratervezés, újratervezés – ahányszor a GPS újraszámolná egy labirintusban eltévedt vak egér útját, annyiszor számolta ő újra a saját vizsgarendjét, hogy aztán február elején, utóvizsgacsekkekbe burkolva mindennapjait, valahogy átvergődjön a következő félévbe.

No, az elmúlt egy hónapban én is újraterveztem, nem egyszer, még ha ez nem is került sárga csekkekbe, és a világ közgazdászaival sem kellett folyton kiröhögtetnem magam.

Azt gondoltam, hogy ha beáldozom azt a szeptemberi négy napot, amikor kézbesíteni kell a borítékokat, és beszélek, időpontot egyeztetek minden majdani válaszadóval – hivatalos nevén adatszolgáltatóval –, akkor egy remekül összerakott kis naptáram lesz október elsején. És azt is, hogy huszadik táján be is fejezem az egész kalandot.

Haha.

Október 16-ig ugyebár neten is lehetett önvallani. Aki az elején azt mondta, hogy így tesz, azt 17-ig nem kellett, lehetett keresni.

Aztán 17-én természetesen kiderült, hogy az ezt ígérő válaszadók közül tizennégyen nem vallottak neten (mondjuk amennyi hibájáról hallottam a felületnek, nem lepődnék meg, ha egy részük megpróbálta volna, csak sikertelenül). A tizennégy persze önmagában nem sok, pláne, hogy a nagyjából száz válaszadóból így is 29-en töltötték ki online a kérdőíveket, vagyis bőven a magyar, sőt a budapesti átlag fölött teljesített a körzetem.

De 17-re az is kiderült már, hogy vannak adatszolgáltatók, akikkel nem könnyű vagy nem lehet boldogulni. „Azt már az asszony is elhagyta, akkora balfasz, nincs annak meg már a borítékja, de az esze se” – mondták az egyikükről. „Meghalt a néni, gondolom, az örökösök elvitték a borítékot” – ezt az egyik üresnek tűnő lakásról a gondnok. Aztán volt az eltűnt kurva néni az ötödikről, és a többiek, valójában vidéken lakók, olyanok, akik átmenetileg néhány hétre odautaztak, akik október elsején még itt laktak, de már nem.

És voltak, vannak az albérlők, a nemzeti együttműködésben megvalósuló össztársadalmi adócsalás intézményesült szereplői. Ők az esetek többségében vagy maguktól tagadták le, hogy a lakásban laknának – „ez egy üres lakás, csak pár napra ugrottunk fel a barátunk cuccaira vigyázni” –, de volt olyan is, amikor a tulajdonos tagadta le, hogy a lakásban, aminek ablakában virágok, ajtaján névtábla és postaláda, ajtaja előtt lábtörlő volt, bárki is lakna. Volt, aki megkérte, el ne áruljam, hogy válaszolt a kérdésekre, mert „egyből repülnék innen, kaució nélkül”.

Ehhez képest szerencsésebb volt az a vidéki kollégám, aki, mint írták, egyedülálló ifjú hölgy, és akit az egyik válaszadója a kérdőívezés után néhány nappal telefonon felhívott, és talán azóta már megvolt az első randevújuk is (egy másik válaszadója, szintén egyedülálló férfi, egy szál törülközőben fogadta, és minden személyes adatát úgy adta meg, hogy megkérdezte a kolléganőét is). Másrészt viszont sokkal jobb a sorsom, mint azé a szintén vidéki kollégámé, akit kapával kergettek el (a KSH-tól kapott tájékoztatás szerint eddig két elkergetés volt, a másik kollégának ásóval nyomatékosították, hogy szeretnék, ha távozna).

Szóval a hónap második fele ugyanolyan munkás volt, mint az első, csak macerásabb: egy-egy lakáshoz többször is el kellett menni, gyakran hiába, volt, hogy a kilincshez tett üzenetemet egy hét után még ott találtam.

Végül az utolsó három napnak úgy kezdek neki, hogy még tizenegy lakással nem végeztem. Ez olyan közepesen rossz eredmény: vannak kollégák, akik már mindegyikkel, de olyanról is tudok, akinek a hét közepén még harminc lakása volt hátra. Az országos átlagtól kissé el vagyok maradva, a KSH péntek délutáni adatai szerint a háztartások 91 százalékát bejártuk már mi, negyvenezrek, a budapesti 87 százalékos átlagnál viszont sokkal jobb vagyok (a legjobban a zalai kollégák teljesítettek, ott már 95 százalék az átlag).

A nálam hiányzó tizenegyek közül egyébként négyből kaptam önállóan kitöltött kérdőíveket, de ellentmondásokkal, hiányosan (hárman laknak, de csak egy személyi kérdőívet adtak le, nincs munkahelye, de oda 30 perc alatt jut el, van élve született gyereke, de nem írta le, hány és azok mikor születtek). A többi valószínűleg üres lakás, de van, aki 31-re rendelt magához – ahogy hallom, nem én vagyok ezzel egyedül –, és amikor megkérdeztem, nem lehetne-e hamarabb, úgy reagált: „addig tart a munkájuk, nem?”

Úgy érzem, ő akkor sem akarna randevúra hívni, ha nő volnék.