Jusztina
11 °C
22 °C

Lehet nekünk cigány miniszterelnökünk?

2008.11.17. 14:06
Ha egy fekete ember lehet amerikai elnök, akkor tulajdonképpen bármi megtörténhet. De lehet-e párhuzamot vonni Magyarország és az Egyesült Államok között? Örkény Antallal, az ELTE Kisebbségszociológiai Tanszékének vezetőjével beszélgettünk a magyar cigányokról, Obama bőrszínéről és arról, hogy az számít-e egyáltalán.

Obama egyik meghatározó címkéje az, hogy fekete. Ugyanakkor ő egy a multietnikus Amerika fiai közül, igazi kozmopolita: apja jogán legalább annyira fekete, mint fehér az anyja jogán, felmenői miatt legalább annyira kenyai, mint hawaii vagy kansasi amerikai. Ilyen helyzetben mennyire számít a bőr színe?

Szerintem a döntő kérdés ebben a tekintetben nem amerikai, hanem globális – a multikulturalizmus kérdése. A társadalmak a problémák-megoldások szintjén már kezelik azt a tényt, hogy nem homogének. Európa is errefelé tart, bár még nem választott ilyen kemény etnikai üzenettel bíró elnököt. De az, hogy a társadalom sokszínű, hogy együtt élnek etnikai csoportok, bevándorlók az őslakosokkal, az itt is a mindennapokban elfogadott ténnyé vált. Amerikában már régóta evidencia, az ország végtelen számú etnikai csoport, bizonyos markáns rasszok együttélésén alapszik.

De az amerikaiak nem azért szavaztak Obamára, mert úgy gondolták, mostantól fekete elnök kell, hanem természetessé vált számukra, hogy valakinek a bőrszíne nem kizáró ok. Ha van egy ember, aki tehetséges, okos, megnyerő a megjelenése, és képes meggyőzni az embereket arról, hogy a politikája jobb, mint a republikánusoké, akkor leomlik az a gát az emberekben, ami szerint nem lehet fekete elnököt választani. Ahogy – bár végül a gyakorlatban nem következett be – leomlott az a gát is, hogy nem lehet nő az elnök. Itt kezdődik a tolerancia: nem zárunk ki egy embert azért, mert etnikailag vagy nemében különbözik.

40

Obamál az is számíthatott, hogy ő nem Bush. Persze McCain sem Bush, de Obama még annyira sem.

Obama megválasztásában valóban elhanyagolhatatlan fontosságú, hogy az elmúlt nyolc évben olyan vezetés volt Amerikában, amely végül hallatlanul népszerűtlen lett. A „változást akarunk” szlogent Obama nagyon jól meg tudta testesíteni, és ezzel sok embert tudott maga mellé állítani. Így az, hogy fekete, a fehérek 43, a latinok 67 százalékának már nem volt kizáró ok, mert szimpatikus dolgot képviselt. A feketék 95 százaléka rá szavazott, nekik feltehetően ez egy igazi nagy lehetőség volt, etnikai identitásuk nagyobb szerepet játszott.

Életrajzírója, David Mendell szerint Obama egyik volt munkatársa megjegyezte, hogy Obama az a fajta, aki „hisz abban, hogy ha bemegy egy szkinhedekkel teli terembe, akkor onnan úgy fog kijönni, hogy mindet maga mellé állítja”. Mondhatjuk azt, hogy ha az amerikaiak többsége megválasztotta Barack Obamát, akkor az a társadalom egy toleráns társadalom?

A rasszizmus és az etnikai diszkrimináció elleni fellépés, illetve az emberek egyenlősége alapján képezett demokratikus értékek Amerikában nagyon erősek. Ugyanakkor az intoleráns aspektus a mindennapi életből ettől még ott sem veszik ki, a közvetlen milliőben jelen van, és jelen is lesz. Például Amerikában még mindig erős a szegregáció.

Vagy nézzük a tolerancia vagy a nyitottság legszemélyesebb megjelenését, a vegyes házasságokat. Amerikában a házasságok jelentős része homogén. A magánélet a legszűkebb terület, ahol igenis vannak etnikai feszültségek és van intolerancia, de az intézmények, a rendszer, a társadalompolitika értékvilága Amerikában toleráns.

Ez a jelenség a világon több helyen így van. Egy nő miniszterelnök, például, már nem újdonság, ugyanakkor a munkahelyeken a férfiak felveszik a magasabb bért, és a hétköznapokban elkülönülnek a hagyományosnak mondott női és férfi értékek – ez már nem zárja ki a politikai sikert.

Kis túlzással élve Obama néhány jól irányzott, nyilvános hárompontos dobást kivéve semmilyen módon sem felel meg a fekete sztereotípiáknak.

Obama vigyázott, hogy ne játsszon rá túlságosan az etnikai kártyára. Nyelvhasználata, megjelenése általános elnöki szerepet tükröz, tompítva, hogy az etnicitás ezen a szinten egy megkülönböztetésre alapot adó dolog legyen. Eleve olyan társadalmi pozícióban volt, ami korábban teljesen el volt zárva a feketék elől. Ugyanakkor az az üzenet, hogy mostantól bárki lehet elnök, talán még etnicitásától is jelentősebb. Megtestesíti az amerikai álmot, ami nem is annyira álom: tényleg bárkiből bármi lehet. Egy utolsó szimbolikus határvonal tűnt el Obama elnökké választásával, és ez minden amerikai lelkét felmelegíti, legyen demokrata vagy republikánus.

Obama mindenkire motiváló erővel hat? Mi a helyzet az előítéletes emberekkel? Az ő hozzáállásukon változtathat a fekete elnök?

Különválasztanám: egy társadalomnak nem kell minden szinten toleránsnak lennie, de az intézményeknek kötelességük biztosítani az emberek szabadságát, önrendelkezését, emberi méltóságát. Ha ezt biztosítják, akkor az, hogy egy texasi favágó mit gondol egy adott szituációban, hogy milyen sztereotipikus előfeltevései vannak, magánügy. Ha előítéleteit a viselkedésében is átveszi, akkor sérti az emberi együttélés normáit.

Sok szó esett az amerikai elnökválasztási kampányban a Bradley-hatásról, amit az 1982-es kaliforniai kormányzójelöltről neveztek el. Az exit pollok az afrikai-amerikai Tom Bradley győzelmét jelezték, de végül kikapott. Az egyik magyarázat szerint a megkérdezettek inkább hazudtak, nem valották be, hogy nem akarnak fekete jelöltre szavazni. Most az exit pollok nagyon pontosan jelezték Obama győzelmét. Ez mit jelent? 1982 óta megváltozott valami az emberek fejében, vagy egyszerűen pontosabbak lettek a mérések? Esetleg a Bradley-effektus már akkor sem létezett, csak Bradley magyarázta vele vereségét?

A rendszerben megjelenő antidiszkriminációs filozófia keménységéből következhet ilyen hatás. Vagyis ha valakit megkérdeznek, nem feltétlenül meri azt mondani, hogy nem a feketére fog szavazni. De ennél sokkal komplexebb a dolog, amire több magyarázat lehet. Szerintem itt megint az a fő kérdés, hogy a demokraták és a republikánusok álltak egymással szemben. Az előbbiek pedig megszavazták Obamát, függetlenül félelmeiktől, előítéleteiktől, mert úgy gondolták, elég volt a másikból.

Erre rátett egy lapáttal a gazdasági krach, ami a fennálló rendszert még jobban aláásta. A szociálpszichológiában fölérendelt célnak nevezzük ezt a jelenséget. A választó adott esetben hiába nem szereti Obamát, vagy hiába gondolja azt, hogy egy feketét azért mégsem kéne, van egy fölérendelt cél, hogy elege van a Bush-érából, a háborúból, a gazdasági válságból – ezek pedig nem függetleníthetőek a kormányzattól. Ha nincs ilyen fölöttes cél, inkább működhet az az etnikai központú mehanizmus, ami bezárja a csoportérdekek határát, és azt mondja, mégis inkább a fehér jelöltre szavazzunk.

Az ember szükségképp kategóriákban gondolkozik, és az etnikai vagy rasszkategória mindenkinek az egyik legfontosabb eligazító az életben. A csoportképzéssel egyszerűsítünk: én ilyen vagyok, te olyan. Őt egyéb kategóriák (demokrata, változást hozó politikus, újonc) mellett feketeként azonosítják, amihez abban az országban is sok esetben intolerancia, sztereotipikus gondolkodás, kizárás, negatív különbségtétel járul.

Igen, de Obama kiforgatja ezt a kategóriát. Minden megnyilvánulásával azt jelzi, hogy a feketék nem különböznek. Úgy is lehet értelmezni a különbségeket fölülíró egység gondolatát, hogy Amerika képes integrálni az embereket. Az iskolák, az intézményrendszer pedig megteremti annak a keretét, hogy tényleg mindenki képes elérni a saját céljait.

48

Ez persze nem jelenti azt, hogy mostantól Amerika az egyenlőség és a minden szinten megvalósuló igazságosság országa lesz, a szegénység, kirekesztettség ezzel nem szűnt meg. Mégis, ebben az egyenlőtlen világban az embereknek minden kétséget kizáróan kiderült: van perspektíva. Ez a legnagyobb különbség Amerika és Magyarország között. Magyarországon nincs perspektíva. Az emberek nem érzik, hogy ők meg tudják oldani a problémáikat, és ha valami célt tűznek ki maguk elé, akkor azt meg tudják valósítani.

Az amerikai polgárjogi mozgalom évtizedekkel ezelőtt sikerrel lezajlott, és kinőtt belőle ez a sokat emlegetett, antidiszkriminációs, demokratikus alapokra épülő intézményrendszer. Magyarországon a mozgalom is gyerekcipőben jár, és az intézményesült tolerancia is korlátos. Ennek megfelelően az amerikai–magyar, illetve a fekete-cigány analógia bajos. Álnaivan mégis megkérdezem: lehet Magyarországnak cigány vagy zsidó miniszterelnöke?

Nem lehet párhuzamot vonni. A fekete polgárjogi mozgalom meg tudta ragadni az alkotmányosság szintjén az amerikai társadalom központi értékeit. Ezek ugyan sokáig kizártak bizonyos népcsoportokat, de a mozgalom fő érve éppen az volt, hogy a kizárás sérti az alkotmányt, hiszen minden embernek egyenlő jogokat, esélyeket kell adni, és nem lehet korlátozni a szabadságukat. Amerikában e tekintetben értékkonszenzus van.

Magyarországon nincs ilyen konszenzus, ilyen értelemben a roma polgárjogi mozgalom nem tud mire apellálni. Lehet kemény, követelheti a maga jussát, az egyenlő jogokat, de ez nem találkozik a szükséges elvekkel. Az amerikai feketék által bejárt út itthon most nem valósítható meg. Ahhoz határozott, értékalapú, széles társadalmi konszenzus kell.

A másik fontos szempont, hogy miközben az amerikai filozófia szerint mindenki része az egésznek, az emberek mindig is megkülönböztették magukat ettől az egységes, ám virtuális egésztől. Én amerikai vagyok, de egyben kínai, latínó vagy fekete, mondják. Többségi létükben megélik a kisebbségi státuszt.

Magyarországon ez hiányzik. Az emberek nem különböztetik meg magukat, sőt nem is nagyon nézik jó szemmel az ilyesmit. Ne mondjuk ki azt, hogy zsidó vagyok. Ne mondjuk ki azt, hogy cigány vagyok. Ne mondjunk ki semmit, mert a többségi szemlélet uralja a diskurzust: mi magyarok vagyunk, és semmi más. Ilyenkor ha jön egy kisebbség, akár irritáló is lehet.

A romák elfogadására irányuló küzdelemnek persze más elemei is vannak. Kérdés, hogy a mozgalom jó koncepciót követ-e, vagy hogy létezik-e, és mi az az identitás, amit fel akarnak vállalni. Ezek nyitott kérdések. De az biztos, hogy egyelőre reménytelennek tűnik, hogy a támogató társadalmi közeg jelen legyen. Most például egy negatív irányú minőségi váltás van, gondoljunk csak a magyar–szlovák vagy a nagycsécsi történetre.

Amerikában az embereket összeköti a siker, az alkotmányossági eszme, az értékek, amelyeknek mindig is részük volt, hogy el kell fogadniuk a többi embert. Nem kérdőjelezik meg a másik amerikaiságát. Nálunk viszont az igaz magyar, a jó magyar eszméje alatt zárnak ki csoportokat. Hiába vannak itt, azt mondják, hogy ők nem azok. Ha így gondolkodom, egy antidemokratikus nézőpontba kerülök, ahonnan nem lehet kijutni. Amíg a társadalom nem hajlandó elfogadni egy kisebbség törekvéseit, addig az kudarcra van ítélve.

Amerikában mindenkinek van valamilyen nyíltan vállalt háttere: rasszbesorolása, regisztrált politikai preferenciája.

Nálunk ez nincsen. Itthon többnyire nem szokás foglalkozni a múlttal, pedig a múltunk az identitásunk meghatározó eleme, abból építkezik. És jó esetben ez nem mások legyűrésére irányuló, hanem elfogadó identitás, mert együtt élünk a magyar közösségben. Míg játékelméletileg az amerikai egy nyereséges játszma, a magyar veszteséges: ha nekem nem jó, akkor a másiknak se legyen jó. Ez zajlik etnikai szinten is.

Nem csak Magyarországon van ez, Barack Obama megválasztása után a román sajtó többek között arról merengett, vajon Romániában van-e esély egy magyar nemzetiségű ember elnökké választására. A legtöbb publicista szerint egyelőre ez lehetetlen. Van reális esély a jövőben akár a hazai, akár a román helyzet megváltozására?

Nézzük például a bécsi vagy a berlini példát. Ott a migránsok megjelenésével elhanyagolhatóvá vált, hogy van többségi csoport. Az emberek kezdenek rájönni, hogy az életük megkerülhetetlenül körül van véve az etnikai sokszínűséggel. Ha a kínai boltjában veszi az élelmiszert, a gyereke angoltanára pedig arab, akkor kénytelen lesz újragondolni a hozzáállását. Magyarországon még nincsenek migránsok, mert az ország még nem vonzó, de végtelen számú csoport van, akik nem beszélnek magukról, nem vállalják identitásukat.

Kezdje el faggatni az ismerőseit, hogy kinek melyik őse honnan való. Lesznek köztük jócskán oláhok, zsidók. Talán kisebb ez a különbség, mint Németországban a török és jugoszláv bevándorlók meg a németek között, de attól még nagyon is különbözőek vagyunk. A különbözőség tudata önmagában jó, mert akkor megszűnik az a jelleg, hogy csak egy van, ami kizárólagos, és aki ennek az egynek nem része, az kizárandó, ellenszenves vagy furcsa.