Miklós
-7 °C
2 °C

Keresztényibb lesz-e a katolikus egyház?

2005.05.30. 12:13
Veszélyes és talán méltatlanul előítéletes lenne Joseph Ratzinger eddigi életútja alapján megítélni, milyen irányba fordítja az egyház hajóját. Egészen más a Hittani Kongregáció vezetőjeként a hit védőjének, mint pápaként a hit hirdetőjének lenni, mondja az Indexnek adott interjújában Horányi Özséb egyetemi tanár, a Magyar Pax Romana katolikus értelmiségi szervezet volt elnöke.
Mi változhat attól, hogy II. János Pált főtanácsadója, Joseph Ratzinger követette a katolikus egyház élén?

Egyáltalán nem mellékes, hogy ki a pápa, és mennyire tevékeny a pápa. II. János Pálról már egy évtizede azt gondolhatta az ember, hogy méltósága megőrzése érdekében le kellene mondania. De nem mondott le. Pedig azzal a szándékkal foglalta el hivatalát, és sokszor el is mondta, hogy amikor itt az ideje, lemond. Bevallom, csak halálában értettem meg, hogy ebben a sok szempontból hedonista korban mi is az üzenete a lemondás elmaradásának: méltósággal kell tudnunk fogadni az életünket legtöbbször elháríthatatlanul kísérő fizikai és lelki szenvedéseket is.

Horányi Özséb
Horányi Özséb
fotó: Barakonyi Szabolcs
Azt lehetett tehát látni, hogy ez a "nagy ember", ahogy halála után Sodano bíboros nevezte, nincs ereje teljében. Mindig azt mondták, hogy szellemileg friss. De ennek nehéz volt hitelt adni, mert betegsége beszédkészségét is kikezdte. Maradtak az írásai. És innen kezdve bizonytalan volt, hogy ki szólal meg valójában, hiszen a pápai megnyilatkozások, úgy tudjuk, nem egyszemélyes művek, hanem kollektív alkotások. Ráadásul úgy tűnt, mintha az utóbbi évtizedben még inkább ragaszkodnának bizonyos tradíciókhoz, mint korábban. Azt is lehetett tudni, hogy a háttérben - mint "mértékadó" ember - Joseph Ratzinger bíboros áll, akinek egyre fokozódó tradicionalizmusa 1968 óta közismert. (Könyvei közül nem egy magyar nyelven is elérhető.) Tehát azzal, hogy meghalt a pápa, és Ratzinger lépett a helyébe, alighanem az szólal majd meg, aki talán eddig is, de most már közvetlenül. Amúgy mostmár arra is kíváncsiak lehetünk, vajon a Hittani Kongregáció frissen kinevezett prefektusa csak formálisan veszi-e át Ratzinger helyét, vagy előbb-utóbb érdemben, azaz mértékadásban is; és ha igen, akkor milyen lesz ez az "új" mérték.

Akárhogy is volt vagy éppen lesz, a katolikus egyház hatalmas szervezet, és nem várható, hogy ha eddig egy bizonyos irányba mentek a dolgok, akkor mostantól egészen másfelé menjenek. Biztonsággal egyszerre csak kicsit lehet rajta igazítani. Új helyzetet leginkább abban lehet teremteni, ami korábban nem volt a figyelem előterében.

Mondana példát?

Az a nyelvi kérdés például, ami a II. Vatikáni zsinat fő témája volt, hogy a katolikus egyház miként tudja a maga tanításait a modern - immáron posztmodern - korban átadni. Erről korábban egy árva szó sem esett. Így XXIII. Jánosnak, amikor rálelt erre a kérdésre, elég volt egy nagyon egyszerű gesztust tennie: odament az ablakhoz, kinyitotta, és azt mondta, ez a feladat. Tessék beengedni, ami kint van. (Amúgy Joseph Ratzingernek annak idején jelentős szerepe volt abban, hogy ez a gondolat ne haljon azonnal hamvába). De aki figyelt, az látja, hogy mindezekkel együtt is mennyire keveset lépett előre az egyház kommunikációja az elmúlt több mint harminc évben. Akinek nincs elegendő előzetes ismerete, annak bizony nagyobbrészt érthetetlen, amit az egyház mond. És ez sokféle értelemben is csüggesztő.

De általában csak kis lépésekre van mód. Ebből azonban semmiképpen nem következik, hogy a katolikus egyház megteheti, hogy ne foglaljon állást olyan kardinális kérdésekben, mint például a felszabadítási teológia, a dél-amerikai szociális problémák teológiailag is releváns megfogalmazása. Meg is tette. Joseph Ratzinger szólalt meg a pápa megbízásából, és sokan azt gondolják, hogy rosszul szólalt meg. Könnyen lehet, hogy van igazságuk. Az egyházkormányzás ethosza talán éppen abban állna, hogy a tradíció talaján maradva hogyan lehet akár merőben új kérdésekre is érdemi és érthető választ adni.

Nincsenek ennek a nagyon összetett rendszernek komoly belső korlátai?

Minden szervezetnek, minden kulturális konstrukciónak vannak korlátai. Miért ne lehetnének az egyháznak is? A kulcskérdés voltaképpen az, jól működik-e az a döntési mechanizmus, melynek eredményeként egy-egy kérdésben álláspontok születnek. Azt kell mondani, hogy helyzete válogatja. Ha olyan, nagyon hosszú távú, hitbeli vagy liturgikus kérdésekről van szó, amilyenekről a katolikus egyház általában gondolkodni szokott, akkor többnyire jól működik. Meglódult világunkban azonban az egyházat érik olyan kihívások is, mint például a születésszabályozás, amelyek gyorsabb választ igényelnek. És az a döntési mechanizmus, ami jelenleg is van, ilyen esetekben csak ritkán képes érdemi, releváns válaszokat adni.

A pápa névválasztását sokan utalásként értelmezték, hogy szeretné visszaszerezni a katolikus egyház pozícióját a szekularizált Európában.

Amikor a kereszténység központja lett, akkor amúgy is Róma volt az ismert világ kulturális és politikai középpontja. A katolikus tradícióban most is az, de ténylegesen már nem ez a helyzet. Az egymilliárdra tehető katolikus nagyobb része nem Európában, hanem Dél-Amerikában és Afrikában él. Amikor Joseph Ratzinger bíborost pápává választották, olyan találgatások is napvilágot láttak, hogy megválasztása üzenet Európának: a katolikus egyház itt kívánja megtalálni a legfontosabb feladatait. Nagy kérdés azonban, hogy ez így van-e, és ha igen, akkor jól van-e így. Én a Dél-Amerikában és Afrikában uralkodó kétségbeejtő szociális helyzeteket, az AIDS-ről nem is beszélve, olyan fontosnak gondolom, hogy szerintem legelőször vagy a legelsők között ezekre kellene érvényesülni képes katolikus választ találni. Mert ilyen nincs. II. János Pálnak a keresztény társadalmi tanítás alapján kifejtett nézetei e tekintetben visszhang nélkül maradtak.

Valójában az egyház jövőképéről van szó. Arról, hogy milyennek szeretné látni magát, milyen aktuális feladatokat lát maga előtt és így tovább. Sajátos módon erről az egyházi jövőképről mint keresztény reményekről szokás egyháziasan beszélni. Nádas Péter Karol Wojtyla halálára írt - a Neue Zürcher Zeitungban, majd utóbb az Élet és Irodalomban megjelent - soraiban volt egy nagyon jó mondat, mellyel teljesen egyetértek: "Talán a reformáció óta soha nem volt ilyen világos, hogy az intézmény krisztianizációja továbbra sem elkerülhető."

Nem az a kérdés tehát, hogy az új pápa européer-e vagy sem. Nyilvánvalóan az! Az igazi kérdés az, keresztényibb lesz-e a katolikus egyház az eredeti krisztusi értelemben.

Konkrétan hogyan kell ezt elgondolni?

Például milyen mintát vagy mintákat mutat fel az elkövetkezőkben az egyház és megjelenítője, az új pápa? Az egyház első számú vezetőjeként vagy kollegiálisan, az egyház tagjaként teszi-e ezt? Az európai kulturális hagyományokba ágyazza-e őket, vagy inkább a nem európai régiókban is érvényesülni képes kulturális köntösbe öltözteti? Úgy mutatja-e fel ezeket, hogy értsük is? És érthessék azok is, akik nem keresztények, sőt, netán úgy, hogy szükségét is érezzük, illetőleg érezzék e minták követésének. Lesz-e evangelizáló egyház a jelenlegi moralizáló helyett? Tágasabb lesz-e az egyház, mint most; vagyis folytatódik-e az, ami elkezdődött a bocsánatkérésekkel az egyház bűneiért, a római zsinagógában, a jeruzsálemi siratófalnál, Debrecenben a protestáns gályarabok miatt? Sikerül-e jó választ adnia a nők egyházon belüli helyzetének aligha elodázható problémájára, így például pappászentelésük kérdésére? Vagy a papi cölibátusból adódó kérdésekre. Átalakul-e szolgáló egyházzá az időnként igencsak rosszul politizáló egyház? Irgalmas, meghívó lesz-e ahelyett, hogy rögtön magas követelményeket állítana, mint most? Képes lesz-e innovatívan válaszolni az új kihívásokra, és a pápa teret tud-e adni - mint beiktatási miséjén ígérte - az egyházban az egyházból jövő válaszoknak?

Se szeri, se száma az efféle kérdéseknek és a bennük megmutatkozó reményeknek. Ha azt várjuk XVI. Benedektől, hogy hallja meg és tegye fel ezeket a kédéseket, és keresse, illetőleg találja meg a válaszokat, akkor valójában azt várjuk tőle, hogy legyen víziója az egyház jövőjéről, és ezt a vízióját ossza meg velünk: az egyházzal,. Azaz erősítse bennünk, mindannyiunkban: keresztényekben és nem keresztényekben a reményt.

Jó messzire jutottunk a névválasztástól.

A névválasztás ebből a szempontból is igen érdekes, ha az ember figyel az apró részletekre. Ratzinger bíboros maga is megerősítette, hogy valóban gondolt XV. Benedekre, aki az első világháború környékén volt pápa, és minden létező módon, személyes megaláztatásokat is elviselve, a békét kereste. Ha a névnek van üzenete, akkor XVI. Benedek azt mondja, ő a béke embere. Ezt persze érdemes volna egyházias módon is értenünk. Pápa beiktatásán az anglikán prímás korábban még soha nem vett részt, soha ilyen ortodox részvétel nem volt. Nem kapott elegendően nagy figyelmet, de igen magas szintű volt a protestáns egyházi képviselet is. De ott voltak a zsidó közösség és a mohamedánok képviselői is.

Reméljük, lehet ezt úgy érteni, hogy a keresztények megrekedt közeledése lendületet kaphat, vagyis az ökumené dolgaiban is előre lehet lépni. A kérdés ekkor már persze az, hogyan gondolja el a pápa az előrelépést. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a II. János Pál egyetértésével nyilvánosságra hozott Dominus Iesus című dokumentumot is Joseph Ratzinger jegyzi a főhelyen. És sajnos sokan arcul csapva érezték magukat, ugyanis azt az álláspontot olvasták ki belőle, hogy az ökumené úgy általában jó dolog, a nem katolikus egyházak azonban "deficitesek", minthogy az igazság egyedüli letéteményese a katolikus egyház.

A kérdés változatlanul az, hogy ez-e a jó út. Nem inkább az, amin akkor járt a Vatikán, amikor az 1999-es augsburgi egyezményben, melynek létrejöttében Ratzinger bíborosnak szintén jelentős szerepe volt, a katolikus egyház összeegyeztette álláspontját a megigazulásról az evangélikus egyházzal? Évszázadok óta két kardinálisan különböző álláspontot képviseltek, de összerendezték nézeteiket. Olyan megfogalmazásokat kerestek és találtak, amelyekben mindkét fél meg tudott nyugodni, még ha utóbb megjelentek is olyan katolikus értelmezések, amelyek kérdésessé tették az egész megegyezés értelmét.

A kompromisszum nem valami olyasmi lenne, hogy a katolikus egyház is enged?

Az egyház közelmúltbeli történetében voltaképpen mindvégig a párbeszédről, a kommunikációról van szó. Mit jelent a párbeszéd olyan résztvevők között, akiknek van identitásuk, és ezt természetszerűen fontosnak tartják? Mit jelent (és mit jelenthet egyáltalán) a másság elfogadása? Az nem jó kompromisszum, ha megkötésével feladom a magam identitását. Az elmúlt évtizedekben viszont nagyon sok katolikus az ökumenében a saját álláspont feladását látta. Ez biztosan nem jó. Sokkal inkább egyfajta összerendezésre volna szükség. És ezt Ratzinger soha nem zárta ki. De nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy most ugyanaz a helyzet, mint II. János Pál idejének nagy részében volt. Az előzményekből gyanítható, hogy keményebb tárgyalásra kell felkészülnie mindenkinek, aki elő szeretné segíteni a különböző keresztény konfessziók közeledését egymáshoz. XVI. Benedek keményebb tárgyalópartner lesz, de nem biztos, hogy ez önmagában rossz. Arról nem is beszélve, hogy a Hittani Kongregáció vezetőjeként a hit védőjének lenni nyilvánvalóan más volt, mint most pápaként a hit hirdetőjének lenni.

Ratzinger hivatkozott Szent Benedekre, Európa védőszentjére is.

XV. Benedek is nursiai Szent Benedekről, a bencés rend alapítójáról nevezte el magát. A bencés rend alapítója a katolikus egyházon belül különleges személy. Az ötszázas években, amikor működött, az egyház még nem volt az a hierarchikus egyház, mint manapság. Talán lehet azt mondani, hogy emberközelibb volt, a hit dolgaiban is éppen nagyobb megértéssel. Már elcsitultak a patrisztika idejére jellemző ádázkodások; még mintegy hétszáz év volt hátra az inkvizíció megjelenéséig, és további háromszáz, amíg feltűntek a katonás mentalitású jezsuiták. Szent Benedek kisugárzása egészen más: nem hadba szállt a hadban álló felekkel, hogy békét kössenek, hanem a szántóvető ember bölcsességével és szelídségével azt mondta, rendezzük be ezt a világot úgy, hogy megfeleljen az evangéliumnak, éljünk annak szellemében, de éljünk egyben örömben is.

Ezért aztán nyitott kérdés, mit is jelent Ratzinger névválasztása. Vajon a krisztusi missziós parancs szokásos értelmében a hit sikeres terjesztője kíván lenni? Sokszor érte efféle vád II. János Pált, nem egyszer éppen az ortodox világból. Vagy inkább Krisztus kovászról szóló példabeszédét állítja elénk a tudós papból, egyetemi tanárból lett pápa? Ennek értelmében nem tömeges eseményekre kell törekedni, hiszen egy kicsiny kovászdarab is megteszi a hatását. Sőt, talán az is igaz, hogy ebből a sok túl sok volna. A valódi kereszténység sugárzik: lehetetlen nem észrevenni.

Ma még nem tudjuk, milyen irányba fordítja XVI. Benedek az egyház hajóját. Veszélyes és talán méltatlanul előítéletes volna eddigi életútja alapján megítélni a várható fejleményeket. Várjuk ki inkább a tetteket! Reménykedve.

Az új pápáról mindenki azt mondja, hogy konzervatív. Sőt, egy magyar teológustól olyat is olvastam, hogy katolikus ember nem is lehet más, a pápa meg aztán végképp nem.

Én különbséget teszek a konzervativizmus és a tradicionalizmus között. Méghozzá abban az összefüggésben, hogy mi dolgunk egyáltalán a világban. És ebben egyaránt benne van mindaz, ami túl van jelen, földi viszonyainkon, de az is, ami éppen földi viszonyainkra vonatkozik. Szerintem az a dolgunk, hogy éljük az életünket, boldoguljunk, ahogy lehet, és segítsük egymást. Ezt akkor tudjuk megtenni, ha tudjuk, hogy például mit kell mondani, vagy mit nem szabad mondani, ha szolidárisak akarunk lenni másokkal; vagy mi a teendő, ha a magam javát akarom, de nem mások ellenében és így tovább. Az ilyen viselkedésformákat vagy kitalálom magam, vagy ellesem másoktól. A kultúra is olyan hely, ahonnan el lehet sajátítani a szükséges viselkedést. Amikor egy viselkedésmintát megtanulok, és alkalmazom, amikor szükség van rá, akkor - más szavakkal - megismerek és fenntartok egy tradíciót. Egy tradíciót, amelyben - talán mondani sem kell - természetes módon kell benne lennie a folyamatos megújulás igényének és elkerülhetetlenségének. Ebben az értelemben az egyház a maga tanításaival és szokásaival ugyancsak a kultúra része. Minden egyháznak lételeme, hogy tanításait nemzedékről nemzedékre átadja, vagyis fenntartsa saját tradícióját. Ennyiben csakugyan igaz, hogy egy katolikus ember elkötelezettje bizonyos tradícióknak. És ezzel a pápa sincs másként.

Ha viszont a tradicionalizmust azonosítjuk a konzervativizmussal, vagy elmulasztjuk megkülönböztetni őket egymástól, akkor ezzel egy természetes egyházias mentalitást összemosunk egy sajátos politikai mentalitással. Ez pedig nem szerencsés. Nem szolgálja a tisztánlátást. A mai magyar közélet szavaként a konzervativizmus olyasfajta ragaszkodás politikai dolgokhoz, mentalitásokhoz, intézményekhez, megoldásokhoz, ami nem feltétlenül arról szól, hogy mi a dolgunk a világban, hanem arról, hogy sajátos politikai elveknek, értékeknek és érdekeknek a jegyében mi az, ami megtehető, és mi az, ami nem. Vagyis egészen más természetű dologról van szó. Ebből következően nem is szerencsés a közéleti - főleg nem egy bizonytalan politikai - értelemben vett konzervativizmust összekeverni az egyház tradicionalista mentalitásával. Már csak azért sem, mert Joseph Ratzinger bizonyosan nem konzervatív úgy, ahogyan ma Magyarországon politikai értelemben konzervatív valaki.