Panelpolgárok

Kövér László koncertezik a Ferencvárosban, sőt mi több, a József Attila Polgári Kör a vendéglátó, szóval ez nem érdektelen esemény, itt a panelprolik felé vagyon nyitva megint, ez voltaképp Canossa. A Canossa lakótelep. Toronyház utca, konkrétan, az Ifjúmunkás utca szomszédságában. A riporter övére függeszti az erőtérgenerátort, hogy az esetleges antianyag-robbanás megúszható legyen.

Kövér komoly sztár, a terem tele van, ami körülbelül százötven embert jelent, igaz, ez nem kizárólag a helyi közönség, jöttek az éppen feloszlatott erzsébeti alapszervezetből is, meg hát én is odaátról vagyok. Ez itt most igazi lakossági fórum, a helyi elnök épp csak felvezeti a prominenst, aztán kérdez a nép, és ítél.

A nép nincs jól. Itt, a József Attila lakótelepen polgárnak és prolinak lenni ugyanaz a mackófelsős spleen. A Fidesz sincs jól egyébként, de ez már majd a válaszokból derül ki. A nép elégedetlen, nem érti, miért hallgat a párt, amikor pedig mozdulni kéne, várják Csaba királyfit nagyon, de Csaba királyfi hokimeccset néz. A népszavazás kudarca súlyos, hájas perzsamacskaként telepedik a nemzetkebelre, a Jobbik-Csonka-Magyarország csalódott Egész-Csonka-Magyarországban, egész nap a Last Christmast hallgatja, és vodkázik. Kövér rezignáltan fejteget: ennek az országnak van oka ilyennek lenni, negyven év kútmérgezés, létbizonytalanság, rövidlátás. De már – és éppen itt pláne – nem ostorozza a panellakó tömeget, belenyugszik a helyzetbe, ez van, ezt a népet sorsolta ki nekünk a gép. Ez a nép szarik bele a nemzeti ügyeinkbe. Lehet, hogy a nép meg a nemzet nem ugyanaz?

„Mikor lesz száz százalékos a Hír TV lefedettsége?” – kérdezi egy aranyos öregúr. „Soha már” – válaszol Kövér. A Hír TV különben se jó szinte semmire az alelnök szerint, csak azok nézik, akik amúgy is Fidesz-szavazók. Az emberek többsége, amikor hazamegy a munkából, a legkevésbé sem unalmas politikára vágyik, hanem idióta szappanoperákra, állapítja meg Kövér, amely felismeréshez szívből gratulálunk, jobb későn, mint soha. Játékos kettősséggel kezeli a hírcsatornát: kifejti, hogy nem igazán tudják használni a fentiek miatt, illetve hogy a Hír TV egy magáncég, ami felett a Fidesznek nincs hatalma.

A médiaínségre egyetlen megoldás van: önök, a tagság fogják elérni nekünk a tömegeket, személyes kontaktus útján. Tessék becsöngetni minden lakásba, legyen köztudott minden faluban és minden tömbházban, hogy ki a fideszes. Dobáljanak szórólapokat a postaládákba! Ha nincs központi szórólap, csináljanak maguktól.

Agitáljanak a hentesnél, az ábécében, a munkahelyen. Agitáljanak mindenütt. Úgy néz ki, Kövér szerint a tagság lesz a Fidesz médiája, ami összevetve azzal a megállapítással, hogy a Hír TV-ről pont a politika miatt kapcsol el a lakosság, aligha vezethet máshova, mint az immár köztudottan fideszes rokon/kolléga/szomszéd nagy ívű elkerüléséhez.

A megszokott és már-már elvárt durváskodásnak – így hívja Kövér azt, amikor direkt bunkó, hogy a sajtó felkapja a mondanivalóját – alig van nyoma. Újhelyiről azért elmondja, hogy egy gátlástalan szemétláda, de hát ez nem újdonság. Dávid Ibolyát csak szőr mentén centrumpártozza le, és menten hozzáteszi, hogy van az MDF-ben sok-sok megtévesztett, de böcsületes ember is. Gyurcsány bulvároffenzíváját érti, de válasza nincs rá. A régi populisták – még régebben: fiatal demokraták – álmélkodva böngészik az új receptet. „Ilyet még senki nem csinált Magyarországon, és nem tudjuk, mi lesz ebből.” Majd márciusban visszatérünk rá, és talán kitalálunk valamit.

Most nincsenek válaszok. Kövér hangosan gondolkodik: az embereket már nem érdeklik az ellopott milliárdok, a szocialista újhullám sikerrel olcsít minden közéleti témát, személyes sztorikkal operál, és nincs kártya a kezükben, amivel Gyurcsány első randevúját üthetnék. (Majd ha lesz nekünk is Monica Lewinskynk – de ez már csak az én fantazmagóriám.) Pontosan látják, mi a siker titka, de nincs gusztusuk lemásolni. (Mondjuk azt azért meg lehetne játszani, hogy Orbán Viktor álruhában járja az országot, és segít a szegényeknek. Vagy bevehetné magát az erdőbe Rumcájsz után, szabadon.)

Annál jobb, minél rosszabb; ez az egyetlen reménységük, hogy ha majd csődbe megy az ország, akkor a valóság áttöri a propaganda mája-fátylát. Hogy a bulvárkormányzás nem tarthat örökké. Kicsivel később pedig elmondja: ha mást nem is ért el az Orbán-kabinet, az biztos, hogy legalább emelt fővel járhattunk saját hazánkban. Szóval mégiscsak meg lehet élni szlogenekből. És ha mégsem megy az ország csődbe, akkor mi lesz? És ha mégis csődbe megy, de mire ez leszivárogna a nagy jólétbe, addigra egy kétharmados méretű Gyurcsány Ferenc osztja a rózsát feleségeinek az ország házában? Akkor mi lesz? Valami meteorban bízik ez a párt? Eszem megáll. Mit kíván a magyar nemzet? Felelős kormányt, vagy ha az nincs, legalább felelős ellenzéket.

Hiába az időnként elszálló átkozódások Rákosi utódjairól és a pufajkás Hornról, ez csak a szegény parasztember, ahogy öklét rázza az égre. Stratégia nincsen, és annak híján a taktikai tevékenység is szünetel. A főhadiszállásnak nincsenek parancsai, az aktivisták magukra maradnak a lassan kihunyó tábortűznél. A párt beteg. Fekvőbeteg. És még csak nem is olyan jól eladható a betegsége, mint amilyen a bőrrák. Nem taktikából vár ki, hanem mert nincs ereje felvenni a kesztyűt. Nem a nagy belépő előtti fojtott csend ez, hanem téli álom. Vagy bomlás. Az egykori templomos lovagok most lézengő ritterek.

Egyébként a lovagoknak akkor alkonyult be, amikor feltalálták a puskát. Évszázadokba telt, amíg beismerték, hogy a sisakforgó és a hit nem véd a golyótól. Talpramagyar, ennyire nem érünk rá.