Ferenc, Olívia
-4 °C
4 °C

Stílusváltás az elutasítottság ellen

2003.05.27. 14:40
Pokorni Zoltán bízik abban, hogy lassan mindkét oldal felismeri, túlzásba vitték a politikai marketinget, és milyen károkat okoz hosszú távon a másik álláspontját nem vitató, hanem a másikat az értelmes vitából eleve kirekesztő politika stílus. A Fidesz Magyar Polgári Szövetség alelnökét az Index a párt belső vitáitól, a politikai beszéd állapotáról és az Alapítólevél furcsaságairól kérdezte.
A Fidesz átalakításának egyik célja, hogy közvetlenebb kapcsolatba kerüljön a választókkal. A párt vezetése azonban ezentúl is elsősorban a sajtón keresztül beszél az ország többségéhez. Várható-e, hogy javul a Fidesz és a sajtó viszonya?

Sok rossz tapasztalat, konfliktusokkal terhes tíz esztendő alakította ki a Fidesz viszonyát a sajtóval. Az a vélemény alakult ki számos politikusában és tagjainak túlnyomó többségében, hogy a magyar sajtó jelentős részében nem tudja torzítás nélkül kifejteni véleményét, és a sajtó kifejezetten politikai indíttatásból egy nagyon ellenséges maszkot nyom a Fidesz arcára. Ez természetesen rossz reakciókat is kivált a Fideszből. Ez egy ördögi kör, amelyből nehéz kitörni. Legfeljebb hosszú távon lehet abban reménykedni, hogy ez változik, oldódik.

Az biztos, hogy a sajtó szerepe megváltozott az elmúlt évtizedekben mindenütt a világon, nem csak Magyarországon. Komoly politológiai iskolák foglalkoznak azzal a kérdéssel, milyen funkciókat vett át a sajtó a hagyományos politikai intézményektől, pártoktól. Ma már az emberek nem a pártokban, szakszervezetekben, politikai intézményekben látják mondjuk az igazság kimondásának, saját érdekeik védelmezésének az intézményeit. Ezt a szerepet a sajtó próbálja elfoglalni, nem kis eredménnyel. Mint politológus barátaink fogalmaznak, a sajtó nem pusztán közvetíti a közbeszédet, hanem megszabja. Azt, hogy mi válik üggyé, politikai témává, nem csak a politikusok szabják meg, vagy a kérdés súlya maga jelöli ki. Ha a sajtó úgy akarja, téma, ha nem, akkor nem az vagy nem akkora.

Azért nem sajnáljuk különösebben a politikusokat. Megtanulták, hogy ne fárasszák az embereket tartalmi kérdésekkel, eredményesebb képekkel, szimbólumokkal, retorikai nehézfegyverekkel és érzelmekkel operálni. A pártok maguk tették le kommunikációjukat a politikai marketingesek kezébe, és részben ennek eredménye az, ahol most tartunk.

Kettőn áll a vásár, nem vitatom. A politikusok igazodnak a sajtóhoz, mert szeretnének eredményesek lenni, és azt gondolják, ezen a mezőn, ennek a szabályainak a figyelembe vételével kell győzni. Elfogadják ezt az intellektuális prést. Ennek persze komoly ára van. Az egyik az, hogy leegyszerűsödnek az üzenetek, érzelmekkel telítődnek, nem egyszer megbélyegzővé és kirekesztővé válnak, ahol nem az ellenfél álláspontját vitatjuk, hanem az ellenfél jogosultságát a vitához. Ami rossz, hiszen nem ad módot sem a probléma tényleges megértésére, sem a másik álláspontjának megértésére. Így aztán végképp nincs arra mód, hogy kiderüljön bárki számára is, melyik javaslat, álláspont jó, vagy ha egyik sem jó önmagában, akkor melyikből mi használható, és hogyan lehetne belőlük összerakni egy harmadikat, mely megáll a helyén. És rossz azért is, mert a vitákat végül is nem az dönti el, hogy az álláspontok milyen viszonyban állnak a valósággal, hanem az erejük. Aki többször tudja elmondani, nagyobb felületen tudja elmondani, az győz.

Bármi politikai témává tehető. Fessük-e a buszokat sárgára vagy pirosra? Ez ma lényegtelen kérdés, de a mai eszközökkel és viszonyok között pillanatok alatt a magyar közélet egyik legfontosabb kérdésévé tehető, ahol a józan ész szerepét átveszi a maga sajátos szabályai szerint működő politikai marketing, és a győzelem attól függ, kinek milyen befolyása, milyen tulajdonosi kapcsolata van a médiafelületekhez. Hány ágyúja van, és van-e egyáltalán?

A Fidesz ilyen ágyút akart magának a második nyilvánossággal?

A Fidesz átalakításának egyik eleme - nem meghatározója, inkább járulékos haszna -, hogy egy nagyobb párt a maga nagyobb szervezeti hálójával, belső nyilvánosságával, közvetlen emberi kapcsolataival, ha ellensúlyozni nem is tudja a sajtóviszonyokat, de jó irányban ki tudja egészíteni. Egy választási párt a saját tagjainak is a sajtón keresztül mondja el, mit gondol egy-egy kérdésről. Nagyfokú kiszolgáltatottságot jelent, ha ezen a területen erőtlen, mert nincs olyan befolyása, hogy biztonsággal, torzításmentesen tudja saját üzenetét eljuttatni. Megpróbálhat persze komoly erőket fordítani arra, hogy legyenek olyan lapok, rádiók, televíziók, amelyek célba juttatják üzeneteit. A másik lehetőség, ami a rendelkezésünkre áll, hogy mi magunk közvetlen kapcsolatokban, belső szervezeti kommunikációban ezt kiegészítsük. Nem ez a mozgatórugója a Fidesz átalakításának, de kétségkívül fölismert hozadéka.

Tiszteletre méltónak találjuk, hogy Ön - mint kongresszusi beszédében mondta - meg kívánja engedni magának azt a luxust, hogy feltételezi: a politikai versenytársak nem feltétlenül az ördögtől valók, netán még megfontolásra érdemes gondolatuk is van. De ugye azért nagylelkűbb lesz annál, mint amit a "nem feltétlenül" és a "netán" sugall. Mit tud Ön tenni azért, hogy megjelenjen a párbeszéd a politikai közbeszédben, melynek mai állapotát a kongresszuson a mocsár és szakadék kifejezésekkel jellemezte?

Nem hiszem, hogy új politikai műfajokat kellene kitalálnom. Amit a kongresszuson elmondtam, konkrét ügyekben tud testet ölteni. Erről már nem beszélni kell, hanem gyakorolni, különben értelmiségi lamentálás marad. Egy-egy konkrét kérdés mutatja majd meg, hogy megmarad-e elhatározás szintjén, vagy képesek vagyunk ezt politikai gyakorlattá formálni a magunk részéről. Hogy ezt kihasználja-e a másik oldal arra, hogy változtasson azon a politikai közegen, mely - meggyőződésem szerint - hosszú távon neki sem jó, az más kérdés. Rövid távon lehet, hogy hoz számára eredményeket, a számok ezt mutatják: sikerült magasra tornászni és fenntartani a Fidesz elutasítottságát. Ezért napi szinten miért is kellene nekik ezen változtatni? De hosszú távon, ahogy szaporodnak az egyedül megoldhatatlan vagy egy-egy négyéves cikluson belül lezárhatatlan kérdések, fel kell hogy ébredjen a felelősségtudata a másik oldalnak is. A mi számunkra ez nem hoz hasznot. Könnyű azt mondani, hogy a mi felelősségtudatunk nem erkölcsi alapon nyugszik, hanem rájöttünk, hogy rossz helyzetben vagyunk. Ez az agresszív, a másik álláspontját nem vitató, hanem a másikat az értelmes vitából kirekesztő, a másikat szalonképtelennek feltüntető politikai kultúra nekünk több kárt okozott. Mi ebben nagyon rosszul jártunk, az MSZP pedig jól járt. De én bízom abban, hogy vannak ott is olyan szereplők, akik ennek hosszú távú árát lassan felmérik, még akkor is, ha napi érdekük mást diktál.

Nehéz itt erkölcsről beszélni, mert azt gondolják az emberek, hogy az erkölcs olyan távol van a politikától, mint Makó Jeruzsálemtől. Komoly tapasztalatok alakították ki az emberekben ezt a véleményt. Kétségkívül a politika motorjába a benzint az érdekek adják, de az erkölcs is megjelenik azon a szinten, hogy mi az, amit egy politikus, egy politikai erő nem hajlandó megtenni. Az erkölcs - hogy maradjunk az autós hasonlatnál - a fék. Ez jelöli ki a határt, hogy mi az, amit akkor sem tesz meg, ha érdeke szerint érdemes lenne belevágni. Én magam is rossz tapasztalatokkal meg jövőbe vetett hitekkel vagyok a tekintetben, hogy létezik-e a politikában morál. De bízom abban, hogy az érdekek nem mindenek felett valók a közéletben vagy a politikában.

Át lehet vinni a pártban ezt a stílusváltást?

Nem gondolom, hogy ez egyszerűen stílusváltás. Érdemi változásra van szükség. Ha ez csak stílusváltás, akkor kudarcra van ítélve. Ha valamikor, akkor most lehet átvinni, amikor amúgy is jelentős átalakuláson megy keresztül a párt. A Fidesz átalakítása nem pusztán alapszabályi kérdés. Az új emberek, az új szervezetek, a célok újbóli tisztázása, a politikai technikák és eszközök számbavétele és tisztítása alkalmas kell legyen arra, hogy ez valóban alapvető változás legyen.

Az Alapítólevél egyik mondata így hangzik. "Valljuk, hogy az igazság megismerhető, és a közéleti cselekvés kiindulópontjává tehető." Többeknek rokonszenvesebb lehetett, amikor még azon a véleményen voltak, hogy a politikai pártok vagy mozgalmak egymással versengő válaszokat kínálnak bizonyos kérdésekre. Nekünk valami azt súgja, az "igazhit" akadályozza a párbeszédet, ahhoz önkritika is kell.

Ha nem a magunk igaza a meghatározó, hanem az igazság, akkor újra és újra fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy csak a magunk igaza, a magunk érdeke, a magunk álláspontja mondatja-e velünk azt, amit mondunk, vagy pedig az igazság világos, racionális, önkritikus vagy előítéletektől mentes keresése működik bennünk. A mai pártoktól nem egyszerű érdekképviseletet várnak az emberek, hanem ezeknek az érdekeknek a harmonizálását valamiféle közjó érdekében.

Tovább firtatnánk ezt az igazság dolgot, mert szerintünk éppen arról van szó, hogy a pártoknak egészen más elképzelései vannak a közjóról.

Nem hiszem, hogy a teljes igazság birtokába kerülhet egy párt. De erre törekedni kell, és újra és újra fel kell tennie azt a kérdést, hogy a különböző társadalmi csoportok érdekeit hogyan lehet egységbe, harmóniába hozni, kiegyensúlyozni, hogy az egész mégis működni tudjon.

Idéznénk tovább az Alapítólevélből: "A XXI. század elején a magyar polgároknak ... már nem a hagyományos ideológiák és pártok, hanem a hamis ígéretek és a valóban boldog és értelmes élet között kell választaniuk". Ugye nem kívánnak ezzel semmi olyasmit sugallni, hogy politikai versenytársaik "hamis ígéretek délibábját" kínálják?

Nem, én azt gondolom, hogy ez éppen egy kinyújtott kéz a többi párt felé. Arra szegődtek ők is, hogy értelmes és teljes életet segítsenek elő. Fel kell ismerni valamennyiünknek, jobb- és baloldali pártoknak egyaránt, hogy megjelent egy olyan metszéspont, mely az élethez való viszonyban egy oldalra sorol bennünket. Lássuk be, hogy megjelent ebben a modern világban egy pusztán a fogyasztást, a szórakozást, az együgyű létezést igenlő, sokkal sekélyesebb "kultúra".

De emlékszik még az olyan fordulatokra, hogy a bűn és az erény, a jó és a rossz, a múlt és a jövő között kell választanunk? Ha az adok-kapok hevében a Szövetség vezetői továbbra is ilyeneket mondanának, akkor ugye nem sok értelme olyasmiről beszélni, hogy jó lenne kiemelni a politikai beszédet a mocsárból vagy értelmes párbeszédet folytatni?

Ilyen gondolatokat én is mondtam, és ma is fenntartom. Kétségtelenül éles a határ jó és rossz, pesszimizmus és optimizmus, önfeladás és jövőbe vetett hit között, de ez a határ nem köztünk, hanem bennünk van. Minden ember lelkében ott van. Az már nagy kérdése a politikának, hogy melyik erőt szólaltatja meg, melyiket hívja elő az emberből. Ott van a politikus és a politikai pártok felelőssége, hogy az emberben lévő jóra, tettrekészségre, optimizmusra és akaraterőre építenek, vagy pedig az önfeladásra, lemondásra, tehetetlenségre, a kilátástalanságra, a másiktól való félelemre játszanak politikai technikáikkal.

De az is felelősségük, mondanak-e olyat vetélytársaikról, hogy azok az emberben lévő rosszra építenek.

Álljunk meg. Én - leegyszerűsítő módon persze - azt hangsúlyozom, hogy mindannyiunkban ott van ez a világhoz való kétféle viszony. És nem hiszem, hogy egyik vagy másik párt megvádolható azzal, hogy ő maga ezt hordozza. De az igenis a valóságban megmutatkozik, hogy a lelkekben ott lévő erők közül melyikre épít, melyiket tartja a maga számára kiaknázható politikai energiaforrásnak. A negatív indulatok, érzések nagyon erősek, még azt sem vitatom, hogy győzelemre segíthetnek egy pártot. Az idegengyűlölet nagyon erős érzés. És azt gondolom, hogy az, aki 23 millió románnal riogat, maga által is tudott módon alaptalanul, ezt a totemisztikus gyűlöletet szítja. Sikeresen tette, nagy kárt okozott nekünk.

Nem vitatom, lehet, hogy szocialista politikustársaim hasonlókat tudnának idézni a mi politikai eszköztárunkból. Nem hiszem, hogy a pártok egyike gáncstalan, fehér kesztyűs angyal, a másik pedig ördögtől való, megátalkodott gonosz, és csak a negatív indulatokra épít, a másik pedig csak a pozitívakra. De az sem igaz, hogy mindegyik egykutya, mert igenis jelentős a különbség az arányokban és a számosságban. Saját párttársaimnak is azt mondom, az lenne a legtragikusabb, ha a választási vereségből azt a tanulságot vonnánk le, hogy igen, ha ez megy, ha ez győzelemre segíthet egy politikai erőt, akkor gyerünk, csináljuk mi is. Azt gondolom, ez nagyon veszélyes, ránk nézve is.

Ha valóban úgy gondolja, jó lenne kilábalni a jelenlegi politikai közbeszédből, akkor a Fidesz vezetőinek is fel kellene hagyniuk az ilyesfajta kijelentésekkel.

Így van, én ezt mondom. A közbeszéd miatt, de magunk miatt is fontos. Nagy a csábítás a politikában. Sokan azt hiszik, a cél szentesíti az eszközt. Reálisan felmérve a helyzetet, úgy látom, sajnos a negatív kampány eszközével mindegyik politikai erő élni szokott, ám meghatározóan fontosnak tartom, hogy a Szövetség esetében az ilyen jelenség megmagyarázható kivétel maradjon. És ne váljon a stratégiánk központi elemévé.

És mit tesznek majd akkor, ha a Szövetség vezetői tartózkodnak ugyan az ilyen megnyilvánulásoktól és eszközöktől, de jön egy szövetséges polgári kör, és mondjuk kerek perec kijelenti, hogy "az MSZP a hamis ígéretek délibábját kínálja, megelégszik a többséggel az igazság helyett, és ürességet kínál valódi szabadság helyett"? Széttárják majd kezüket, hogy sokfélék vagyunk, sokfélét gondolunk és mondunk? Vagy megszólalnak, hogy mi ezt a politikai stílust nem tartjuk elfogadhatónak?

Meg fogunk szólalni. Hogy milyen erővel és határozottsággal, az - realista politikusként gondolkodva - bizony attól függ, milyen konkrét ügyben mondja ezt valaki. Nehéz erre a kérdésre hipotetikusan válaszolni, illetve lehetne, de álszent lenne. Ha valóban őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, a konkrét ügy fogja eldönteni, hogy milyen erősségű, élű megszólalás fogadható el.

Konkrét ügyekben megpróbáljuk majd szaván fogni.

Rendben.

A kongresszus előtt több újságcikk is megjelent arról, hogy ellentétek alakultak ki a Fidesz vezető személyiségei között. Nem lenne jobb, ha ezek a részben beismert viták nyíltan megjelennének a nyilvánosság előtt?

Megjelentek. De nem mindegy, hogy mit minek nevezünk. Az, hogy vita van, természtes dolog. Egy ilyen horderejű átalakítás nagy lehetőséget rejt magában, de kétségkívül kockázatokat is. Ilyesmit csak vitákon keresztül lehet előkészíteni. Hogy ezek a viták ellentétet okoznak-e, az már másik kérdés. Ez már arról szól, képes-e egy közösség addig vitatni egy kérdést, amíg közös álláspont nem jön létre, vagy pedig bemerevednek az álláspontok és feszítő ellentétté válnak. Mi addig folytattuk ezeket a vitákat, amíg a legfontosabb kérdésekben mindenki számára elfogadható eredményre nem jutottunk.

Megértem, hogy az újságírók a belső vitákból megpróbálnak hírt kreálni. De az újságírók pedig azt értsék meg, hogy ezeket a vitákat mi véleménykülönbségként éljük meg, és nem örülünk annak, ha szappanoperákra jellemző, érzelmekkel telített ellentéteket fest rólunk néhány lap. Még azt is felteszem, politikai ellenfeleink szeretnék, ha lennének ilyenek, de nincsenek. Kicsiben ez próbája annak, milyen nehézségek elé néz a Szövetség, melynek - tagozataival, nagyobb szervezettségével, sokszínűbb tevékenységével - óhatatlanul hozzá kell szoknia ahhoz, hogy vannak véleménykülönbségek, sőt konfliktusok néhány kérdésben. De amíg az alapvető kérdésekben egyet tudunk érteni, amíg több köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt, amíg ezek a konfliktusok a szervezeten belül nem válnak meghatározóan fontos kérdéssé, addig ez nem baj.

A másik kérdés most az, a sajtó hagyja-e majd nekünk, hogy ezeket a vitákat értelmes belső diskurzusként éljük meg, vagy pedig a címlapokon krokodilkönnyeket hullatva a Fidesz egysége felett tragikus meghasonlottságot, hihetetlenül mély szakadékot igyekszik festeni ott is, ahol nincsen. Véleménykülönbség, vita van, de ezeket szeretnénk végigvinni, lezárni. De természetesen nekünk is meg kell tanulnunk, hogyan kezeljük ezeket a vitákat magunk között, és hogyan kezeljük a sajtó kitüntető érdeklődését.