Vendel
5 °C
20 °C

1968: De Gaulle sem tudja fékezni az indulatokat

2008.05.24. 19:52
13 hozzászólás

1968. május 24-én Charles de Gaulle francia elnök már régóta hiányolt televíziós beszédében reagált a Franciaországot akkor már három hete megbénító megmozdulásokra. De Gaulle ugyanakkor nem tudta feledtetni, hogy sokáig nem vette komolyan az utcára vonuló diákokat és munkásokat, és megkésett fellépése ahelyett, hogy segített volna az indulatok csillapításában, csak újabb összecsapások alapját szolgáltatta.

Egy héttel később aztán mégis a hozzáállása miatt egyre népszerűtlenebb francia elnök oldotta meg az elhúzódó válságot, amikor történelmi beszédeit idézve a rádióban szólt a francia néphez. Ennek hatására minden korábbinál nagyobb számban mentek ki az utcára a tábornok támogatói.

Az egész májusi megmozdulás sorozat a Párizs egyik külvárosában található nanterre-i egyetemről indult ki. Az intézmény diákjai már év eleje óta élesen kifogásolták a francia oktatási rendszer elavultságát, de az igazán komoly megmozdulások azután kezdődtek, hogy az amerikai cégeket támadó vietnam bizottság letartóztatása ellen tiltakozó Március 22. Mozgalom, élén Daniel Cohn-Bendittel elfoglalta a bölcsészkar egyik szárnyát. Az akcióban részt vállaló 142 diák többségét nem vonták felelősségre, azonban Cohn-Bendit és több társa ellen fegyelmit kezdeményezett az egyetem vezetése.

A nanterre-i diákok heves tiltakozására és a több ezer fős nagygyűlésekre válaszul a campust május 2-án bezárták, a tiltakozó egyetemisták ezért a párizsi Sorbonne-nál gyűltek össze. A Sorbonne-hoz ugyanakkor a rektor elővigyázatosságból kihívta a rendőrséget, és május 3-án csaknem ötszáz diákot tartóztattak le. A rendőrség bevonása ugyanakkor csak olaj volt a tűzre, és a következő napokban több tízezer diák vonult a francia főváros utcáira, hogy a rendőri fellépés és az egyetem bezárása ellen tüntessen. Az elégedetlenséghullám az ország több nagy egyetemére is átterjedt, és országszerte kezdődtek különböző megmozdulások, amiket a nagy diákszervezetek is támogattak. A tüntetők letartóztatott társaik szabadon bocsátását, a Sorbonne megnyitását és a rendőrök távozását követelték a Latin Negyedből, ahol az egyetem épülete is található.

A kormány és De Gaulle azonban nem vette komolyan a követeléseket, május 10-én este pedig elmérgesedett a helyzet. A felgyújtott autókból barikádokat építő diákok a Latin Negyedben összecsaptak a rendőrökkel, akiket többek között kockakövekkel és szeméttel dobáltak meg. A „barikádok éjszakája” alatt több százan megsebesültek, csaknem ötszáz diákot pedig őrizetbe vettek. Az éjszaka fontos fordulópontot jelentett, ugyanis másnap a legfontosabb szakszervezetek többek között a rendőri erőszak ellen szolidaritási sztrájkot hirdettek, és május 13-án már félmilliónál is több munkás és diák vonult Párizs utcáira. A következő napokban országszerte foglaltak el gyárakat, és nyolcmilliónál is több munkás csatlakozott az általános sztrájkhoz.

De Gaulle azonban még ekkor sem tekintette különösebben nagy problémának a kezdeti diáklázadáson láthatóan túllépő megmozdulásokat. Az elnök hozzáállására jellemző, hogy május 14-én minden gond nélkül elutazott egy korábban megbeszélt négynapos látogatásra Romániába. De Gaulle emellett jelentéktelen rendbontásnak tartotta az egész esemény sorozatot, a megmozdulásokat pedig a Charles-de-Gaulle.org-on is olvasható idézetek alapján a francia nyelvben régen használt, de neki köszönhetően azóta újra meghonosodott „chienlit” kifejezéssel illette, ami fejetlenséget, zűrzavart, de még farsangi maskarát is jelent.

Kattints a galériához!

Éppen ezért sokan úgy gondolták, hogy De Gaulle egyáltalán nem érzi az események súlyát, hozzáállását pedig arrogánsnak nevezték. Bár 24-én televíziós beszédében végre kiállt a francia nép elé, de a tervezett oktatási, szociális és gazdasági reformok mellett egy ultimátumnak felfogható népszavazást is bejelentett, amely csak fokozta az elbizonytalanodást és megerősítette a róla kialakuló negatív képet. A tüntetőket emellett külön felháborította, hogy 21-én a német-francia Cohn-Benditet kiutasították Franciaországból, és végül a rosszul elsült beszéd megoldás helyett csak újabb feszültségeket és összecsapásokat vont maga után, amelyet a második barikádok éjszakájaként is emlegettek.

A BBC-n is olvasható beszámoló szerint a beszéd után nem sokkal újabb összecsapások robbantak ki Párizsban, Lyonban, Nantes-ban, Bordeaux-ban és Strasbourg-ban, és a több száz sebesült mellett ketten meghaltak. Párizsban a Molotov-koktélokkal felfegyverkezett tömeg a Tőzsdéhez vonult és felgyújtotta az épületet. A tüntetők ezt követően felborított autókkal elbarikádozták magukat, és sokáig nem engedték a helyszínre érkező tűzoltókat az épület közelébe, ezért a Tőzsde földszintje teljesen kiégett, és az egész épület súlyosan megrongálódott.

Kattints a galériához!

Ezen a ponton senki sem tudta, hogyan lehetne véget vetni az összecsapásoknak, ugyanakkor egyre inkább látszott, hogy a megmozdulásokon résztvevő diákok és munkások egyáltalán nem alkotnak közös egységet, hiszen míg előbbiek közül sokan a fogyasztói társadalom és a kapitalizmus ellen harcoltak, a szakszervezetek követeléseiben fontos szerep jutott például a béremelésnek.

Georges Pompidou miniszterelnök 25-én bértárgyalásokat kezdeményezett a szakszervezeti vezetőkkel, és két nappal később ki is dolgoztak egy megállapodást. A tüntető munkások többsége azonban nem fogadta el a tervezetet, az eseményekkel korábban egyébként a kormányhoz hasonlóan csak sodródó baloldali ellenzéki pártok pedig jelezték, hogy készek az átmeneti kormányzásra. A tüntetéseken már a kormány és De Gaulle leváltásáról beszéltek. A politikai válság kicsúcsosodásában François Mitterand be is jelentette, hogy indulna az elnökségért.

Május 29-én aztán újabb fordulat következett, De Gaulle váratlanul eltűnt, és távozásáról még Pompidou-t sem értesítette. Megindult a találgatás, hogy vajon lemond-e az elnökségről, de többen már attól féltek, hogy a tábornok esetleg az öngyilkosságon gondolkozhat. Hamarosan azonban bejelentették, hogy az elnök 30-án délután szólni fog a francia néphez és később az is kiderült, hogy De Gaulle a nap folyamán helikopterrel Baden-Badenbe utazott a Németországban állomásozó francia csapatok főparancsnokához.

Miután visszatért Párizsba, az elnök délután fél ötkor rádión keresztül négy perces drámai beszédet mondott, amelyben többek között bejelentette, hogy nem mond le, feloszlatja a nemzetgyűlést, és június végére új parlamenti választásokat ír ki. A rádiónak nagyon fontos jelzésértéke volt, hiszen emlékeztetett a második világháború alatt Londonban elmondott rádióbeszédére. A drámai beszéd visszaállította De Gaulle csökkenő népszerűségét, és a franciák úgy érezték, hogy végre visszatért a régi, nagy tábornokuk. Másfél órával a beszéd után Párizsban a korábbi megmozdulásokon látott több százezer embernél is többen vonultak az utcákra és a Champs-Élyseés-t megtöltő tömeg De Gaulle-t éltető jelszavakat skandált. A felvonulók az egész országnak jelezték, hogy az államfő nem vesztette el a nép bizalmát.

Ezt követően a korábbi megmozdulások kezdtek kifulladni, és június elején jelentősen csökkent a gyárfoglalások és a sztrájkolók száma, a politikai pártok pedig minden erejükkel a közelgő választásokra koncentráltak. Rövid távon egyértelműen De Gaulle hívei jöttek ki jobban a történtekből, hiszen a jobboldal megnyerte a június 23-án és 30-án megrendezett parlamenti választásokat, és ezzel a megmozdulások végérvényesen lezárultak.