1988: Ceausescu megalázza Grószt Aradon

„Közös akarattal a vitatott kérdések megoldhatók” – ezzel a címmel számolt be a magyar diplomáciatörténet egyik legnagyobb fiaskójáról a Magyar Hírlap. A fotón egy tárgyalóasztal, bal oldalon magyarok Grósz Károllyal, a jobb oldalon románok Nicolae Ceausescuval az élen. Középen Ceausescu fotója néz az egybegyűltekre.

„460 percet tárgyalt tegnap Aradon Grósz Károly és Nicolae Ceausescu. A délelőtti, 210 perces munkaülést délután újabb 190 perces tanácskozás követte, miközben a nap folyamán 20, majd 40 perces négyszemközti eszmecserét is folytatott a két párt vezetője. Helyi idő szerint este 7 órakor fejeződtek be a tanácskozások. Ezt követően Grósz Károly és Nicolae Ceausescu nemzetközi sajtóértekezleten vett részt a megyei pártbizottság erre a célra berendezett dísztermében.”

A magyar–román-viszony – erről a cikkben nem írtak – a mélyponton volt. A legnagyobb viszályt a romániai falurombolás, illetve az az elleni magyar tiltakozás okozta: példátlan volt, hogy egyik szocialista ország százezer állampolgára a másik szocialista ország nagykövetsége előtt tüntessen, ahogy az 1988 nyarán történt. Ceausescu a találkozó előtt pár nappal javasolta, hogy a legmagasabb szinten találkozzon a két ország vezetése Nagyváradon vagy Aradon, esetleg Bukarestben.

A magyar fél belement a tárgyalásokba – Aradot választotta –, attól tartott ugyanis, hogy a nemzetközi közvélemény Budapestet ítéli majd el, nem pedig a nyugaton akkor még viszonylag erős pozíciókkal bíró Bukarestet. A találkozónak külön jelentőséget adott a tény: ilyen szinten utoljára 1977-ben találkozott a magyar és a román pártvezetés.

A tanácskozás tiszteletére a régi városháza épületét felújították, a márványlépcsőig vezető hetven méteres utat vörös szőnyeg borította, a homlokzaton a két ország zászlaja lobogott, a két pártvezető fényképe díszlett és mind a két nyelven kiírták: Éljen a román–magyar barátság! A két küldöttség legközelebb csak délben mutatkozott a nyilvánosság előtt, egy pohárköszöntő erejéig:

„Ceausescu beszédében kiemelte: úgy értékeli, hogy a megbeszélések jól kezdődtek és pozitívan alakulnak azzal a közös akarattal, hogy megtaláljuk azokat az eszközöket, amelyekkel erősíthetjük pártjaink, népeink együttműködését, a jószomszédi kapcsolatokat azért, hogy bizalommal tekinthessünk a jövőbe.”

Grósz hasonlóan szívélyes semmit mondással válaszolt: nyílt szívvel jött, a további együttműködésben bízik, többször kéne találkozni, satöbbi. A nemzetközi sajtótájékoztató szintén az üres fecsegés jegyében zajlott. A két ország szinte hidegháborús viszonyának fényében már-már Orwelli Ceausescu és Grósz nyilatkozata. Lássuk előbb Ceausescut:

„Vannak olyan kérdések, amelyekben nézetkülönbségek maradtak. Abban egyeztünk meg azonban, hogy előtérbe kell helyezni azokat a témákat, amelyekben azonos vagy nagyon közeli az álláspontunk.”

Grósz sem volt sokkal különb:

„Voltak feszültségek, vannak nézetkülönbségek, amelyek zöme a múltból fakad, abból táplálkozik. A szocializmus ma még nem tudta mindezeket a problémákat feloldani.”

A romániai magyar nemzetiségekről szóló kérdést Ceausescu azzal zárta rövidre, hogy az belügy.

Nagy várakozás előzte meg Grósz esti tévényilatkozatát, amit már Szegeden, a körzeti tévé stúdiójában adott. Nem túlzás: szinte az egész ország ott ült a tévé előtt. Itt már, szemben az aradi sajtótájékoztatóval, szóba került a településrendezésnek álcázott falurombolás kérdése is. Az más kérdés, hogy Grósz roppant megértőnek mutatkozott (a legendárium szerint a megviselt Grósz a nyilatkozat előtt a tévésektől pálinkát kért):

„A romániai településrendezés tervéről szólva rámutatott: a házigazdák beleegyeztek abba, hogy küldöttséget küldjünk tanácsi és más szakemberekből a helyzet tanulmányozására. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy eloszlassunk mindent, aminek nincs létjogosultsága, és a valódi problémákról kezdjünk beszélni.”

Hogy mi is történt Aradon, azt jól jellemzi a New York Times 1988. szeptember 4-i értékelése:

„Még a hivatalos (magyar) sajtó is elismerte: sok magyar elkeseredéssel vette tudomásul, hogy Grósz képtelen volt engedményeket kicsikarni Ceausescutól. Találkozójuk egy szokványos közlemény nyilvánosságra hozatalával végződött, amelyben olyan kölcsönös jóakaratról volt szó, amilyet valójában a tárgyalásokon nem tudtak elérni.”

Két könyvből tájékozódhat, akit a találkozó háttere mélyebben érdekel: Szűts Pál: Bukaresti napló 1985-1990 (Szűts bukaresti magyar nagykövetként vett részt az aradi tárgyaláson), Földes György: Magyarország, Románia és a nemzetiségi kérdés, 1956―1989.

Ezekből tudni, hogy a pszichikai hadviselés már a határon elkezdődött: Grószékat román autókba ültették és kerülőúton vitték Aradba, nehogy találkozzanak az út mentén köszöntésre felsorakozott romániai magyarokkal. A magyar tévéseket is eltérítették, hogy lekéssék az aradi nyitóprogramot. A tárgyaláson Grósz 25 percben ismertette a magyar álláspontot, válaszul Ceausescu két és fél órában oktatta ki a magyarokat.

Grósz tudomásul vette, hogy a településrendezés nem falurombolás, elfogadta, hogy a falurombolás elleni budapesti tüntetésre válaszul bezárt kolozsvári főkonzulátus kiutasított diplomatáit le kellett volna tartóztatni, nem pedig csak kiutasítani. És amiatt sem akadékoskodott, hogy nem nyitják meg a Magyar Kultúra Házát Bukarestben.