Vilma
-8 °C
3 °C

Nem a proletariátus itala a kokain

2005.01.04. 08:15
„Nem volna rossz, ha az emberek erőteljesen kifejeznék, hogy elegük van ebből a nagyon beszűkült, nagyon megbutult, végletekig leegyszerűsödött vacakságból, ami ma itt közügyek és politika néven folyik” – mondja az Indexnek adott interjújában Tamás Gáspár Miklós. A filozófust a népszavazás eredményéről, a politika iránti közömbösségről, a pártokkal való elégedetlenség kifejezési lehetőségeiről és az Alkotmánybíróság drogdöntéséről faggatuk.

Népszerű foglalatosság a népszavazás eredményének értelmezése. Ön mit olvas ki a részvételi adatokból?

Most könnyen diadalmaskodhatnám. Azt mondtam szeretett népemnek, hogy ne szavazzon se igennel, se nemmel. És nem tette. Persze tudom, hogy ez így nem igaz. De a több mint hatvanezer ember között, aki érvénytelen szavazatot adott le, talán volt pár, akit meggyőztem. Voltak közöttünk tehát nem kevesen, akik azért adtak le érvénytelen szavazatot, vagy azért nem mentek el szavazni, mert azt gondolták, hülyeség az egész, tisztességtelen hajcihő volt a népszavazási procedúra. Tehát politikai tevékenységet fejtettek ki. Semmivel sem voltak rosszabb állampolgárok, mint azok, akik igennel vagy nemmel szavaztak.

De arra is emlékezzünk, hogy amikor beállt a rendszerváltás, és megvolt az első szabad március 15-e, népünk egy emberként Ausztriába utazott Gorenje-vásárlás céljából; ami nem a demokratikus politikai szenvedély egyik kitörése. Tehát nyilván olyan emberek is voltak a távol maradók között, akiket egyszerűen nem érdekel semmilyen politikai téma. Az ő magatartásukat nem helyeslem. Rendkívül fontos témákról idióta módon föltett kérdések alapján kellett dönteni. De azt mondani, hogy az egész nem érdekes, felelőtlenség.

Ugyanakkor van a dolog mögött mélyebb probléma is. Jelesül: igazuk van-e az állampolgároknak abban, hogy a képviseleti demokrácia értéke oly mértékben csökkent, hogy a választáson való részvétel értelmetlen. Ugyanis sokan ezt gondolják. Úgy vélik, lehet, hogy a közügyek fontosak, de a választóknak úgy sincs beleszólásuk, mert annyira közvetett a politikai rendszer. Olyan nehéz a jelenlegi választási rendszeren keresztül érvényesíteni a népakaratot, hogy az egyik lehetséges választás: visszahúzódni a magánéletbe.

#alt# Voltak nagyon figyelemre méltó gondolkodók, akik szerint nem helyes, nem szabad az agorán ágálni. A sztoikusok például, akik nem voltak sem ostobák, se tisztességtelenek, hanem nagyon magas erkölcsiségű emberek. Meg ilyenek voltak a római birodalom bukásának környékén a cinikusok és a keresztyének. A keresztyénség többek között azt mondja: ez a földi veszekedés irreleváns, vannak fontosabb dolgok. Tehát nincsenek rossz társaságban, akik azt gondolják, hogy a politika, beleértve a demokratikus politikát is, értéktelen, mert az általa hirdetett előnyök – a földi, gazdasági, hatalmi, rangsorbéli előnyök – nem valóságosak.

Ez már komolyabb kérdés. És tisztességes honpolgárnak föl kell tennie, mert a demokratikus éthoszhoz hozzátartozik, hogy az ember tiszteli a politikai közösség többi tagját. És ha a többség – amelyet tisztelnünk kell mint polgártársaink közösségét – azt mondja a rendszerre, hogy nem ér semmit, ezt tekintetbe kell venni még akkor is, ha nem értünk vele egyet. Ezen el kell gondolkodni, és ha lehet, vitába kell szállni vele. Nem tartom rokonszenvesnek, ha valaki csak azt mondja, hogy ezek bunkók, panelprolik, agymosott zombik. Nagyon jó okaik lehetnek arra, hogy a magánügyeiket fontosabbak tartják a közügyeknél.

Milyenek?

Az ördög ügyvédjeként mondok példát, miben lehet igazuk. Ha megvizsgáljuk a parlamentbe jutásra esélyes pártok programját, láthatjuk, hogy elsősorban a középosztálynak kedveznek. Töprenghetünk azon, hogy ez azért van-e, mert a középosztály inkább hajlamos szavazni, így ha az ő érdekeiket nem képviselik, nem nyerhetnek választást; vagy azért hajlamosabb inkább szavazni a polgárság, mert az ő érdekeit képviselik a nagy pártok. Ez a tyúk és a tojás kérdése. Nem tudjuk, nem is lehet tudni.

De láthatjuk, hogy az ország számszerű többségének a konkrét érdekeit sokkal kisebb mértékben képviselik a politikai pártok és egyáltalán az egész intézményrendszer, mint a többiekét. És ez mindenütt így van. Ez a természete a rendszernek, amely ráadául kevésbé őszinte, mint az első világháború előtt, amikor vagyoni cenzus volt. Akinek nem volt pénze, nem szavazhatott, kész.

Ezek a problémák enyhébb formában ugyan, de ma is fönnállnak. A polgári demokráciákat illető kételyek még a polgári demokrácia előttről származnak. Rousseau-tól például. A liberális vagy „polgári” demokráciának a veszedelmeit átlátták, még mielőtt győzelmet aratott volna. Ezek ma is veszedelmek. Mint Rousseau-nak az a régi szemrehányása is, melyet Robespierre még hangosabban megismételt: Ó büszke Anglia – valahogy így –, te teszel nekünk szemrehányást, hogy nálunk nincs szabadság, pedig ti angolok négy évig szolgák vagytok, négyévente egyszer vagytok szabadok, amikor szavaztok.

Ez a bírálat nem igazán jó helyről származik, de azért nem értelmetlen. Akkor volna jogtalan, hogy ha azt mondhatnánk, hogy a rendszer (a polgári demokrácia) ugyan tökéletlen és álságos, de ezt azért mindenfélék ellensúlyozzák: a hatalmi ágak megosztása, a népszavazás intézménye, a civil társadalom, a nemzetközi jog által elismert és garantált emberi jogok, alapjogok. Az viszont tapasztalati kérdés, hogy ellensúlyozzák-e.

Meg kell nézni, hogy az elmúlt tizenöt évben hányszor sikerült a civil társadalom különféle szervezeteinek valóban befolyásolniuk a dolgokat. Nagyon kevésszer. Kevesebbszer, mint indokolt lenne. A közügyek iránt érdeklődő, kötelességtudó és önérzetes honpolgárok azonban látják ezeket a problémákat. Egyszerűen tapasztalják, hogy képtelenek keresztülvinni az elképzeléseiket, megvédeni az érdekeiket. És azt kérdezik: akkor miért vegyek részt ebben a komédiában? Ezt túlzó véleménynek tartom, de nem teljesen oktalannak. Szerintem ha valami keveset elintézhetünk egy-egy szavazattal, akkor tegyük meg.

A politikusok nem nagyon tehetnek szemrehányást azoknak, akik inkább ápolják kertjeiket, vagy meggyőzik magukat, hogy úgysem az ő egy szavazatuk döntené el a választást.

Nemcsak a politikusok nem tehetnek, hanem általában az establishment. A többi hatalmi ág is kitesz magáért.

A másik dolog, amely miatt az emberek általában szkeptikusak a képviseleti demokráciát illetően, az, amit a nép mindig úgy fejez ki, hogy „nincs elég információ”. Ez ebben a formájában persze nevetséges, hiszen olyasmikkel kapcsolatban szokták ezt emlegetni, amik nyilvánosak, nyilvánvalóak és ezerszer megírta már őket az újság. Hogy az emberek nem tesznek erőfeszítést a tájékozódásra, az ő hibájuk.

Ugyanakkor mindenki tudja, hogy létezik manipuláció; leginkább persze a figyelemelterelés, nem pedig a direkt hazugság formájában. És mindenki tudhatja azt is, hogy állampolgárok politikai kompetenciája nem valami nagy. Egyszerűen nem rendelkeznek a releváns információkkal. Ebben óriási a figyelemelterelő, agymosó, „kereskedelmi”-üzleti médiák bűne, hiszen ma a manipulatív médiákon keresztül érintkezik egymással a tömegtársadalmak társaitól elszigetelt állampolgára, vagy a „városi legendákat”, rémhíreket, babonákat, fantazmagóriákat (is) forgalmazó interneten.

És itt nem föltétlenül gazdasági vagy szociális tényekre gondolok, hanem arra, hogy igen sokan egyszerűen nem ismerik az intézményrendszer alapelveit. Amerikában minden teherautósofőr zsebében ott van az alkotmány. Magyarországon ki ismeri a Magyar Köztársaság alkotmányát és az alkotmányerejű nemzetközi egyezségokmányokat? Ki tudja, milyen jogai vannak?

Polgártársaink egész egyszerűen nem veszik komolyan a jogaikat. Honfitársaink ellenségnek tekintik az államot, mint az előző rendszerben tették, a mainál azért több joggal. És nem tudják, hogy az államnak vannak olyan aspektusai, jelesül maga a jogrend és a végrehajtására hivatott intézmények, amelyek jól-rosszul, de olykor megvédhetik a különféle önkényességektől. Nem vagyunk hajlamosak arra, hogy az államot használjuk.

Ebben mindenki hibás bizonyos fokig. Abban, hogy a szabadságjogoknak nálunk nincsen igazi kultúrája, kétségkívül nemcsak az uralkodó osztály és a hatalmon lévő bürokrácia (amelyet ok nélkül „politikai elit”-nek szokás nevezni) felelős, hanem az értelmiség is. Azt mondják, hogy az emberek kizárólag a saját személyes érdekeiket hajlandók figyelembe venni, és így tovább. Ezek az elemek egymást erősítve laza rendszerré állnak össze, ami arra készteti a honpolgárokat, hogy semmi általánosságban ne higyjenek; minden erkölcsi hivatkozásról azt gondolják, hogy csalás; minden magasabb szempontról azt mondják, hogy üres duma (mint ahogy gyakran persze az).

És ebből adódik az az elviselhetetlen morális légkör, amely jellemzi ezt a társadalmat, és amelyről nekem is éppen olyan rossz a véleményem, mint mindenki másnak. Ebben egyetértés van. Csak én nem gondolom, hogy ennek okai természetiek vagy biológiaiak lennének, vagy hogy az eredendő bűnből fakadnának. Társadalmiak és történetiek, ezért lehet rajtuk változtatni.

Nagyon sok ember azért védi olyan görcsösen, minden hibájával együtt ezt a rendszert, mert azt gondolja, hogy az alternatíva a bolsevizmus. Következésképpen Kelet-Európában sokkal rosszabb illata van a változtatásnak, mint egyebütt. De ha valaki olyan dumákkal próbálna karriert befutni a dél-amerikai sajtóban, mint ami nálunk mindennapos, nem alkalmaznák újságíróként, mert abszurdnak nézné a közönség. Ha Argentínában vagy Brazíliában azt mondaná valaki, hogy néhány, egymáshoz meglehetősen hasonló programmal induló párt versenye a szabadság egyetlen garanciája, akkor persze hahota fogadná.

Tehát nincs mindenütt úgy, mint nálunk. De hát, hogy Kádár Jánost idézzem, „történelmileg úgy alakult”, hogy éppen azok az emberek, az ilyen liberálisabb meg effélébb értelmiség az, amelyik a legvadabbul ragaszkodik a status quóhoz, és nem veszi észre, hogy réges-rég mélyen konzervatív. Néha talán odasóz egy-egy dologban, ami kedvenc ügye vagy emléke a régi időkből, például a kábítószer vagy a szólásszabadság – ebben a liberálisok még mindig jobban viselkednek, mint a többiek.

Eszükbe jut, hogy vannak elveik?

Emlékeik inkább. Maguk előtt is bizonyítaniuk kell, hogy még szeretik a szabadságot.

A növekvő közömbösség vagy a politika elutasítottsága rábírhatja politikusainkat, hogy javítsanak produkciójuk színvonalán? Vagy inkább legyintenek, hogy akkor legalább ezekkel sem kell foglalkozni?

Más pártokat kell alakítani.

Mikor van esélye ilyesminek?

Nem lehetetlen. Volt egy mozgás Argentínában. Milliók mentek ki az utcára, és az volt felírva a táblájukra: „Que se vayan todos!”, „Takarodjanak mind!” Nagyon helyesen nem azt mondták, hogy jöjjön akkor egy másik, már rég leszerepelt párt, hanem azt, hogy húzzanak el mind. Nem húztak el mind, de jelentősen kicserélődött a politikai osztály.

Egy ilyen „sem-sem”-re építő politika persze akkor érdekes, ha erőt mutat. Ezért értékesebb például érvénytelen szavazatot leadni, mint távol maradni. Azon gondolkodom, ha nem szedi össze magát a kormány és az ellenzék, a következő választáson azért fogok kampányolni, hogy minél többen érvénytelen szavazatot adjunk le.

Néhol van egy rubrika azoknak, akik azt szeretnék mondani, hogy „egyik sem”.

Nem számít. Ha az ember nem ír rá semmit, és bedobja az urnába, ugyanazt jelzi. Jó, talán úgy egyértelműbb. Oroszországban van ilyen, és legutóbb az egyik kormányzóságban meg is nyerte a választást az „egyik se” lista. Meg kellett ismételni a szavazást. A pártok össze is szedték magukat, nem ugyanazokat a listavezetőket indították. És így is nagyon vékonyka volt az eredmény. De valamit legalább csináltak.

Tehát nem igaz, hogy az embereknek nem lehet hatásuk. Csak szellemesen, jól kell megcsinálni. Ennek a véleménynek is formát kell adni, hogy erőt mutathasson. Ha mindenki pusztán távol marad, az nem elég határozott. Azt is jelentheti, hogy „rátok bízom, jó lesz az úgy, ahogy ti csináljátok”. Ez a veszélye a puszta távolmaradásnak.

Mi lenne, ha sokan feltennék a kezüket, hogy nem tudnak, akarnak stb. ezek közül választani?

Tulajdonképpen nem volna rossz, ha az emberek erőteljesen kifejeznék, hogy elegük van ebből a nagyon beszűkült, nagyon megbutult, végletekig leegyszerűsödött vacakságból, ami ma itt közügyek és politika néven folyik. Katarzist okozhatna, ami elindíthatná a gondolkodást a társadalomban. Semmiképpen nem idézné elő persze azt, hogy a politikusok megjavuljanak, de fölrázó lenne. Ilyesfajta izgalmakat kívánok népemnek.

Mit szól Gusztos Péter ötletéhez, hogy nálunk is legyen plusz rubrika?

Nem tartom döntőnek. De benne vagyok.

Csak éppen pártjaink nem lennének benne.

Valószínűleg nem. De, mondom, a jelenlegi módszer is lehetővé teszi, hogy kifejezzük nemtetszésünket.

A nemtetszésről jut eszünkbe az Alkotmánybíróság. Mit gondol a drogdöntésről?

Nem lehet valakit büntetni, aki senki másnak nem árt, csak saját magának. Ez ellentmond minden értelmes jogfölfogásnak. Az egész körülbelül olyan, mint a régi Angliában, amikor a puritánok hatására büntetendő volt az öngyilkosság. Ha valaki öngyilkos lett, a bíróság formálisan ítéletet hozott, amelyben szimbolikusan elítélte. Ez abszurdum. Az öngyilkos senki másnak nem árt.

A jog azokat bünteti, akik ártanak valaki másnak. De ha valaki elszív egy marihuánás cigarettát, és tételezzük föl, hogy igaza van az Alkotmánybíróság „biokémikusainak” abban, hogy ez rendkívül ártalmas (mint ahogy persze egyáltalán nincs igazuk, sőt!), akkor se másnak árt. Következésképpen, miért kell megbüntetni?

Nem mérnek egyenlő mércével. Hogyan lehetséges jogrendszer, amelyben nincs arányosság és méltányosság? Ráadásul az Alkotmánybíróság a határozatában még el is ismeri, hogy az alkoholhoz meg a dohányhoz már hozzászokott a társadalom, tud vele mit kezdeni. Igen? Nem ezt mutatják a statisztikák. De mindegy. Tételezzük föl megint csak, hogy ez így van; ehhez már hozzászoktunk, a marihuánához viszont nem. Ez azt jelenti akkor, hogy ami a mi társadalmunkra jellemző, tehát belföldi eredetű, a kultúránkban benne van, mint – csakugyan! – a pia vagy a feleségverés vagy a pedofília, az rendben van? Viszont a külföldi mámor tilos? Ez valami elképesztő. Akkor, mondhatná bárki teljesen jogosan, alkoholtilalomra is szükség van. Ha méltányos volna ez a határozat, akkor engem is el kellene vinni, ha megkínálok valakit egy pohár pálinkával.

Az Alkotmánybíróság jogszabályokat ír bele a büntető törvénykönyvbe, amihez voltaképpen nincs joga. De nincs fölötte senki, azt csinál, amit akar. Itt teljes csődhöz érkeztünk. Az Alkotmánybíróság nem tartja tiszteletben az alkotmány alapelveit! Ez nagyon súlyos probléma. Ha a társadalomban senkiben nem lehet megbízni, hogy a rá bízott dolgokat úgy intézi, ahogy megesküdött rá, akkor az a társadalom nagyon nagy bajba kerül. És szerintem nagyon nagy bajban is vagyunk.

Kíváncsi vagyok, ennek a kábítószerügyi dolognak mik lesznek a következményei. Föl fogják emelni az emberek a szavukat? Lesz valami tiltakozás? A kormány kijelentette, hogy nem hajlandó változtatni a politikáján, és megpróbálja megőrizni elveit. Ez helyes, de lesz-e emellett valami közvélemény is? Kétlem, őszintén szólva. De lássuk! Persze az nem kunszt, hogy én kimondom huszadszor, hogy disznóság. Az effélékre mindig ezt szoktam mondani. Jó volna, ha megjelennének új erők, és más társadalmi miliőkből.

Mondjuk, elszaporodnának a fideszes coming-outok?

A Fidesznek, amely gyalázatosan represszív politikát képvisel ebben az ügyben, a legtipikusabb támogatói a fiatal üzletemberek közül kerülnek ki. És persze azokból, akik üzletemberek lesznek. Jogi kar, közgáz, business school. Ezeknek az embereknek lehet ismerni a társasági életét. Ki szokott Magyarországon például kokaint használni? Nem a proletariátus itala a kokain...